2013. október 4., péntek

Ecce Ego VII.


Mint ahogy ígértem, péntek van, így ismét íme én. Muszáj valami rendszert vinnem a blogba, mert egyszerűen azt vettem észre, hogy elúszom. Ezért is gondoltam arra, hogy a szeptember amolyan elmélkedős hónap lesz, és tele volt TAG-ekkel, meg Blog Challenge-vel, ez utóbbi alkalmasint majd folytatódik.

De most egy ötös belőlem ismételten.

Álmodozó vagyok. – Befelé élek inkább, mint kifelé, köszönhető ez annak, hogy alapjáraton nagyon zárkózott ember vagyok, és amolyan kis művészlélek. Sokkal inkább a történeteimben élek, mint a valóságban, ezért néha elrugaszkodom a Földtől a saját dallamáramlataimba, amikre kedvemre keringhetek. Szeretek álmokat szövögetni, magamban elmélkedni, és ez szerintem nem rossz dolog, csak néha a fejemre nő.


Figyelem az embereket. – Rossz szokás, ami még talán az újságírásból maradt rám. Ott az egyik tanárom azt csinálta az első órán, hogy megfigyeléses feladatokat játszottunk. Azóta valahogy annyira figyelem az embereket, hogyha valaki szembejön, nem tudom, hogy ismerem, vagy csak láttam már a buszon. De imádom lopva figyelni, ahogy gesztikulálnak vagy beszélnek egymással. Érdekes tud lenni.


Imádom a szemeket. – Szemfetisiszta vagyok. Nem tagadom. Imádom őket rajzolni is, sokan mondják, hogy a grafikáimon a legélőbb dolog a szem. Néha el is bambulok egy-egy emberi szemen, hogy szép. Nem azért, mert a tulaja tetszik, hanem maga a szeme vonz. Volt már ebből probléma.


Hiszek a boldog végben. – Persze, hangoztatom, hogy a valóságban nem így van, meg hülyeség, de valahol a bennem élő kislány tündérmesét akar, aminek igenis boldog a vége. És miért ne lehetne az? Mert az általános példa nem ezt mutatja? Az hülyeség, hogyha nem merünk hinni a csodákban, és a jó végkimenetelben. Mondjuk inkább azt, hogy az a filozófiám, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.


Gondban vagyok, ha a gondolataimat szavakba kell önteni. – Írásban nem, de beszédben igen komoly nehézségekbe tudok ütközni. Nem is szeretek szóban kommunikálni, csak azokkal, akiket az agyam is elfogad. Amúgy lever a víz, ideges leszek, remegek, elájulok, makogok, nem találom a szavakat. Régen nem így volt, de most már teljesen bezárkózom inkább, és írok.
Ameddig nem tudom, meddig mehetek el másnál, addig inkább a sarokból figyelek.

Nos, miben egyezünk, és miben nem?

4 megjegyzés:

  1. Az utolsó részben rám is igaz. Bár én semmi módon nem tudom kiadni az érzelmeimet, amik belülről falat akarnak bontani. A tipikus könnyíts magadon, de hogy, ha nem jön ki? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Erre neked kell megtalálni a megfelelő utat, hogy te hogy és mikor szeretnéd ledönteni. Anélkül nem hiszem, hogy menne.

      Törlés