2013. szeptember 21., szombat

Gátlás, vártorony, magasugrás


A minap azon kaptam magam, hogy nem félek kimenni az utcára. Nem érdekelt, hogy néznek az emberek, hogy idegenekkel kell beszélnem, ügyet intéznem. Köszönhető ez Dórinak, aki adott két szó szerint kicsi (egy 8 hónapos és egy 8 éves) munkát a mindennapokra. Hasznosnak érzem magam végre, és felrázott. Nem tokosodok tovább itthon, és nem hisztizek be, amit a köznyelv pánikbetegségnek hív. CC. Szerintem ez a felnőtt hiszi szebben mondva.
Mindegy, nem ez most a lényeg.

Régen, ha muszáj volt egy csekket feladnom, és mentem az utcán, úgy éreztem, hogy az agyam lefagyaszt egy gondolatot, ami a gyomromig csúszik. Ugyanez jött elő, amikor ügyeket kellett intéznem, vizsgáznom, felelnem, előadást tartanom, vagy egy vadidegennel beszélnem. Jött a heves szívdobogás, extrém esetben orrvérzés és ájulás.

Hála az égnek, nem blokkolok (már) le, nem bénulok meg, vagyok annyira talpraesett, hogy feltalálom magam. Persze, ehhez néha több idő kell – hosszú ez a kutatómunka -, néha kevesebb.


Érdekes módon ez a szociális gát a munkában nem jön elő, sőt, ha már ismerem a társaságot, vagy átéltem a helyzetet, teljesen eltűnik.

Olyan húsz éves koromig kerestem magam, majd felépítettem, büszke voltam, aztán leromboltam, ültem a romokon, és indulhatott újra a keresés. Plusz ez a metódus. Kutattam a nekem tetsző gondolatokat, ideákat. Meghatároztam az értékeket, amiket elfogadok, és amiket nem. Rengeteget gondolkodtam magamról.
Ki vagyok én? Hol a helyem? Ki nekem a másik?... stb.
Gondosan megvizsgáltam, más hogy viselkedik, az nekem jó-e? Mik a korlátaim?
Nem utolsó sorban pedig, vártam a hangomat.

Nem volt könnyű, és sokszor megkaptam, hogy 16 éves koromra illene, hogy kialakult jellemem, személyiségem legyen. – Többen ezektől megfosztottnak kezelt, míg mások kaméleonnak.

S hogy miért tudok 100%-ig ugyanolyan lenni, mint más? Mert a gyerekkori szereplési vágyam így jön ki. Az utánzásban.
Általános negyediktől kezdve mind inkább másnak akartam megfelelni, másnak akartam látszani / hasonlítani. Adtam a környezetem véleményére. Szerettem tanulni, majd lustává váltam. Kinevettek, lesajnáltak, megaláztak. Pláne, amikor szerepelnem kellett.

A kamaszkor szociális orosz rulettjében kigolyózódtam a társadalmi betagozódásból. Skarlátbetűként virított a mellemen a „nyomi” szó, és idővel úgy tűnt, hogy ezt mindenki látja.
Mondjuk ki, villámgyorsan váltam szorongó emberré. Ahol olyan helyzetbe kerülhetek, hogy minden szem rám szegeződik, megpróbálom elkerülni, elodázni.

(halkan megjegyzem, hogy szerintem a mai napig azért akarok és próbálok alakulni, más lenni, mint ami vagyok, mert még mindig nem hiszem el, hogy azért, aki vagyok, önmagamért nem vagyok szerethető. De ez egy másik brainstorming tartalma.)

Szóval, nehezen illeszkedek be egy közösségbe, és inkább egy csinos, sötét sarokban ácsorgok. – Szerintem, pont belekerültem ebbe az ördögi körbe, ahol a folyamatos kudarcaim felerősítették a gátlásaimat.
Szép falak.

Mielőtt meg szeretnétek menteni, jelentem, nem kell. Mert elmegyek ide-oda, csak előtte lelkileg kell öt perc trenírozás. Remeg a kezem-lábam, vörös leszek, vagy falfehér, de legalább már nem halogatom. Odaállok, szembenézek az akadályaimmal, és nem minden esetben gondolom magam gyengébbnek. De ha mégis, akkor is felveszem a kesztyűt. Ha másra nem is, erre jó volt a fősuli. Mert ennek a gátlásnak, fóbiának ez a megoldókulcsa.
Hihetetlen és jó érzés a megkönnyebbülés.

Ezt írtam olyan két hónappal ezelőtt. Most pedig:


Dóri pedig, most ténylegesen kirángatott a lefelé guruló autóból ilyen szempontból. Ez most csak azért jött elő, mert van bennem valami furcsa ambivalens érzés. Egyszerre tudnék nevetni, sírni és félni. Széles skálán mozog ez a három dolog, és igazán egy sem tör a felszínre. Például sírni egyáltalán nem tudok. Nevetni annál inkább.
Aztán hiába nevetek, valaki mindig gondoskodik arról, hogy letörje az igen kicsire nőtt szárnyaimat. Ez hol a családom tagjai közül valaki, hol a párom családja. És ez úgy gerjeszti bennem, hogy csinálnom is kell valamit, de minek, amikor ennek nem szabad örülni, mert evidens, vagy nem így van.

Jó-jó, tudom, hogy ez homályos, de csak ennyire vagyok kapacitálva, hogy írjak arról, ami bennem dolgozik. Jobban még megfogalmazni sem megy.

Ellenben, ez mind nem visszavet már, hanem arra késztet, hogy vegyem fel a harcot, és mutassam meg nekik, hogy nem az én tornyomban vannak irányítási problémák.


Ti éreztetek már így? Voltatok/vagytok ebben?

4 megjegyzés:

  1. Oh, hát pedig tényleg úgy vagy jó ahogy vagy :) Kire másra nevet úgy KicsiSzép, mint rád? És a nagy másodikos is eldumál veled :) Képzeld azt mondta tegnap este, hogy szerinte új jelszó kéne, mert hogy mi van ha valaki kihallgatott ott titeket a sulinál :) Mondtam neki hogy szerintem mostmár megbizhat benned jelszó nélkül is, de teljesen jogos gondolat volt.
    És tök örülök hogy elvállaltad őket, kicsit féltem is, hogy nem lesz-e ez extra teher neked, de örülök hogy tényleg jól sült el a tervünk :) és mindkettőnk hasznára válik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, ez jól esett! Mármint, úgy az egész komment. Azért annak örülök, hogy a nagyobbik is jól elvan velem. A KicsiSzépet meg nem lehet nem szeretni. :D

      Törlés
  2. Teljes együttérzés, nekem napokra bontódik a dolog... amikor rossz napom van, teljesen olyan vagyok, mint amit az első részben leírtál, rettegek bemenni bárhova, bárki idegennel beszélni, bármilyen interaktust kerülök. Jobb napjaimon pedig tojok a világra, nem érdekel senkinek a véleménye, török előre és teszem a dolgom... jó lenne efelé billenni, de legalább egy arany középutat találni.
    Remélem, ha végre elvégzem a fősulit, és lesz egy munkám vagy valami ismétlődés és rendszer a mindennapjaimban, nekem is sikerül rendbehozni ezt a zűrt.
    De totál igazad van a pánikbetegséggel kapcsolatban is: szerintem is hiszti, de ez valóban egy hosszú, kifejtős téma.
    Egyébként pedig szuper, hogy gyerekekre vigyázol, totál feltöltenek és velük szemben igazán nem kell azon aggódni, hogy rosszul nézel ki/hülye fejet vágsz/bármi... a legjobb terápiának tartom. :)

    VálaszTörlés
  3. Inkább arról van szó, hogy valami fontosat csinálok, ami felelősséggel jár. Jó érzés elmászkálni, meg menni értük, vigyázni rájuk. Meg látom barátnőmön is, hogy nem szakad annál jobban szét, mint ahogy szét van.

    Hullámzóak a napjaim, viszont ez a hullámzás is jobb, mint örökké a gödör alján csücsülni. Remélem, hogy sikerül mindent megcsinálni, ami a terveidben szerepel. :)
    Ha tudok, segítek!

    VálaszTörlés