2014. augusztus 18., hétfő

Gunilla Johnsson és Michael Petersén: Kult


„A halál csak a kezdet…”

Egy szerepjáték könyvet hogy lehet bemutatni? Ezen törtem a fejem, mert most rácuppantam ezekre, és találtam egy igazi gyöngyszemet.

Direkt ennyi után töröm meg a bejegyzést, mert aki érzékeny vallási hovatartozására, az most inkább menjen, és igyon egy Bambit.

Eszem ágában nincs egy szerepjáték bemutatót írni, hogy húsz oldalú kockával játsszuk, és mennyi pontot kapsz vagy veszítesz, pusztán a világát próbálom nektek átadni, illetve, amit én gondolok róla.


„Még mindig hiszek Istenben, ám Isten többé nem hisz bennem.” – Sisters of Mercy

Nem vagyok nagy szerepjátékos a szó azon értelmében, hogy én nem játszom őket. Imádom a szabálykönyveket, újra és újra képes vagyok elmerülni a M.A.G.U.S.-ban, a Cthulhu hívása… az meg azért esik szét, mert annyit forgatom.
Na, a Kult sem fogja sokáig bírni szerintem, mert oda-vissza lapozgatom. Ha nem az én kezemben van, akkor Mr. A ujjai között pereg. Van, hogy kiütjük egymás kezéből.

Teszek egy halvány kísérletet a játék alapjának összefoglalására.


Valamikor az emberek istenek voltak, viszont a Teremtő valamilyen oknál fogva elvette tőlünk az istenségünket, elzárta érzékeinket, ezért vagyunk vakok a ténylegesen körülöttünk levő világra. A Teremtő arkónjaival és lictoraival tudatosan tart minket ebben a vakságban, ám vannak, akik azért képesek megtörni az átkot.
Valamikor a XVIII. század környékén a Teremtő elvesztette a hatalmát, világnézetünk porba hullt, megjelent a darwinizmus, kiegészítve, vagy helyettesítve az addigi hitvilágot. Egy századdal később, annak is az elején a Teremtő eltűnt. Nem tudni, mi történt vele, él-e, hal-e, helyén egy baromi nagy üresség tátong. A városok a valóságban kezdtek összeérni, megmutatva ezzel a valódi Metropolisz nagyságát és milyenségét. Ebben a Metropoliszban született az ember, valódisága vakságunk miatt számunkra ismeretlen.
Az emberiség két részre szakadt. Az egyik oldal hisz az isteni létünkben, a másik oldal hazugságok közt él.
Astaroth, a Teremtő sötét ikertestvére (egyszer élném meg, hogy a Teremtőnek is legyen neve, ha már mindenki másnak van) kutatott csak utána, és hereveréző szeráfokat és kerubokat talált, üres édenkerttel. A pokol mint olyan megszűnik, mert az emberek maguknak teremtik meg. Astaroth ezután fizikai formát ölt, összegyűjti átkozott seregét, és kutatja tovább a testvérét.
Persze, mint mindig, a fejetlen királyság is új uralkodó után kiált, ezért a Teremtő jobb és balkeze összecsap a trónért.
A tíz alap arkónból négy megsemmisült, hat maradt. A lictorok vagy tovább nyomorgatták az embereket, vagy csatlakoztak Astaroth seregeihez. S mint ilyen, mind a fenti, mind a lenti világok menekültjei, halálangyalai és urai a Földön kezdtek tobzódni az emberek között.

„A valóság hazugság. A világ, amit látunk, csak arra szolgál, hogy elrejtsen egy nagyobb és félelmetesebb valóságot. (…) A világunk egy nagyobb valóság része; nem teljesen hamis, csak hiányos.”

Az emberi és rejtett világ itt kapcsolódik össze, ugyanis az igazlátás képességével meglátjuk azokat a lényeket, akik itt kódorognak közöttünk, megnyomnak minket, vagy éppen kísértenek, szerződést kötnek a lelkünkre, bőrünkre (szó szerint). Van, aki elmegy ezek mellett, más megőrül.
És ez pont ezért tetszik, mert mint Lovecraft világa, a teljes őrületen túl a halálba vezet, és mindenki (értsd mindenki) az ember ellen van. Mert ha még kibírná ép ésszel, akkor sem biztos, hogy azt az isteni véget éri, amire számít. – A Cthulhu hívásában minél közelebb kerülsz az igazsághoz, annál inkább megbomlik az elméd. Itt a lények tulajdonságai mind egy-egy pszichológiai defektushoz köthetők.

A világát ahhoz a sci-fihez tudnám hasonlítani, ahol a pasi felveszi a napszemüveget, és látja az ufók igazi mivoltát és tervét. Megeszel egy finom pizzát, közben pedig halvány fogalmad nincs arról, hogy éppen egy asmo démont toltál az arcodba. Minden bokorban veszély les rád, és csak magadra számíthatsz, mert senki sincs, aki a te oldaladon áll.

„Egy olyan világban élünk, amelynek már bealkonyult. Kétségbeesett lények kószálnak düledező városok kihalt utcáin, saját múltjuk rettenetei után kutatva. Ezeknek a bizonytalan egzisztenciáknak a fájdalma szülte a városok démonait. Most a valóságok közt osonva azon ármánykodnak, hogy bilincsbe verjék egykori uraikat: az embereket.”

A játék készítői csodálattal adózhatnak Barker világának is. Hiszen olvashatunk purgatidákról, akik idézem: „olyan elkárhozott lelkek, akik a pokolból szöktek.”. Vagy ott van a három dimenziós, csak éppen, ha jól emlékszem, akkor gömb alakú kirakós, amit ha helyesen teszel ki, akkor kaput tudsz nyitni.


Az álom, az igazság, a valóság és az illúzió határa teljesen elmosódik, átléphetsz könnyen egyik helyről a másikba. Semmi sem az, aminek látszik, sőt, semmi sem úgy létezik.

Maga a játék a XX. század végén játszódik nagyvárosokban. Felhasználja a történelem eseményeit, valós személyeket, persze átnevezve (a horror-rendező – könyvben Dario Fabrici - tuti Dario Argento és a Démonok című filmje), valós eseményeket, szektákat, felekezeteket, gyűléseket.

„A valódi veszélyt a benned rejtőző sötétség jelenti, amint a sokk hatására a felszínre bukik.”

Az emberi sötétség, a gonosz be van zárva a személyiségbe az erkölcs és a törvények által. Ehhez még társul az illúzión túli világ mételyes önmaga is. Az okkult tudás birtoklása elősegíti az átjárók megnyitását – s a legtöbb esetben a buta ember nem tudja, mivel játszik, a démon pedig, bedarálja.

„Akik a láthatatlan erők uraiként tetszelegnek maguknak, kegyetlen nagyot fognak csalódni, amikor illúzióik összeomlanak és a démonok eljönnek, hogy begyűjtsék imádóikat.”

Szóval, az ember rejtőzködik, menekül, próbál túlélni. Eszközöket keres saját maga számára, miközben azt sem tudja, hogy maga irányítja a sorsát, vagy csak megtörténik vele minden.

Ami tetszik, hogy a játék során bárki lehetsz. Van múltad, jelened (majdnem leírtam, hogy jövőd is). Szóval, ilyen szempontból pont a valóságot festi le, amiben nap, mint nap tespedünk.

Lehet horror, trancsírpancs, lehet pszichológiailag, lelkileg nyomasztó ez a világ, de lehet pozitív kicsengésű – szerintem ebben nincs semmi izgalmas.

A könyv három részből áll: A Hazugság, Az Őrület, és  Az Igazság.

A Hazugság fejezetén belül leírást kapsz arról, milyen tulajdonságok, erősségek és gyengeségek jellemezhetik a karakteredet, milyen típusok vannak, minek mi a hátránya és az előnye. A Sötét titkok című fejezetben leírják a deformitást magát, aztán megmagyarázzák egy példán keresztül, mit is jelent ez, mik az előnyei és hátrányai például annak, ha valaki paktumot köt a sötét hatalmakkal.
A hátrány újabb hátrányt szülhet, míg nem a karakter emberségét szép lassan felemészti.
Emberrel sem muszáj lenni, lehetsz másfajta karakterrel is, bár az történettől függ, és ha jól olvastam, akkor kötöttebbek a megalkotás szabályai is.
A mágia szabályai is rendkívül szépen ki vannak dolgozva. Ha varázsolni akarsz, akkor valamelyik Tudomány birtokában kell lenned: Tér és Idő, Halál, Szenvedély, Valóság, Álom és Őrület.

Az Őrületen belül találkozol a mágiával, a felszerelésekkel, fegyverekkel. Gyönyörűen kidolgozott fejezet ez is, hogyan veszik ki az erőt a karakterekből az egyes események, hogy kell őket feltölteni.

Itt pedig, már kicsit átlógunk az Igazságba, mert az illúzión túli világ megismerése is eljön. Megismerkedünk az azghoulokkal, arkhónokkal, lictorokkal, nefritekkel. Megtudjuk, kinek mi volt a szerepe, miért nem komálnak minket, mi történt a vakságunk előtt.

A lictorok tartanak minket a leginkább szemmel, emberi léptékben mérve befolyásos pozícióikban tenyészve, pl. politikusok, vallási személyek. Annyira szépen ki van fejtve a miértje, vagy az arkónokkal való kapcsolatuk, hogy simán el lehet képzelni, ténylegesen ez áll fenn.

Astaroth karaktere is tetszik, mint pokolbéli nagy úr, a Földre szállt gonosz. Temérdek kivetüléséből hármat említ meg a könyv. Abszolút nem volt olyan érzetem, mint általában Lucifer esetében szokott lenni, hogy belenyomorgatjuk egy szerepbe, amihez köze nem volt.

Tetszik, hogy nincs tisztán jó oldal. Ez az igazi és szerintem igazán jó megközelítés, mert nincs olyan, hogy fekete és fehér. Nagyobb részben lehet valaki tisztán ez vagy az, de mindig lesz egy éles határvonal, egy qui pro quo álláspont. Mert végtére is, nem kegyetlenség, hogy meghalunk, csak egy másik állapotban reinkarnálódunk. Lehet, hogy állatok leszünk, vagy egy félig üres halogén lámpa.
Nem látjuk a múltunkat, előző életünket, nem tudjuk, mi vár majd ránk.
Aki nem akar meghalni, lehet nosferatu, vagy járkálhat az idők végezetéig a határmezsgyén.


Utoljára a Chtulu hívása tetszett ennyire, komolyan. Sötét, és őrült és kétségbeesett, ahol semmi sem tisztán jó, még az sem, amit manapság annak hiszünk, jelesül az angyalok. Minden az ember ellen van.

Függetlenül attól, hogy én nem játékra használom, hanem alapnak a történeteimhez, az egyik kedvenc rendszerem lett. Annyira beleillik az én gondolatvilágomba, hogy az valami félelmetes. Most már tényleg csak a Nephilimet kellene megszereznem valahonnan, és békében élnék a világgal.

Nem az első és nem is az egyetlen szerepjáték könyv, aminek olvasása során záporoztak az ötleteim. Leterheltem szerencsétlen Mr. A fejét rendesen, bár ő támogatta, amiket kitaláltam, és fel fogom használni a történeteimben a legtöbbet. – Megjegyzés: szerválnom kell egy diktafont!
Nem undorító, nem mocskos a vértől, csak furmányos, csavaros, és rettentően gerinctelen.
Ahogy egy ismerősöm mondaná: „győzzük le a tűzokádó sárkányt féregséggel”.

A könyv grafikái, a maszatolt fekete és vörös… váh, borsódzik tőle az ember háta. Szóval – bár kétlem, hogy az olvasóim között vannak ilyenek, és azt is, hogy valaki eljutott a bejegyzés végére -, ha unjátok az eddigi világokat, ahol lehet kalandozni, fogjátok ezt a kezetekbe!!! 10/10 ***

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése