2013. július 16., kedd

Rékával a strandra

Soha többet. De azt is meg fogom gondolni, hogy egyáltalán egy lánnyal elmegyek strandra, mert azt  hisztit, amit le tudunk vágni, én nem bírom. Persze, én is megérem a pénzem, de csendesen szoktam pisszegni és hőzöngeni, hogy márpedig, én nem megyek ki a strandra, ahol mindenki látja a „kis röcögős hájaimat”.

Utána pedig, kínosan figyelek arra, hogy a kendőmmel együtt forogjak, ami a harmadik fordulás után már fojt minden irányból.

Most vasárnap elmentem a barátnőmmel strandra, és kikészültem. Világéletemben utáltam strandra járni. Engem feszélyez az a kevés ruha, amiben vagyok, és az, hogy mindenkit tökéletesebbnek látok magamnál. Viszont, ha ketten vagyunk, hatványozódik ez a paranoia.


Az úton azon paráztunk, hogy milyenek vagyunk mi, milyen a többi ember. Szép hosszú autóút volt. Miközben vártunk a belépőre, konstatáltam, hogy én vagyok az egyetlen, aki júliusban még világít. A lábam amúgy is nehezen barnul, de mos tetőtől talpig lemeszelt voltam.

Amikor beléptünk, akkor gyorsan levetkőztünk és leültünk, még mielőtt egy ember is meglátott volna minket, vagy egyáltalán felfogta volna, hogy „jé, lányok vannak ott”. Réka egy kézitükörben nézegette magát, hogy biztos jól áll-e rajta a fürdőruhája. Nyafogott, ciccegett, hogy inkább egyrészesben kellett volna jönnie, mert abban nem ekkora hasa van. – Tájékoztatásul közlöm, hogy egy 26 éves, emberről beszélünk, aki szerintem vasággyal együtt negyven kiló a százhetven centijéhez. – Aztán elkezdte szidni a körülöttünk egyre csak érkező légies, modelleket – szerintem délibábok, mindegy -, akiken tökéletesen álltak a divatruhák.


Egy óra után annyira rám ragasztotta az üldözési mániáját, hogy a könyvem mögül, ha néha felnéztem, azt kuksoltam, hogy néz-e valaki. Párszor elvesztettem a fonalat egy-két férfitest láttán, aztán eszméltem. Ha én látom őket, akkor ők is engem. A kendőmet magamra terítettem nyaktól lábujjig.

Réka fél percenként megbökött, és mondta, hogy „azt nézd, hogy néz ki, pff”. És ilyenkor persze, elkezdtünk köpködni az amúgy kifogástalanul mászkáló emberekre. Könyv becsuk, eltesz, utána csönd, könyv elővesz, olvasni próbál, bökés érkezik, valakit nézni kell.
De rájöttem arra is, miért jó valakivel strandra menni. Ha vonulni kell, ketten égünk, nem egyedül. Úgyhogy, amikor kajálni vagy vécére mentünk, polipokká váltunk. Vittük magunkkal az értékeinket.

Ekkor jöttem rá, hogyha nem kerítek nagy feneket az egésznek, csak lazán átszambázom A-pontból B-pontba, akkor senki sem foglalkozik velem. Feszengve, és/vagy cuccokkal, tuti, hogy a Napnak hívott reflektor rám világít, és mindenki azt hesszeli, hogy ott megy két idióta.


Hamar túlestünk ezen is, aztán következett a nagy kérdés: mit együnk? Olyat, amit lehet kulturáltan fogyasztani. Gyros és lángos kilőve. Amitől nem bélyegeznek meg minket. Hamburger és sült krumpli off. Maradt a hot dog, ami totál csoffadtnak tűnt. Édességet meg mégsem ehetünk, mert a tökéletes testű, szénhidráttól mentes pasi mit fog szólni? Egy dolog várt még ránk. Kukorica. Van fogpiszkálónk? Nincs. Passz. Addig mászkáltunk pakkal a hátunkon – mint valami nomádok -, míg találtunk egy helyet, ahol lecsüccsentünk. Nekem maradt a lángos, a napozótársam pedig, egy hot doggal próbálkozott. Aztán ő még bevágott egy tejszínhabos gofrit. A hab meg ugye, olvad a napon. A szél tovább gondolja, és Réka egyszer csak, azon kapta magát, hogy a szája körül fehér trutyi díszeleg, ami az állán keresztül folyik a mellei közé.

Ezután kerestük a helyünket, ami már foglalt volt. Új után kellett nézni. Elsőre kikötöttünk egy hangyaboly bejáratánál, majd egy fa tövében, ahol rohadt meleg volt. Én már konkrétan a fa törzsét öleltem, hogy árnyékban legyek. Szerintem a mellettünk levők meguntak vagy megsajnáltak minket, és arrébb álltak, így árnyékba húzódtunk. Ott meg nem volt kényelmes sehogy. Feküdni nem lehetett, mert domb volt, egy idő után már nyomott a fű, és semmilyen póz nem volt kényelmes, amikor már fáradtak a testrészeink.

Aztán, végre megtaláltuk a helyünket, és pihentünk, fél percenként elment valaki mellettünk, akinek a hajából, gatyájából csepegett ránk a víz.


Réka égéssorozatának következő állomása a sminkje volt. Bemerészkedett a vízbe, és amikor jött kifelé, az egyik társaság hangosan azt ecsetelte, hogy a pandák mégsem fognak kihalni, a másik társaság Manson eljövetelét hirdette. Kellett neki pingálnia magát.

Ha már tópart, akkor jött a következő csodás és – most már tudom, hogy kevésbé – romantikus ötletünk. Várjuk meg a naplementét. Körülöttünk a part szép lassan kiürül. A Nap még mindig vidáman mosolyog. Sétáltunk két kört, már lilul, de még mindig ott virít a hatalmas korong. A szellő lágy, mi meg elkékült szájjal vártuk, hogy menjen már le az a nyamvadék onnan!

Ennyit a strandos élményemről.
De a mai napom is megérne egy bejegyzést… háh… nem is rossz ötlet.

5 megjegyzés:

  1. Nem vagy egyedül...strandra járni én sem szeretek. :D

    VálaszTörlés
  2. Ez hatalmas :D Sokat nevettem, már bocsi :)

    Én szeretek strandra járni, mert "vízimádó" vagyok, és már alig várom, hogy az idén is betoppanjak, legalább csak egyszer. Nyugi, én is úgy nézek ki, mint aki le van meszelve! :D Rikítani fogok :D Mindenesetre nagyon várom! :D

    Jó bejegyzés lett ez! :)

    Szép délutánt neked! :)

    VálaszTörlés
  3. Annyit nevettem:DDDD Olyan viccesen tudsz írni:D Egyébként én sem szoktam strandra járni, nem az, hogy nem szeretek, hanem nincs kivel. Nem voltam már évek óta és már kicsit elszoktam tőle, de igazán nem is vágyom ilyesmi kikapcsolódásra mostanság:)

    VálaszTörlés
  4. Én is jól szórakoztam miközben olvastam a soraidat :D Pontosan azért, mert sok helyen magamra ismertem :D

    VálaszTörlés
  5. Vízimádó vagyok, azzal nincsen bajom, miután leküzdöttem a fóbiáimat. Innentől ember legyen a talpán, ki kiszed a vízből. :D:D
    Igazán nekem sincs társaságom a strandoláshoz, egyedül pedig, nem vetkőzöm le idegenek előtt. :)

    Örülök, hogy tetszett nektek! :D

    VálaszTörlés