2014. augusztus 8., péntek

John Wyndham: A triffidek napja


Mr. A már hónapok óta rágja a fülemet, hogy ugyan olvassam már el, mert mennyire jó, és bármikor beszélgettünk sajátos nézőpontú sci-fi elméleteinkről, biztos, hogy szóba került ez is. Valahogy – nem is tudom, miért – mindig volt más, amit tudtam olvasni, aztán történt valami.

Mr. A hetekkel ezelőtt elkezdett beszélni eme könyv filmváltozatáról. Egy ideig nem is találtuk, aztán napokig tartogattuk. A könyv felénél adtam meg magam, mert már nem volt mit néznünk.
Nem volt rossz a mozgókép, mégis mindenkinek azt ajánlom, hogy inkább a könyvet olvassa el. Több dolog le van benne írva, ami a filmben nem hangzik el. Nem úgy adja át, ahogy a könyv.

A könyv maga tetszett, felüdülés a tinisci-fik és a komolyabb lélegzetvételek között.


A szerzőről

John Wyndham Parkes Lucas Beynon Harris 1903-ban született Angliában. Szülőfaluját több regényében és novellájában is megénekli. Tizenhárom éves kora óta ír novellákat, melyek hamar megjelentek különböző londoni, majd később külföldi lapokban. Írói álnevét szabadon variálta saját nevéből.
Eredetileg jogi pályára készült, viszont novellái olyan hírnevet hoztak számára, hogy megmaradt az írásnál. A második világháborúban bevonult, eleinte a cenzúrahivatalnál dolgozott, később hadjáratokban is részt vett. A háború után újrakezdte írói karrierjét. A második világháború két ötlettel szolgált A triffidek napja című kötetéhez: az emberek általános vaksága, illetve a mozgó, gyilkoló növények létezése. Ez a könyv jelentette igazi karrierjét, az angol sci-fi Wells-utódját.
65 évesen, 1969 március 11-én halt meg otthonában.


Fülszöveg
A neves angol sci-fi író regénye ma kortörténeti kuriózumnak számít, egy olyan történelmi korszak – az ötvenes évek hidegháborújának – irodalmi dokumentuma, mely nyilvánvaló politikai okokból évtizedekig nem kerülhetett a magyar olvasó elé.
Vajon mik is ezek a „triffidek”?
Látszatra együgyű és ösztönösen ragadozó húsevő növények, melyekről eleinte csak annyi derül ki, hogy kitűnő minőségű olaj készíthető belőlük. De mi köze van mindehhez egy szovjet titkosügynöknek? Mitől vakul meg hirtelen, egyik napról a másikra fél London, s van-e remény a rohamosan terjedő veszély megfékezésére? Wynhdam, a kalandos sorsú író regénye egy percig sem hagyja unatkozni az olvasót, míg ki nem bogozza a pánik és a veszély valódi okát.

Kedvenc idézete(i)m:
1)
Amikor egy szerdai nap, amelyről tudjuk, hogy szerda, olyan érzéssel kezdődik, mintha vasárnap volna, akkor nagy baj van.

2)
- Soha nem tudom, mit gondolja rólad – mondtam neki. – Soha nem tudom, mennyire beszélsz komolyan, s hogy a tényiden túl meddig vezet a fantáziád. Igazán komoly veszélyt látsz a triffidekben?
(…)
- Igazad van – vallottam be -, mert tulajdonképpen én sem tudom, mit gondoljak magamról.

3)
De ha nem harcolsz a magad életéért, nem lesz túlélő… Csak azok maradhatnak meg, akik meg tudják keményíteni a szívüket…

4)
A teljes magány volt a legrosszabb, amit akkor el tudtam képzelni. Egyedül az ember semmi. A társ célt jelentett, s a cél segített megfékezni az iszonyú félelmet.

5)
Természetellenes gondolat, hogy egy bizonyos lénynek kell az uralkodó fajnak lennie mindörökké.

6)
A halál csupán az élet goromba vége: a bomlás az, ami végleges.

Vélemény:
Azért írtam, hogy igazi felüdülés, mert aki nem ért a történelemhez, vagy nem tudja a szimbólumait ráfordítani a történelemre, annak is remek kis olvasmány ez katasztrófáról, túlélésről, újrakezdésről, és emberi gonoszságról. Több erkölcsi kérdés is felmerült bennem, mert lenne és mennyi lenne olyan ember, aki képes lenne a semmiből ételt keríteni, hűvös fejjel gondolkodni? Le lehet-e győzni azt az embert, akinél a fegyver van, és kikiáltja magát kiskirálynak? Hinnél abban, hogy túléled? Reménykedsz a jó végben, amikor körülötted minden darabokra hullik?
Persze, ez megválaszolhatatlan, mert a lélekjelenlét ott és akkor dől el. Gondolkodtam, én mit csinálnék, és nem jutottam többre a pániknál. Biztos, hogy miután kihisztizem magam, tudok gondolkodni, de nehezebben menne, mint a főszereplőnek.
Magamat menteném, a többi embert nem. Lehet, hogy genyó vagyok ezért, de a saját életem megmentése a célom, és nem az emberiségé. Maximum a barátaimat szedném össze.

Félelmetes, ahogy a hidegháború benne van a regényben. Az félelmetesebb, hogy bármikor el tudnám képzelni, hogy kialakulnak a triffidek, vagy hozzájuk hasonló növények, nekünk meg reszelnek.
Gondoljunk csak Vénusz légycsapójára… ugye?

Amit a leginkább át tudtam élni, az első pár nap leírása volt. Egyszer keltem fel úgy életemben, hogy nem tudtam kinyitni a szemem, és ha sikerült is, akkor sem láttam semmit. Szembetegségem volt. Borzasztó volt az érzés, hogy tapogatózni kell, rá vagy utalva másra, és félni kell, hogyha lekerül a kötés, akkor milyen lesz a látásod. Borsódzott a hátam azoktól az oldalaktól.

Értékelés:
9/10
Szeretem az erőszakos életformákat növények terén, szóval, ha lenne egy fantáziakertem, a seidalok és a fúriafűzek mellé mindenképpen telepítenék pár triffidet a hívatlan látogatók meglepésére.
Mindenkinek, aki szereti az utópiákat.

Olvastátok már?
Tetszett?

2 megjegyzés:

  1. Igen, imádtam a könyvet! Film is készült belőle, meglepő módon nézhető :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyet értek veled a filmmel kapcsolatban. :)

      Törlés