2013. augusztus 13., kedd

Fel a fejjel


Azt sem tudom, hol kezdjem. Talán valahol ott, hogy a múlt heti vendégeskedés és az írás csak az egyik ok volt, amiért nem írtam. Igazából az foglalkoztatott leginkább, hogy miért hazudozunk össze-vissza mind magunknak, mind másoknak arról, milyenek vagyunk valójában, mi érdekel, mi van bennünk?

Régóta gondolkodom ezen, és szerintem nagyon nem tiszta nektek, mit akarok mondani, de volt pár dolog, ami miatt most megért bennem ez a bejegyzés.

Aláfestő zene innen.


Az általam olvasott blogokon két jelenséget figyeltem meg. Az egyik, hogy csak az olyan bejegyzéseket olvassák sokan, ami valamilyen szenvedésről szól. Hogyan veszekedjünk a pasinkkal, milyen az, ha szakítunk, reménytelenül szerelmesek vagyunk. Ezeket pedig minden újabb bejegyzéssel fokozzák a végtelenségig. Gondolom, mivel mindenki átment valami rossz dolgon életében legalább egyszer, jobban megérint ez, mint egy vidám bejegyzés.
Én is jobban átérzem ezeket, de pont emiatt jobban tudok vigyorogni azon, ha valaki valami ettől eltérőt firkál le.

Ugyanis, a vidám témájú bejegyzéseket kevesebben kommentálják, és kevesebben is olvassák el, mint azokat, amikor lehet valakire köpködni, vagy együtt érezni a blog írójával.

Hogy ez miért furcsa?
Egyfelől azért, mert bátorítás nem sok van azon kívül, hogy legalább húsz komment így szól: fel a fejjel, én is voltam/jártam így, ne aggódj, lesz ez jobb is, vagy éppen fejemből szóltál. Kimondottan nem bátorítjuk egymást, és nem mondunk ténylegesen semmit sem. Az, hogy velem vagy, oké, de eddig is sejtettem, hogy nem vagyok egyedül.
Másrészt azért, mert mindenki lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy ő a pozitív gondolkodást szereti, a poénos és humoros bejegyzéseket, az olyan olvasmányokat, amik nem húzzák le, a vidám blogokat.

Ezért furcsa, és elgondolkodtam azon, hogy melyik a hazugság. A blog írójának tényleges mondanivalója? A kommentelők felé támasztott „bátorítása”? Vagy inkább az dominál, hogy igyekszünk minél másabb képet lefesteni magunkról, mint amilyenek vagyunk valójában?

Pénteken itt voltak Mr. A barátai. Őket évente egyszer látjuk, mert egymáshoz képest random módon dolgoznak. Két gyerek van, és egy óriási nagy hitel a nyakukon, amit fizetnek, ezért hónapról hónapra egyre nehezebben jönnek ki. Most elnéztem őket, és szavak nélkül is két totálisan lepukkant embert láttam. Lehajszoltak, kiégtek, kilátástalanok, önmaguk árnyékai.
A nőt nemrég rúgták ki, de jól járt, mert magasabb fizetésért, azt csinálhatja, amit szeret. A férfi csak úgy élvezné ezt az egészet, ha elköltöznének Sopronba, mert neki ott lenne testhez és pénztárcához illő munkája.
A jelenlegi helyzetben vagy a férfi boldogtalan itt, mert szar a munka. Vagy a költözéssel a nőnek kellene feladnia a munkáját, amit szeret (jobban keres itt, mint a férfi bárhol máshol). A távkapcsolat a legutolsó lehetőség a sorban.

A nő úgy kezdte a beszámolóját, hogy kihúz minket a lelki nyomorból egy kis jó hangulattal, de Mr. A és a nő férje még inkább lehúztak a padló alá három méterrel. Mert röpködtek az olyan megjegyzések, mint a „szerencsés voltál”, „igen, neked bejött, de egy vagy a millióból”.
Olyan hangsúllyal tették ezt, hogy ültem a széken, és éreztem, hogy egyre jobban lefelé görbül a szám. Az élettől is elvették a kedvemet. Utána persze a férfi beszélt, és az még lesújtóbb volt, mint látni valakinek a sikerét, miközben én a lehetetlenségiszapban tapicskolok nyakig.

Félre ne értsetek, nem vagyok féltékeny rájuk. Két gyerekük van, próbálnak megélni, és nem féltékenykedem el tőlük a sikereiket.
De valahol ez az egész tragikus.

Ezek után még Mr. A is közölte velem aznap este, hogy tizenöt éve mást sem csinál, csak csúszik lefelé.
Nem tagadom, hogy amikor a pizzámra rásült a sütőpapír, akkor elsírtam magam. Alapvetően szerencsétlen ember vagyok, akit több szar dolog ért ebben az életben, mint nagyon sokatokat együtt véve.
S ténylegesen megérintett a saját sikertelenségem szele.

Azért nem írtam, mert ez rosszabbul jött volna ki, mint most.

Pokolian kemény próbára vagyunk téve. Falakba ütközünk, tehetetlenek vagyunk, kaparjuk a gödör alját. Nem tudjuk igazán azt értékelni, hogy valaki/valami mindig van, amiért lehet csinálni. Önmagunk, egy családtagunk, a szerelmünk, a kiskutyánk, a blogunk, az olvasóink. Hiába van egy olyan, aki bátorít, ha tíz másik mellé jobb esetben nem csinál semmit. Néha úgy érezzük, hogy feladjuk, és belesüppedünk az agóniába, a bánatba, és a fájdalomba. Eljutunk arra a pontra, hogy nincs mellettünk senki.
De tényleg így van? És ha igen, miért? – Szerintem, mert nem is szeretnénk megmenekülni.

Ebben az egészben nem is az a szomorú, hogy azt írják az emberek, vagy mondják, amit (fel a fejjel), hanem, hogy a baromira pozitív emberek is ezekkel a szavakkal élnek, ha nem a hallgatással.
Nem tudom, melyik a rosszabb.

Mindig azon kapom magam, hogy kapaszkodókat keresek. Bátorítást, egy kis önbizalmat. Zenét hallgatok, elhiszem Mr. A-nak, hogy egy nap nyomtatásban látom magam, filmeket nézek, olvasok. Mindenhol a magamba vetett hitemet keresem.
S pont ezért próbálok én is adni, amikor hozzászólok a bejegyzésekhez, válaszolok a levelekre, megölelem a másikat, bár sokszor iszonyatosan hülyén érzem magam a lelki fröccseimmel a sok „fel a fejjel” között.

Bízom a holnapban, mert új nap jön. Mással kecsegtet minket, de csak ha elhisszük róla, hogy tartogat nekünk valamit. Hajtani és csinálni kell, mindig újra és újra, nap-nap után. Talán valakinek számítani fog, amit csinálsz.
Talán, pont te magad leszel az.

17 megjegyzés:

  1. Szerintem a negatív leírások azért vonzanak több hozzászólót, mert a saját kudarcokat, rossz élményeket segít feldolgozni, ha kifejtheti a saját véleményét a hozzászóló. Ezen kívül viszont azért nem látom semmi értelmét a negatív dolgokkal foglalkozni, mert nem mutat előre, szóval a magam részéről úgy vagyok ezzel, hogy ami megtörtént, azon már úgysem tudok változtatni, akkor meg minek rágódjak rajta, nem? Pláne másokat nyomorgatni vele, hogy sajnálkozzanak, na ez meg aztán a hátam közepére sem hiányzik. Igazából mindig úgy álltam a dolgaimhoz, hogy van egy elképzelésem (munka, párkapcsolat, suli, stb.), amit el szeretnék érni, de nem foggal-körömmel harcolok érte, erőltetve, hogy meglegyen, és ha valami éppen nem jön össze, akkor összerogyok, hanem egyszerűen előttem van, hogy mi érdekel, teszek érte, és ha összejön jó, ha nem jön össze, úgyis jó, hiszen mindent megtettem, amit lehetett, a lényeg, hogy úgy alakítsam a napjaimat, hogy jól érezzem magam. Ez nem egyenlő azzal, hogy csak sodródom, annál azért több, de alapvetően azt tapasztaltam, hogy ha valamit nagyon AKARTAM elérni, akkor k....élet, hogy csak görcsölés lett belőle, ha meg csak tettem a dolgom, és hagytam, hadd történjenek az események, akkor meglett az eredménye.
    A fontos dolgok úgyis mindig összejönnek. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezzel mind-mind csak egyet tudok érteni. :)

      Annyit fűznék hozzá, hogy néha kellenek napok, amikor csak egy kicsit nyalogatja a sebeit az ember, vagy egy pillanatra elszakad a cérna. Amikor kihisztizzük magunkat, utána már tisztábban látunk.

      Törlés
  2. Nagyon érdekes volt ez a bejegyzésed. Sajnos az embereket tényleg a negatív dolgok tudják a legjobban megfogni, mert ezzel tudnak a legkönnyebben azonosulni, pláne a magyar ember, aki mint tudjuk sírva nevet. Önsajnáltatásban kiemelkedőek vagyunk. Az is igaz, hogy az embert rengeteg megpróbáltatás, nehézség, probléma éri egész élete során, van, aki fiatal kora ellenére annyit kap belőle, mint más egy emberöltő alatt, de én hiszek abban, hogy az élet csak akkora problémákat gördít elénk, amiket meg tudunk oldani, s általuk többé, jobbá válunk. Megerősödünk. Persze ezt akkor, abban a pillanatban, mikor beüt a ménkű nem érezzük, sőt, a hátunk közepére kívánjuk az okoskodó megszólalásokat. De a pozitív felfogás rengeteg embert húzott már ki a csávából, és én is ezt alkalmazom évek óta. Ha nem hinnék abban, hogy az élet alapjáraton jó és lesz ez még jobb is, akkor már a föld alatt lennék. Muszáj hinnem abban, hogy egyszer minden munkám megtérül, hogy egyszer az álmaim valóra válnak és azt a boldog, teljes, kiegyensúlyozott életet élhetem, amire vágyom. Minden nap ezért küzdök, és igen, néha orra bukok, mint mindenki más, de képtelen volnék feladni. Néha sírdogálok én is. Mostanában elég sokszor, mert ennek ki kell jönnie belőlem, de után felemelem a fejem és újult erővel, hittel, reménnyel vetem bele magam a dolgokba. Nem mondom, hogy ez mindenkinél működhet, de mivel nálam ez vált be, ezt tudom tanácsolni másoknak is - neked is. De szerintem amúgy is jó a hozzáállásod, mert igenis bízni kell abban, hogy egyszer minden helyreáll az életünkben. So don't stop believing :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem, ha nem hinnék, vagy inkább nem bíznék abban, hogy minden nap kecsegtethet jóval, akkor lennék komoly bajban.
      Amúgy ide is jöhetne, amit fentebb leírtam, hogy egyet értek veled is. :)

      Törlés
  3. A negatív írások azért vonzzák jobban az embereket, mert van min pletykálni, vagy éppen saját magukat látják benne, esetleg rájönnek, hogy: jé a blogger is ember, neki is a wc papír wc papír marad.
    Minden esetre, szerintem ez csak az egyik része a negatív posztoknak. A látogatók reménykednek, hogy valami balhé is felüti a fejét, amiben aztán beindulhat a sárdobálás, pletykálkodás, rosszindulatúskodás. Sőt, valaki simán felhasználja ezeket feszültségcsinálásra...akár 2 blogger között is.
    Viszont, azt sajnálom, hogy annak a családnak a férfi tagja nem tud örülni a nő sikerének. Bár, ez a legtöbbször így van, elmondom miért: egy férfi önbecsülése nehezen tűri meg azt, hogy a nő legyen a családfenntartó, hogy ő vigyen többet a házhoz. A nő kereshetne milliókat is, elárulom, hogy akkor is rinyálna a pasi, hogyha többé nem kellene dolgoznia mennie..Ez van, semmi sem jó a társadalomnak. Ha a nő keres kevesebbet, akkor egy kitartott lotyó lesz, ha ő a fő kereső, akkor ő a szemét önmegvalósító, hogy merte megvalósítani az álmait, mi az, hogy szereti a munkáját, na nehogy már.... A pasi inkább örüljön, hogy mindkettőjüknek van munkája, mert ha hosszabb időre akármelyikük is munkanélkülivé válna, ott nagyobb szarban lenne a család.... Lehet nem szereti a munkáját, de ne húzza le a másikat, ez a minimum. Ha pedig nem tud normális társként viselkedni, lehet ő az, akire azt lehetne rásütni, hogy "csak szerencséd volt" a feleségeddel.
    A pozitív írásokra azért érkezik kevesebb visszajelzés, mert: az illető úgyis pozitív, látják rajta, az írásain, hogy rendben van, ezért nem foglalkoznak vele. Minden ember másképpen értékeli ezeket a dolgokat. Én például nem szeretem ha valaki állandóan csak elégedetlenkedik és olyan dolgokat visz be a blogba, ami nem való oda, vagy helyet ad a gonoszkodásnak, de utólag meg sír a szája, hogyha bántják, vagy megjegyzés éri. A nagy pozitívságnak sem örülök állandóan, mert aki mindig azt mutatja, hogy hú csillog villog mindenem, a lelkem, stb... az kifele mást mutat, mint ami valójában önmaga. Természetes, hogy van ami nem megy, senki sem úgy születik hogy tudja a statisztikát, vagy éppen a helyén tudja kezelni a hirtelen halált, válást, vagy éppen a trollokat. Idő míg ebbe beletanul az ember, leülepszenek a dolgok. Nem kell semmit se többnek, se kevesebbnek mutatni, mint ami. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálunk is, és a baráti körben is az a legnagyobb baj, hogy a pasik úgy fogják fel, hogy ők a családfenntartók, és ha ez a szerep csorbát szenved, akkor vége van a világnak. Örül a felesége sikerének, csak a saját sikertelenségének nem.

      Az utolsó bekezdéssel teljesen egyet értek. :)

      Törlés
  4. Én jobban szeretem azokat a posztokat, ahol jó dolgokról írkálnak, ahol azt látom, hogy minden oké, vagy az illető kicsattan a boldogságtól. Mert csak azt olvasom a blogok közt, aki érdekel, és aki érdekel, annál jobb konstatálni, hogy igen, minden oké vele, nem kell aggódni.

    Viszont sokan nem így működnek, és igazából nem nagyon értem, szóval erre nem tudok választ adni. Én a rosszhoz nem szeretek kommentelni, mert kilsé, amit mondani tudnék - ahogy te is írtad -, barmira semmi tapasztalatom tanácsadás terén.

    Igyekszem a pozitívabb hangvételű posztokhoz hozzászólogatni mindenhol, de néha annyira nyűgös vagyok, hogy az hihetetlen... Pedig tudom, hogy az adott blogger napját meg lehet feldobja, ha mondjuk suli vagy munka után megnyitja a statisztikákat, és az aznapi bejegyzés alatt ott van x komment. Engem legalábbis felvillanyoz mindig :)

    A rosszat többen olvassák példához pedig annyit, hogy a Teklás blogomat eddig nagyon sokan megnyitották. Miért? Mert nem cicomázom, és olyanokat is leírtam, amit amúgy nem mernénk leírni. Magyarul a véleményemet, amit egyébként én szóban (is) mindig megmondok, csak ott nincs lehetőség a hatszori körbetaglalásra és megmagyarázásra, hogy 100% érthető legyen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Reális, amit írsz. Nem vagyok statisztikafüggő, csak furcsálltam, amikor múltkor visszamenve egy-két dolgot töröltem, hogy hát hoppá, meg néztem a többiek blogját is, és feltűnt.

      Én csak azt nem szeretem, amikor a felület olyan, ami nem tükrözi az adott írót vagy a blog tartalmát. Mondjuk, a tied tiszta zen. :D

      Törlés
  5. Kellett ez az írás nekem! Jól esett, hogy nem vagyok egyedül a gondolkodással. A kommenteket is jó volt elolvasni. Saját magunknak kell keresni a kapaszkodókat szerintem, ahogy te is teszed. Ha A azt mondja, hogy nyomtatásban lesz a könyved, akkor úgyis van! Én is hiszek benned, mert napokig tudnálak olvasni, pedig mindent hamar megunok.
    Amióta én amennyire tudok, annyira látom a pozitív utakat, azóta sokkal boldogabb vagyok!!!!! Éppen ezért akasztanak ki ezek a blogos kommentek... a negatívak. Bárhol, nem csak nálam. Van, aki azzal tölti az idejét, hogy a gyakorikerdesek-en nyit a blogfikázásra topikot....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Magasról teszek arra, aki ebben leli az örömét, sőt, az ilyennek ez legyen a legnagyobb öröme a hátralévőkben. Nekem is vannak iszonyatosan elborult olvasóim, mondjuk, én inkább nem tudok a kommentekkel néha mit kezdeni. Vagy, mert nem értem, vagy mert nem tudom, hogy hol járt fejben. :D

      De az jó, ha így állsz hozzá. :)

      Törlés
  6. Én azt szeretem ha egy blogon van ilyen is, meg olyan is. Attól kerek az ember. Én nem hiszem el, hogy mindenkivel csak jó dolgok történnek, vagy hogy a rossznak is mindig minden esetben képes örülni valaki, és a jót meglátni benne.

    Én úgy szoktam kommentelni akár jó, akár negatív tartalmú bejegyzésekhez, hogy csak akkor írok, ha valami érdemlegeset hozzá tudok tenni. Negatívhoz olyat, ha én is hasonlón átjutottam, és akkor azt hogyan tettem. A jókat, amik tényleg tetszenek, azt meg szeretem megkommentezni, hogy igen, így tovább! Mert időnként nekem is erőt adnak valamihez azok. A nagyon negativ blogokat meg egész egyszerűen elhagyom egy idő után, és nem érdekel. Az hogy lehúzzon engem is, vagy idegeskedjek egy csomót rajta, vagy dühöngjek, arra semmi szükségem.

    De sajnos a blogvilág, meg maga az internet ilyen, hogy egész egyszerűen valaki azt is élvezi ha feszültségekt kelthet, akár bejegyzéssel, akár kommenteléssel. Nem igazán értem ebbe mi a jó.

    A fenti sztoriban a nő helyében pedig én szerintem megkértem volna a pasit hogy akkor döntsön. Akarja a számára jobb állást, és kevesebb közös jövedelmet, vagy a nő keressen többet. És ha eldöntötte, akkor nincs tovább rinya onnan. Akármelyiket is választotta. Én biztos megadnám a lehetőséget a másiknak ha a lelkét megviseli, hogy máshova költözzünk, és fel kelljen adni a munkámat. De azt is tudatosítanám a másikban, hogy mennyire is szeretem azt amit feladok. Persze lehet, hogy én vagyok csak ilyen, a családi békémnél semmi sem fontosabb. Sem egy állás, sem egy fizetés. De az is lehet hogy nem kerültem még elég nehéz döntési helyzetbe. Bár most is keményben vagyok, és olyat is felajánlottam a férjemnek, amit nem szeretne ha megtennék, de megtenném azért, hogy kimentsem a jelen lelkiállapotából.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem azt mondom, hogy csak ilyen vagy csak olyan bejegyzés legyen, mert csömört kapok, és nem olvasom. Pl, ha valaki folyamatosan feminista megmondóember, egy idő után nem kattintok rá többet.
      Lehet ezt okosan is csinálni, persze, szerintem ez a hely sem okos (mármint a blogom).

      Szeretek feszültséget kelteni, de nem úgy, ahogy az általánosan benne van a fejekben. Nem kenyerem, hogy megnevezzek embereket, vagy úgy írjak, hogy kinyíljon a bicska a zsebekben (szabad ilyet írnom?). Inkább úgy fogalmaznék, hogy szeretek megmozgatni valamit az emberekben. Ez az a határvonal, amit nem mindig találunk meg. Szerintem.

      Köztük egyértelműen így marad a helyzet. Ott tartanak, hogy a pasi jobb állást keres. Minden ide köti őket. A két gyerek iskolája, a szülők, a nő munkája. Nem akarja, hogy feladjon bármit is, csak neki az esik szarul, hogy ő maga, mint ember sikertelen. Ők is a békére törekednek, és közös megoldásokban gondolkoznak, csak panaszkodtak egy sort, mert végre lehetett mondani.

      Törlés
    2. Igen, első bekezdéssel egyet értek :)

      Másodikkal is. Van egészséges feszültségkeltés, meg egészségtelen. Te az előbbit csinálod.
      A kinyíljon a bicska a zsebedbenen jót röhögtem :-D Szerintem nem szabad ilyet írnod ;) :-D Nehogy valaki azt gondolja most mész öldökölni :)

      Ha a pasi igy látja helyesnek, akkor nem kell azért annyira tragikusan előadnia a helyzetet. Persze elmondhatja, hogy szeretne jobb állást, de hozzátehetné akkor legalább a pozitivumokat, hogy de itt jó a gyerekek sulija, a szülők, és a felesége munkája. Akkor az ember teljesen máshogy áll a panaszhoz, ha azt látja, hogy azért a másikat értékeli.

      Persze tényleg ez van a köztudatban, amit fentebb írtatok, hogy a pasiktól várják a több kereset, a nőtől meg a kevesebbet. Pl mi most jutottunk oda, hogy a férjem többet keres nálam. Igazándiból nem tudom, hogy zavarta-e, mert sosem mondta, de azért azt hiszem, hogy örül azért kicsit hogy megfordult a dolog.

      Törlés
    3. Nekem a párom mindig mondja, hogy kiherélném vele, ha többet keresnék (még jó, hogy ez nem fenyeget), örülne neki, de tuti, hogy eleinte nem tudna vele mit kezdeni, és zavarná.
      Ha nem látsz rajta változást, akkor szerintem, nincs baj. Persze, gondolom függ attól, mennyire érzi jól magát a munkájában.

      Törlés
  7. Wow!
    Termelt mindenki rendesen! Ezt már szeretem! :)

    VálaszTörlés
  8. A nem akar kiszabadulni résszel teljesen egyetértek...Akinek nincs baja, az csinál magának...Láttam ilyet, meg olyat is, hogy az életét nem igazán érintő dolgon olyan hisztit vágott le valaki, mintha meghalna...és milyen okkal? Nem tudja eldönteni hogy melyiket vegye meg...Örüljön, ha meg tudja venni...

    Egyébként tény, hogy az álpozitív emberekkel tele van az internet...Meg egyébként találkoztam olyannal is, aki csak az automatikus/megszokott válaszként bepötyögte, hogy "sajnálom, remélem jobb lesz", de igazából az egész nem érdekelte, csak hát ilyenkor ez a szokás, és így ő lesz a jófej, mert úgy tűnik, mintha érdekelné bármi is a saját (ál)baján kívül, és hátha így majd őt is elkezdik sajnálni, ha leírja, hogy neki se jobb...

    Tulajdonképpen szerintem minden embernek meg vannak a maga kisebb-nagyobb harcai az életben, és a hozzáállásától is függ, hogy hogy tud belőlük kijönni...Meg természetesen vannak előre elvesztett dolgok is, de ilyenkor jön a kérdés: meg se próbálom, mert biztos a kudarc VAGY megpróbálom, úgyse fog menni, de legalább mindent megtettem (ez mellesleg egy tökéletes önnyugtatás is)...?
    Meg hát mindig lesz olyan, aki sokkal jobb nálunk, és mindig lesz olyan is, aki hozzánk képest egy feneketlen szakadék mélyén csücsül...

    Egyébként én mostanában kezdem teljesen lehetetlennek érezni az életemet, bár nem szeretnék politikát vinni a bejegyzés alá, de mindenki látja a hírekből, hogy merre tart az oktatási rendszerünk...És én egy gimnáziumi érettségivel mire megyek majd? Semmire...Annyira nem vagyok jó tanuló, hogy felvegyenek ingyen a fősulira, aminek az ára meg...A mostani helyzetemmel hiába vagyok száz százalékosan megelégedve, ha a jövőmet nézem...nagyon bizonytalan vagyok...én is...

    És bár én nem tartom magam olyan hű de pozitív emberkének, de minden rosszban van valami jó, és mostanában egyre gyakrabban keresem ezt benne...még ott is, ahol tényleg nincs...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Erre szoktam azt mondani, hogy ha úgy érzed, hogy előre veszett ügy, akkor miért nem próbálod meg? Mert lehet, hogy sikerül, és akkor nagyon örülünk, vagy az lesz, amire számítottunk. De olyannal élni, hogy "mi lett volna, ha" nem érdemes.

      Majdnem belekezdtem az oktatási rendszerről alkotott elméletembe. XD De inkább nem. :))

      Érdemes a különböző helyzetekben keresni a jó dolgokat, mert nem zuhansz egyből padlóra, ha valami nem sikerül.

      Törlés