2014. március 8., szombat

Nőnap


- Ti hogy ünneplitek a nőnapot? – kérdeztem a barátnőmtől, mire az addig vidám fejét grimaszba vágta. Vártam volna valami olyat, hogy virággal és csokival jön haza. Vacsorázni megyünk, vagy vacsorát főz. Romantikusan sétálunk. Randizunk. Moziba megyünk. Kapok valami apróságot. Filmet nézünk összebújva a takaró alatt. Ehelyett egy igen lelombozó választ adott. – Azt mondta, hogy a nőnap egy kommunista ünnep, és nem hajlandó egy állam által elfogadott dolgot megünnepelni. Mert, tulajdonképpen, mi is ez? Egy napig áldjuk a nőt, mert képes egy úgymond csodára, meg kiszolgál. Tálcán hordozzon egy napig, hogy utána ismét száműzzön a malom és a konyha kettősébe?


Valahol amúgy egyet értek a sráccal, de ha már mellőzzük a mindennapi apróságokat, akkor legalább ezeken a napokon használnánk ki, hogy tudunk egymással kedvesek lenni. Mert amúgy mi van? Elmondjuk minden nap, hogy (mennyire) szeretjük a másikat, és ugyanazokat a motoros berögződéseket mímeljük: puszit adunk, megöleljük egymást, hozzábújunk a másikhoz. Vagy, néha még ez sem, mert „minden tettemből úgyis érzi”.
Annyira egyszerű az ilyen gondolatokban elmerülni. Legálisan felmentjük magunkat. Mondhatnánk, hogy de ez a férfi hibája. Éppen annyira a nő hibája is, aki nem szól semmit ilyenkor.

A Valentin-napot is megköpködjük, hogy csak a csokoládé gyártók és virágárusok ünnepe, ami egy tipikusan amerikai kitaláció. A nőnap is valami ilyesmi. Amivel egyet is értek, hogy az ilyen ünnep nem valódi ünnep. Mert csak egy napra szól, és mind a kettőnek minden nap élnie kellene.
Ha egy napig ülünk valamit, akkor az azt jelenti, hogy a többi napon gyakorlatilag le vannak ejtve a teremtés kelyhei, nem?
Bármennyire is ellene vagyunk, titkon valahol elvárjuk, hogy legalább egy napközbeni hívás legyen, hogy érezzük, gondoltak ránk.

Pár éve egyáltalán nem köszöntöttek fel nőnapon. Dolgoztam, hazamentem, sehol egy kedves gesztus. A bennem élő nő valahol vérig sértődött, hogy egy jó szót sem kapott. Nem, nem vettem érte revansot, mert nem volt kin, de napokig kattogtam azon, hogy akkor ezek szerint, nem is vesznek nőszámba?

Aztán rá két évre már dolgoztam. Ugyanúgy ment minden, mint minden másik napon. Bementem, megetettem a halakat, bekapcsoltam a számító gépeket. Előhívtam az összes dokumentumot, amit állandóan használtam. Kétbetűs. Kávé. Vissza az irodába, ellenőrizni a leveleket. Megnézni a naptárat, átállítani a falon csüngőt. Beülni a székbe. Köszönteni a főnökömet. Belesüppedni a teljes egészében semmitmondó órákba.
Olyan tizenegy felé becsörtetett az irodába az egyetlen férfi, akivel dolgoztunk. Mindenkinek hozott virágot. Rám se bagózott, és az évekkel ezelőtti sérelem, miszerint nem vagyok nő, újra fellobbant bennem.

Aztán kijött, és nekem is letett az asztalomra egy kis cserepet, amiben virágmagok voltak. Öntözni kell, hogy növény legyen belőle. A nap végén persze, rájöttem, hogy csak azért kaptam virágot – vagyis virágföldet -, mert a két női főnököm közül az egyik nem volt bent. A titkárnők nem kaphattak virágot.

Van a szegfűs-zsíros puszik ünnepében valami furcsa, mint mondjuk a fenti történet. Hogy elméletileg örülni kellene, de mégsem, mert tulajdonképpen kényszer vagy, vagy egy töltelék arra a napra.
Jobb bevallani, hogy érdekel az ünnep, mint utalgatni rá, mert vagy nem történik semmi, vagy jön egy B-terv, ami az esetek többségében rosszabb, mint a semmi. Rossz érzést kelt.

Ne verjünk szét valakit vagy valamit csak azért, mert vannak ideológiai ellenszenveink. Mert, ha így járunk el, akkor a másik ott fog csüngni a karunkon, nagy kocsányon lógó szemekkel, és várni fogja azt, amire maximum csak azt tudnánk felelni: elfelejtettem. Nem tudom. Nem emlékszem. Bocsi.

4 megjegyzés:

  1. A valentin nappal úgy vagyok, hogy nem ünnepeljük úgy, ahogy azt amcsiban szokás, nincsenek rózsaszín giccses mütyürök, meg semmi ilyesmi, de megemlékezünk rá egy kis aprósággal, mondjuk egy kellemes közös programmal. Nőnap alkalmából viszont mindig kapok virágot, és nagyon jól esik. És amikor nincs nőnap, akkor más apróságot kapok. A férjem alkalomadtán mindig megtalálja a módját, hogy éreztesse, mennyire szeret és mennyire fontos vagyok neki. Ugyanez igaz fordítva is, mert én is szeretem őt meglepni apróságokkal, és nem csak a névnapján, születésnapján. Ezekre az apró figyelmességekre mindig oda kell figyelni, mert mindkét félnek jól esnek.
    A munkahelyemen a gyerekek sok tanárt megköszöntöttek, kaptak virágot, mindent. Én nem kaptam. Bevallom rosszul esett, hogy még csak szóban sem köszöntöttek fel, a virághoz nem ragaszkodom, de a láthatatlanként kezelés rosszul esik. Szerencsére ez az érzés kb. fél másodpercig tartott és nem zavart utána, mert tudtam, hogy aki igazán számít nekem, az fel fog köszönteni ilyen-olyan módon. És úgy is lett :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én azzal találkoztam az ilyen ünnepek kapcsán a baráti körben, hogy mindenki fújt rá, de azért négyszemközt elmondták, mit szerettek volna. Nem kell ennek egy napra szólnia, meg nem kell minden giccset átvenni, csak rossz azt hallgatni, hogy megbeszéltük, hogy nem tartjuk, és utána meg csalódottak vagyunk, mert a másik tartja magát hozzá.
      Mi a Valentint nem tartjuk. Viszont vannak mindennapos kedveskedések. A nőnap az más. Nem várom el, hogy kapjak valamit, de mindig van virág, meg bonbon.
      A látványos megkülönböztetést nem bírom. Persze, túllépek rajta, de meglepő.

      Törlés
  2. Aputól kapunk anyuval együtt a kertből 1-1 szál virágot, és ennyi az ünneplés:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem a nagy csinnadrattára gondoltam, vagy valamilyen nagyobb eseményre, hanem arra, hogy a kis dolgoknak is örülünk, mint majom a farkának. :)

      Törlés