2014. szeptember 19., péntek

Minél-annál


Rettentően fáradt vagyok most, kicsit talán el is veszett, és csak folyamatban levő dokumentumokkal szolgálhatnék. Úgy döntöttem ezért, hogy most más tollával fogok ékeskedni, de hogy ez a Dalai Lámáé vagy egy ismeretlen szerzőé – ahogy olvasom az oldalakat -, még nem tisztázott teljesen.

Nem szállt meg semmilyen áhítat, pusztán szembejött velem, és az életem történései miatt sok igazságot vélek benne felfedezni.

Kiegészítem a végén korunk paradoxonát.


Magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk. Szélesebbek az autópályáink, de szűkebb a látókörünk.
Többet költünk, mégis kevesebbünk van. Többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük.
Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk. Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk. Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk.
Több a szakértőnk, mégis több a problémánk. Több gyógyszerünk van, de kevesebb az egészségünk.
Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk, túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl fáradtan kelünk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk.
Megsokszoroztuk a javainkat, de csökkentettük az értékünket.
Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk.
Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét.
Éveket adtunk az élethez, nem pedig életet az éveknek.
Eljutottunk a holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára azért, hogy az új szomszéddal találkozzunk.
Meghódítottuk a világűrt, de belsőnket nem. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat.
Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet.
Meghódítottuk az atomot, de az előítéletet azt nem.
Többet írunk, de kevesebbet tanulunk.
Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk.
Megtanultunk rohanni, de várni nem.
Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk, hogy több másolatot készítsünk, mint valaha, mégis egyre kevesebbet és kevesebbet kommunikálunk.

Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és a sekélyes kapcsolatok időszaka.
 A kétkeresős jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetősebb lakások, de szétesett otthonok korszaka.
A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer használatos erkölcsök, az egyéjszakás tartózkodások, a túlsúlyos testek kora ez, és a tablettáké, melyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek.
Olyan idő ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban.


És most az én gondolatmorzsáim.

Sok furcsaság van ott, ahol az ember megjelenik. Mindig eljutunk egy pontig, de nem megyünk tovább, mert nem merünk. Megijeszt a távolság, a nagyság, vagy pusztán nem is merünk tovább látni. S ha nem látunk, nem megyünk. Elvégre, sötétben csak tapogatózunk, de nem vágtatunk.
Minél több ember van, az ideál annál vékonyabb lesz. Minél több diplomást termelünk ki, annál kevésbé van rájuk szükség, s minél kevesebb a szakmunkás, annál égetőbb a meglétük.
Minél tömöttebb a városunk, annál inkább vágyunk vidékre, s minél halkabb a környezet, annál többet jelent a nyüzsgés.
Minél több a szabadidőnk, annál elveszettebbek vagyunk. Minél több a sírás, annál nagyobb a lelki szegénység.
Minél többen borulnak térdre, annál kevesebben hisznek igazán.
Minél többet lájkolunk, annál kevesebbet törődünk a másik emberrel. S minél nagyobbra tartjuk magunkat, valójában napról napra kisebbek vagyunk.
Minél emberibbek vagyunk, annál inkább kihalnak az ösztöneink. Követelni tudunk, kérni nem.
Reklámvilágban élünk. Vagyis, pont úgy éljük az életünket, ahogy a reklámokban látjuk. Fél pillanatok, akkor viszont mindent akarunk. Rohanunk, habzsolunk és bekebelezünk gondolkodás nélkül. Egy nap a halál is úgy fog minket érni, ahogy a tévét a kikapcsolás: hirtelenül és észrevétlenül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése