2014. augusztus 3., vasárnap

Nárciszok


Abban azt hiszem, egyet érthetünk, hogy a legtöbben a saját maguk reklámozására használják az internetet, amivel nincs is semmi baj. Főleg, akik művészi munkát végeznek – sminkesek, körmösök, cukrászok…stb. -, azoknak remek, ingyenes reklám mindez.
Ami szerintem annyira nincs rendben, az az, hogy némely emberekről azt is lehet tudni, hogy mit evett vacsorára, mit csinál éppen. Nem érdekli, hogy engem ez nem érdekel, pofátlanul az orrom alá dörgöli egy csücsörítős fotó kíséretében.

Régen a sztárok sajátja volt ez, mára pedig, mindenki magáévá tette a mottót: „te is lehetsz sztár”.


Úgy gondolom, hogy manapság kialakult egy igen furcsa helyzet, amikor is az emberek úgy vannak kapcsolatban egymással, hogy valójában közük nincs egymáshoz. Gondolok itt arra, hogy lájkokat gyűjtögetnek, és boldog-boldogtalan bejelöl másokat, csak hogy el tudja magáról mondani, hogy „őt is ismerem”. De a Facebook csak látszatközösség, mert valójában mindenki otthon punnyad, és nyomkodja az Entert.
Amivel nincs baj, viszont a felszínes kapcsolatok ott érhetők tetten, hogy miattuk sokan közléskényszeresek. Tulajdonképpen senki sem hallgatja meg őket, és ezért posztolnak és megosztanak mindent, amit csak tudnak.

Mondhatjuk minderre, hogy így akarjuk megőrizni az emlékeinket, de milyen emlék az, ami csak és kizárólag rólunk szól? Státuszüzenetek, állapotváltások, idézetek, képek. Mindegyiken ott virítunk mi magunk. Ráadásul sok esetben kendőzetlenül.
A „mindent szabad” óriási méreteket öltött, és túllépett a korlátain. Az intim dolgainkat is simán kibeszéljük, kivel mentünk, hova mentünk, mit csináltunk, néha meg is örökítjük, amit aztán viszontláthatunk a pöcegödörben.


A mai embernek mindenki azt tolja bele az arcába, hogy reklámozd magad, mert anélkül nem megy, legyél egoista, csak magadért csináld, soha ne a másikért, és legyél mindenhol ott, amiből jól jöhetsz ki. Én, én, én (me, myself and I). Nekünk jár a legújabb sminktermék, jól mutatunk a legutolsó lisszaboni stílusú ruhában, az okos telefon pont illik a kezedbe, te is jól mutatsz sörös kupakkal a hasadon, meg mit tudom én. Mindenhonnan azt kapjuk, hogy legyél kissé – avagy nagyon – önző, mindent és mindenkit szoríts háttérbe, csak így juthatsz előre.
Egy valamit felejtünk el, amit már fentebb is pedzegettem, hogy ebben a nagy egoizmusban észre sem vesszük, hogy önmagunk felszopásával felszínes kapcsolatokat alakítunk ki. Annyira jó színben szeretnénk feltűnni, hogy észre sem vesszük, hogy voltaképpen nyelvünkkel tövig benne vagyunk valaki ánuszában.

Másrészt teljes mértékben elidegenedünk egymástól. Azt olvastam, hogyha nem így szeret, akkor már nem is szeret. Nem érdekel, mit mondasz, mert megosztottad, lájkoltam. S manapság, már egy osztálytalálkozó sem olyan, hogy őszintén rácsodálkozol a hírekre, hanem csak legyintesz, hogy igen, láttam az üzenőfalán.

Így kerülünk bele abba, hogy a kapcsolataink mércéje már nem az lesz, hogy ki van velünk igazán, hanem hogy a számláló mikor mutat négy, öt számjegyet. A követőink száma mikor ver rá toronymagasan egy másik ember követőinek számára.
Ezek – és a legtöbb találkozó is – arról szólnak, hogy nem tudunk különbséget tenni barát és rajongó között.

A barátaink és a kapcsolataink pedig, éppen olyan gyorsan váltakoznak, ahogy a YouTube gyorslistájából új számot választunk.

Uralkodó és uralkodni vágyó embereket nevelünk ki folyamatosan, akik a nap huszonnégy órájában mutogatják az életük apróbb szeleteit. Az önértékelés és önkifejezés valahogy átfordult. Legalábbis, én azt látom, hogy sok helyütt nem az élmény átadása a fontos, hanem, hogy szeretve érezzük magunkat, hogy tudjuk, sokan velünk vannak, és értünk vannak, hogy dicsérjenek, ha versenyezni kell, minél több embert magam mögött tudjak, bármennyire is egyedül vagyok az utamon.
Csak egy idő után ez a fajta magamutogatás unalmassá válik, mint az ember maga, aki csinálja.

Manapság, aki nincs fent Facebookon, nem létezik. Aki nem twittel napi hatvanszor legalább, az nem mond semmit. Akinek nincs blogja, nincs neve. Nem lett márka belőle, nincs mit eladjon, szóval, tulajdonképpen nincs is a világon.
A magánélet és intimitás feláldozása semmi ahhoz a lehetőséghez képest, amit elérhet valaki mások imádatával, lájkjaival, kommentjeivel és megosztásaival.

Engem ebben az egészben nem is az zavar, hogy valaki betekintést enged a világába, hanem az, hogy azt akarja, hogy szeressem, és vagy próbál érzelmes bejegyzéssel a lelkemre hatni, hogy legyek mellette – mizantróp vagyok, nem empátiamentes -, vagy a másik oldal, akik egy valóságon túlmutató gömböt varázsolnak elém, miközben befotózzák egymást, vagy a kacsává váló önmagukat.
Selfiek ezek képekben, és írásokban is.


Erről azt gondolom, hogy hamis valóságot mutatunk, elsősorban magunknak, mert nem akarunk azzal szembesülni, hogy voltaképpen nem élünk egy kalandfilmben. S az, hogy bemutatom magam, az arról szól, hogy mindenkinek megmutassuk, nekünk milyen jó, vagy éppen rossz. Lényeg, hogy ott legyek, és érezzem, hogy ott vannak velem.
Mindig volt ilyem amúgy, de most, hogy a mikro- és normális blogok megjelentek, egyre nagyobb teret hódít ez. S minél inkább szem előtt vagy, annál inkább uralkodóvá válhatsz.

Persze, vágyunk arra, hogy megosszuk azt, amiben részünk van, legyen az jó vagy rossz. Kell a megerősítés valamilyen szinten. Pusztán arra kell odafigyelni, hogy ez mennyire álságos, mennyire szól a másiknak, mennyire magunknak, és nem mellesleg, mit vagyunk hajlandóak beáldozni ennek az oltárán a saját, személyes terünkből.

8 megjegyzés:

  1. A probléma ott kezdődik,hogy az emberek nem tudják azt a bizonyos határt meghúzni,amikor is elég a magamutogatásból.
    Nekem is nem egy nem kettő olyan ismerősöm van,aki naponta 100× posztol ki valamit üzenőfalra-ami alapjába véve marha unalmas és kb senkit nem érdekel- ,de azért hogy minél népszerűbb legyen. Én régen nem ezzel a szándékkal regisztráltam fb-ra; érettségi előtt voltam,és lényegében osztálytársak beszéltek rá,de nem szimpatizáltam az oldallal mert angol volt és jobb dolgom is volt. Majd elkezdte mindenki ezt használni és én éreztem magam szarnak emiatt. Végül totál megszoktam,hogy itt lehet kapcsolatot tartani. Szerencsére nem érzem úgy hogy átesnék a ló túloldalára,mert bár sok képet szoktam magamról vagy a barátaimról posztolni (esemény esetén!!) ,de nem állok le fbon élni az életem.
    Azt már irtó szánalmasnak tartom mikor valaki kiirja ,hogy épp wcre ment,vagy épp enni ment. Kit érdekel? De ahogy te is mondtad,erre nevel ez a világ.
    Én régebben voltam úgy,hogy megfigyeltem,hogy ha nem posztolok ki fél évig magamról semmit,akkor már a kutya nem néz felém (: Viszont mikor tettem ki képet magamról /eseményekről, akkor ezer értesítést és üzenetet kaptam. Az emberek csak akkor kezdenek el érdeklődni,ha mutatok fel valamit,különben azt se tudják hogy élek e még. S ez szomorú.
    Alapból a mai emberek iszonyú unalmasak és semmiről nem lehet velük beszélgetni ha nem üzenetváltásban történik.
    Na szóval nekem is meg van a véleményem,csak én ezen már rég kidühöngtem magam =/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kidühöngeni már régen kidühöngtem magam, és én azt a renegát elvet vallom, hogy engem akkor is meg lehet találni, ha nem vagyok rajta, csupán két kattintás helyett három kell. :)
      Sosem voltam aktív használó, még a blog fb-jét sem tömöm tele posztokkal, valahogy nem az én világom. Ha csinálom a magam módján, akkor x ember megnéz, de az legalább ténylegesen megnéz, nem az a húszezer, aki reflexből kattint, mert meglátta a kis ikont.
      Szomorú, amerre tartanak a kapcsolatok, csak sajnos ezen végig kell menni addig, ameddig visszájára nem fordul, és meg nem találjuk az arany középutat.

      Törlés
    2. A kapcsolatok egy idő után nem is fognak létezni szerintem. Mást se látni,mint mikor mennek este bulizni az emberek és mindegyiknél ott a telefon és azt nyomkodják; vagy amit te is irtál lejjebb,hogy ülnek a buszon egymás mellett és vagy zenét hallgatnak vagy telefont nyomkodnak. Semmi értelme. Nem alakulnak ki kapcsolatok, max ami kialakul az is felszínes-mert iskolába járni ugye kötelező. De kb. ennyi. Szóval eléggé ellenzem ,de valahol meg sajnos jó. Már hozzászoktunk. =/

      Törlés
    3. Azt aláírom, hogy valahol jó, megvannak a fényes és az árnyas oldala is. Nem tudom, hogy temetném-e a kapcsolatokat. Azért nem, mert kétes kimenetelű dolog. Akinek igénye van a szemtől szembeni kommunikációra, azon nem hatalmasodik el, vagy visszájára fordítja.

      Törlés
  2. Nagyon elgondolkodtató, amiket írsz. Tartok tőle, hogy ez az egész a digitális világ velejárója. Amióta szinte minden háztartásban van számítógép és internet (sok helyen több is), azóta a valódi személyes kapcsolatok egyre inkább háttérbe szorulnak. Ez nagyon szomorú dolog. Az internet jó arra, hogy a távol élő szeretteinkkel tartani tudjuk a kapcsolatot, de nem szabad vele túlzásokba esni. Én igyekszem egyensúlyban tartani a kettőt, hiszen pl. a blogomra is próbálok odafigyelni, ugyanakkor a személyes kapcsolataimat is próbálom ápolni, lehetőségeim szerint személyes formában. A "magamutogatás" pedig egyfajta kisebbségi komplexusból fakad, sokan így akarnak pozitív visszajelzéseket kapni, mert a környezetükben nem kapnak elegendő dicséretet. Valahol mind a két oldal hibákat követ el ebben, de hát mit várunk egy olyan világban, ahol lassan a kedves, pozitív visszajelzések teljes mértékig kihalnak. Az embereknek nincs egy jó szavuk a másikhoz, mindenki a maga gondjával van elfoglalva, ez pedig szomorú dolog.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Múltkor láttam két barátnőt utazni a buszon. Ahelyett, hogy beszélgettek volna, nyomkodták a telefonjukat, és fb-n beszélgettek, pedig ott ültek egymás mellett.
      Nem azzal van a baj, hogy használjuk a technikát. A gond ott van, amikor már nincs rejtély az ember mögött, mert mindent tudunk róla.
      Egyet értek azzal, amit írsz, csak még annyit tennék hozzá, hogy vérszemet lehet kapni a pozitív visszajelzésekből. S hogy választjuk ki, melyik az igaz, és mi az ironikus?

      Törlés
  3. Egy csomó blogon is azt veszem észre, hogy az írója ünnepelteti magát, arra apellál, hogy együtt érezzek vele, mert ő neki szar élete van, vagy szeretné, hogy szeressem innen-onnan összeszedett képekkel, meg szerinte humoros megnyilvánulásokkal. Nekem ez is sok. Sok olyan blog volt, amit szerettem, és megnövekedett a követői száma, és kifordult magából. Egyszerű lányból magamutogató picsa lett.
    Ez nem csak a képekre igaz. A blogvilágban némelyik csaj undorítóan nyalja a másik seggét. Olyat is, akit mindenki előtt szeret, a háta mögött meg fúr, illetve, a cégek felé is simán benyal, és nem érzi ezt cikinek.
    Ezt csak azért írtam, mert itt többségében a Fb-ről volt szó, és te írtad, hogy írásban és képben is. Nyilván, az írás, ez a világ, nem?
    Pusza,
    éVica

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod jól, hogy mit gondolok ennek kapcsán, és igen, a nárciszok nem csak az Fb-n, és képekben élnek, ez tény. A nyalás meg néhol szemet gyönyörködtetően undorító.

      Csók,
      D.

      Törlés