2014. április 17., csütörtök

Muszáj „jónőnek” lenni?


Hogyan legyek jó nő?* Ezt a kérdést már a jól ismert műsor előtt, közben és után is felteszi magának mindenki. Ha én, akkor a válasz leginkább az, hogy sehogyan. Kishitű vagyok, nulla önbizalommal, plusz, a jónőséghez illendő lenne egy jó alapanyag.


Szerintem, ez az egész egy tömegpszichózis. Valaki elkezdi, az utánfutók követik. A brendből trend, a trendből rend lesz így. Megfelelni elsősorban a másiknak akarunk, párunknak, barátnőinknek – akiket természetesen jobbnak, lányosabbnak tartunk magunknál -, családunknak, és egy halom olyan ismeretlennek, akikkel talán csak egyszer futunk össze életünkben. Ha nem, akkor is minden alkalommal be kell neki mutatkoznunk, annyira érdekeljük őket. S mindezek után vagyunk mi (önmagunk, lelkünk) ott, a lista végén, aki már kialakított egy képet a szépségről.


Kábé erről:


Pedig, ők is szépek:


Meg ők is:


A szépség relatív és szubjektív dolog. A valóságból merítkezik, és nincs olyan ember, akiből ne lehetne szépet varázsolni csak egy ember számára. Ez vagy a családunkból kerül ki, vagy a párkapcsolatunk másik felét jelenti.
De – és ez egy nagyon fontos de – nem értékeljük azokat, akik azt mondják, hogy szépek vagyunk, vagy csinosak. Megteszünk mindent, mondják, mégis hisztizve ülünk a gardrób mélyén, hogy ez így nem lesz jó. Mert a másik nem ilyen, mert egy ismeretlen mondja hogy nem lehetek ilyen, mert a többséghez akarunk tartozni. Főleg, ez utóbbi nyom sokat a latba, hogy olyanok akarunk lenni, mint a másik, még akkor is, amikor tudjuk, hogy minket más alapanyagból gyúrtak.

Világéletemben sovány vagy szálkásan sportos akartam lenni. Pech, hogy a magasságommal, csontozatommal, és a genetikámmal nem leszek az. Illetve, lehetnék, de helyből felvennének a Fővárosi Nagycirkuszba bohócnak.
Sosem leszek olyan, viszont egy majdnem olyat ki tudok gyúrni magamból.

Ezt kell felmérni, és ezért kell tenni. A többi embert meg ki nem szarja le? Te tudod, hogy megteszel mindent, kihozod a kapott anyagból ezért a maximumot.
Ennek három csoportja van, és átfedés nincs:

a) A kis önbizalommal rendelkezők, akiknek van egy törékeny váruk, amit nevezzünk önbizalomnak. Csendesen sírnak, vagy a barátoknak, vagy a világnak, de sírnak. Ez a lényeg. Hogy ez maguk miatt, vagy másik miatt, az lényegtelen. De úgy gondolom, hogy ezek az emberek igazán nem is dolgoznak azon, hogy önmaguk legyenek. Mondják, hogy csinálnak valamit. Valljuk be, ez a hamburger és light kóla esete. Mindig minden rossz, mindig a másik a hibás, mindig lesz egy kifogás, és mindig meg tudják magukat győzni arról, hogy ők miért érdemlik meg ezt a státuszt.

b) Ebbe azok tartoznak, akik valamilyen úton-módon megpróbálnak tenni azért, hogy jobbítsanak a saját közérzetükön. Tornáznak, sportolnak valamit, életmódot váltanak, sminkelnek, mert attól lesz arcuk, otthon festik a körmüket, mert attól jobban érzik magukat, csinosan öltöznek, egyszóval, küzdenek azért, hogy a társadalom komfort-csontossága ne kerítse őket hatalmába. Ők viszont hajlamosak arra is, hogy átélnek egyfajta mániát, amikor csinálják, hajtják, űzik a kitűzött célt, aztán jön egy bukkanó, és a depresszió ezer bugyra közül valamelyikben landolnak. Szopóág, de legalább ad egy lendületet.

c) Elenyésző ember tartozik bele. Egy kivétellel én még nem találkoztam ilyennel, de ők bátran bemutatnak a világnak, mert egy papírzacskóval a fejükön, szennyeszsákba burkolva is szépek lennének. Mindenki ide akar bekerülni.

Azt szeretném, hogyha azt éreznénk, hogy nem mindegy, melyikbe soroljuk magunkat. Mert a c)-t csak úgy tudjuk elérni, ha jó sok időt töltünk b)-ben, és nem csúszunk bele a)-ba.

Mondhatnánk, hogy „de ott van a belső szépség”. Már bocsánat, de azt mindenki magasról leszarja. A szépség, a belső szépség átüt a külsőn, mert mondjuk a mosolyod nem kényszeredett, hanem természetes. És?

Tenned kell azért, hogy mást érdekelni akarjon a belsőd. Viszont, el kell fogadni a tényt, hogy sosem fog mindenki szeretni. Mindig lesz legalább egy ember, aki akár a „csak azért is” kategóriába fog esni, és nem fogsz neki tetszeni. Alkalomadtán ennek hangot is fog adni. Vagy csúnyán (mert az emberek többsége bunkó), vagy máshogy.


Elmondták már előttem sokan, hogy mi a c)-be kerülés tuti receptje. Ismeritek. Mosolyogj, mozogj, étkezz és igyál a normális keretek között, figyelj oda magadra: legyél ápolt kívül, belül. Köszi. Az elmélet mindig könnyebb, mint a gyakorlat.
Amúgy van bennük valami, mert ha tuningoljuk magunkat, akkor egy idő után szokássá válik. Természetes lesz. Persze, így is lesz, amikor letörik a szárnyainkat (mert másoknak az jó buli, hogy ócsárolnak embereket), de ez nem azt jelenti, hogy fos vagy, hanem azt, hogy csak egy kicsivel jobban kell akarni csinálni.

Világéletemben nagy volt a seggem, széles a csípőm, anyu óriási festővászon hátát örököltem, nem szép a bőröm, sem a fogsorom, állandóan száraz a szám és a kézfejem. Sosem áll jól rajtam semmi. Látom, van tükröm, tudom. Ez van. De nem fogok bent ülni a négy fal között csak azért, mert valaki pacalnak nevezett, vagy mint tegnap is, hogy három, magát viccesnek tartó srác nekem dobott egy üres energiaitalos dobozt azzal a felkiáltással, hogy a kövér hátsómat húzzam el a Pokol egy eldugott sarkába.
Frusztrál, sírtam is, ennyi volt. Nekiálltam taposógépezni, hogy én akkor is megmutatom, mire vagyok képes.
Van egy halom felsőm, ami ápol és eltakar, ki tudom magam sminkelni, és nem nézek ki zombinak, és megigazítom az újabban hulló hajamat.
Én magamat jónak érzem. Így.

Meg kell tanulni a negatív kritikát a javunkra fordítani. Másként bedarál, és szépen elmegy felettünk úgy az élet, hogy az a)-táborban rostokolunk, bármennyire is nem valljuk be magunknak.


* Írásomnak semmi köze nincsen Takács Nóra műsorához. A „jónő”, mint jelenség van jelen az írásban.

6 megjegyzés:

  1. Én azt gondolom, hogy a kesergés-sírás-irigykedés semmire sem vezet. Ha állandóan azon emészti magát az ember, hogy utálja a testét, a bőrét, a stílusát, a haját, akkor csak egy negatív aurát teremt maga körül.

    Szerintem mindenkinek meg kellene próbálnia a legtöbbet kihozni magából. Ha nem vagy elégedett az alakoddal, akkor sportolj, étkezz rendesen. Ha nem tetszik a hajad akkor változtass frizurát. Ha nem szereted a bőröd, akkor keress fel szakembert. Ha nem vagy elégedett a testeddel, akkor menj pszichológushoz, hogy segítsen rendbe rakni az önképed. Ennyi. A kesergés, és azok utálása akik jobbak-szebbek semmire sem vezet.

    De nem kell futószalagon gyártott divatbabának lenni, vagy mindent felvarratni és leszívatni. Az sem megoldás. Lehet valaki 100 kilósan is bombázó. Szerintem ami "jónővé" tesz, az a belső harmónia, és az egészséges testkép, amikor elfogadod magad, vagy erőt veszel magadon, hogy változtass és kitarts. :)

    VálaszTörlés
  2. Szerintem korunk legnagyobb hibája, hogy mindenki "jó nő" akar lenni, ahelyett, hogy önmagából a legtöbbet kihozná. Nincsenek olyan személyek a mi korunkban, akik megtestesítenék A nőt. Akik kívül-belül nők. A régi nagy díváknál ez mind megvolt, nem csak a külsejükre adtak, hanem ott volt bennük az a plusz, amitől eleven nők lettek és mindenki fejébe bevésődött a lényük.

    A mai nők lusták ahhoz, hogy saját magukat ilyen magasságba emeljék. A társadalom készen kínálja nekünk a kliséket: megvan, hogy mit kell hordanunk, hová kell járnunk, hogyan kell élnünk, hogy bekerüljünk a "jó nő" kategóriába. Ja, hogy közben elüresedünk és nem vagyunk boldogok? Ugyan már, nem számít. Egyéniség? A legendák megemlítik, de mi már nem ismerjük...

    Az a baj, hogy mindenki másoknak akar tetszeni. A mai lányok nagy része is (óriási tisztelet a kivételnek) ezért vesz magára egy stílust, aztán csodálkozik, hogy ha huszonéves korára kiég. Senki sem az egyéniségének azon részeit akarja kidomborítani, amik az erősségei.
    Mindenki lehetne igazán jó nő, aki nyomot hagy másokban, akire felfigyenek. de közel sem a mai gondolkodásunknak megfelelő eszközökkel érhető ez el. Szerintem. Nem azt kéne nézni, hogy mi a divat, hanem azt, hogy milyen ruha fejezné ki a leginkább a saját stílusunkat. Nem azt kéne nézni, hogy mások hogyan élnek, hanem azt, hogy nekünk milyen életmód lenne a legfelelő. Így leszünk egyéniségek. Így alakul ki az, hogy mások rácsodálkoznak, mennyire mások vagyunk, mennyire más a mi világunk és egyre többen akarnak részesévé válni ennek a világnak. Ez nem utópia, erre szerintem mindenki képes lenne, mert mindenkiben megvan ez. Csak ez a krónikus lustaság, ami most uralkodik, inkább arra viszi a nagytöbbséget, hogy olvassa az agyzsibbasztó magazinokat, ami megmondja neki, hogy mivé kell válnia. Eleve, még két ember biológiai felépítése sem azonos, mindenkiben van valami kis eltérés, nem is értem, miből gondoljuk, hogy a lelkünk is egyforma lehet.


    Na de nem akarok ide kisregényt írni, látszik szerintem, hogy elég határozott véleményem van erről. :D
    A bejegyzésed meg nagyon tetszett, gondolatébresztő volt és erről mostanában nagyon kevés szó esik, hollott tényleg fontos dolog.

    VálaszTörlés
  3. Gyanítom ezt a bejegyzést én (is) ihlettem :) Igazából nehéz dolog ez. Én sajnos nem vagyok az a fajta ember, aki egy vállrándítással tovább sétál, ha valaki az utcán hangosan, nyilvánosan megszégyenít. Nem tudok egy kis pityergés után nagy levegőt venni és újra mosolyogni, vagy feltűrni a pólóm ujját, hogy csak azért is megmutatom. Több idő kell. Meg panaszkodás és önsajnálat. De legalább nem akarom magam keménynek láttatni, mikor nem vagyok az. Mert nem lehetek kemény az év 365 napján, nem kell mindig azt mutatnom, hogy minden lepereg rólam. Az hazugság lenne. A mélypontokat is meg kell élni ahhoz, hogy aztán szárnyalni tudjunk. Ettől függetlenül az üzenet jó - értékelni kell magunkat, kihozni a meglévő alapanyagból a legjobbat és inkább azok véleményére adni, akik igazán számítanak. Igyekszem is e szerint élni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A bejegyzés már korábban kész volt, de kellett hozzá egy löket, hogy kiírjam, ami a felém repülő doboz volt.
      Amúgy persze, ez így leírva, baromi egyszerűnek hangzik, de hogy mi zajlik le bennem valójában, a négy fal között, itt a monitor másik oldalán, az más tészta. Minden problémám abból származik, hogy szeretem megélni az érzelmeimet, viszont a fentiek alapján próbálok élni, és így gondolkodni, mert akkor kevésbé őröl fel a belső világom.

      Törlés