2013. augusztus 30., péntek

Várni


Emberként már megszoktam, hogy várok mindenre az életemben, gyakorlatilag szerintem az elmúlt huszonhat évet egy váróteremben töltöttem, várva, hogy mikor csilingel valami, és látom meg a számomat. Ez még nem jött el, és erre tegnap eszméltem rá.

Ültem a szobában az ablak előtt, néztem ki a viharba, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy vagyok. Kevés ilyen momentum van az életemben, mert úgy érzem, hogy minden nem aktívan eltöltött percem pocsékba megy.



Lehet, hogy az agyam ezért kiáltott off-ot. Sok minden összejött így péntekre, és szerintem ez igazságtalan velem szemben. Amúgy is türelmesen várakozok, de amikor egyszerre több dologra kell várnom, kicsit felőröl.
Leveleket várok, információkat várok, embereket várok.
Ihletet keresek, csak nem találok.
Apumat várom, a leleplezést várom, várom, hogy egy bizonyos ember mikor bukkan fel újra. Reakciókat várok.

Minden apró momentumra összerezzenek, hogy hátha ez az! Aztán csak kiderül, hogy téves riasztás volt. Már-már ott tartok, hogy listát írok és beosztást készítek magamnak, hogy ne őrüljek meg teljesen.

Rajzoltam, leírtam a fejemben kavargó milliónyi gondolatot, és amikor elolvastam egy régi írásomat, akkor sok minden a felszínre tört. Megjött az ihlet végül, úgyhogy lehet, hogy már nincs messze a sorszámom a kisorsolástól.


A régi irományom címe: Várni



Várni
Egész nap várok.
Minden nap várok.
Mindenre várok.
Ha jobban belegondolok, nincs más dolog az életemben, csak a várakozás.
Várok egy emberre, akivel megihatok egy pohár bort csendben, nyugalomban.
Várok a járatokra, melyekre időtlen időkig várhatok, mert rossz a csatlakozás, és mindig mindent lekések.
A kényszer kezdetére.                                    
A végére.
A törvényszerű kávéra.
A válaszokra, ami nem jön soha.
A felvételi eredményemre.
A pályázatok nyerteseinek kihirdetésére.
A munkám megjelenésére.
Arra, hogy valaki fogja a kezem, s amikor jó hírt kapok, akkor a nyakába ugorhassak.
A nagy Őre.
A barátaimra.
A beszélgetésekre.
A levelekre.
Az ébredésre.
Az álmodásra.
Az álmodozásra.
A célokra, vágyakra, reményekre.
Arra, hogy végre egy jót aludjak.
Egy masszázsra, egy forró fürdőre.
A pihenésre.
A kikapcsolásra.
Valamire.
Bármire.
Mindenre.
Csodára.
Egy szelet csokoládéra.
De minden várakozásnál rosszabb RÁ várni!
ŐRÁ!
A szavaira.
A karjaira.
A szemeire.
A hangjára.
Az illatára.
A tudására.
Az életére.
A bölcsességére.
A boldogságára.
Várok, mert el akarom venni Tőle!


5 megjegyzés:

  1. Hát...ez nagyon szép lett...A maga borongós hangulatában! Nagyon tetszik!

    VálaszTörlés
  2. Ezt az érzést ismerem. És annyira állandónak tud tűnni!

    Évi

    VálaszTörlés
  3. Hmm ez tényleg így van, megfogtak ezek a sorok!

    VálaszTörlés
  4. Igen, ez számomra is ismerős érzés, mint ahogy minden embertársunknak ezen a földön. Lényegében az egész életünk várakozásról szól, mert mindig vannak dolgok, amiknek a beteljesülésére vágyunk, de az a nem mindegy, hogy ezt a kényszerű időt miként töltjük el. Ha belesüppedünk a reménytelenség mocsarába, akkor a várakozás borzasztó hosszúnak tűnik, de ha közben elfoglaljuk magunkat és igyekszünk aktív életet élni, akkor a várakozás rövidebbnek tűnik. És a reményt ugyebár soha nem szabad feladni. Nekem is vannak nagy vágyaim, álmaim, amiknek a beteljesülésére még várok, de teljes szívemből hiszem, hogy előbb-utóbb minden vágyam teljesül, addig pedig igyekszem minden téren tartalmas életet élni, és főleg arra koncentrálok, hogy a vágyaim eléréséhez minél többet tegyek meg.

    VálaszTörlés
  5. Örülök, hogy tetszett ez a bejegyzés... van még ott, ahonnan jött. :)

    Az a baj, hogy most pont azt érzem, hogy lement egy halom nap úgy, hogy nem csináltam semmit. Picit idegesítő, mert nem szeretem a semmittevést. Magam sem értem, most ezt hogy sikerült elérni.

    Most már úgy vagyok vele, hogy van ilyen is. S mivel mindig 110%-on pörgök, lehet, hogy most kifáradtam egy hónapra. :)

    Köszönöm, hogy írtatok!

    VálaszTörlés