2013. július 20., szombat

Más akarok lenni


Szombat. Alhatok sokáig, Mr. A később megy dolgozni, kicsit húzós volt a péntek este. Névnapot ünnepeltünk. Van, hogy elszalad a ló. Éppen fordulok egyik oldalamról a másikra, nem nyitom ki a szemem, hogy még tartson az álom. Megtalálom a legjobb pozíciót, amikor zizegni kezd a telefonom.

Általában kikapcsolom, de tegnap (vagy ma?!) elfelejtettem. Bucira gyűrt fejjel megnéztem, mennyi az idő. 5:00.
Mi a…?!?!?!?!

Nagy nehezen kikászálódom az ágyból, kávé híján próbálok nem nekimenni az ajtónak. Behúzom magam mögött, megismerem a helyet, és felveszem a telefont.

Anita az. Itt áll a ház előtt. Főztem egy kávét, kiöltöttem két bögrébe, sok tejjel és édesen.
Vittem egyet neki is. Nem akart feljönni. – Most sem értem, miért jó hajnalban a lépcsőn ücsörögni.


Leültünk a ház előtti lépcsőkre, és ott gubbasztottunk. A szememet törölgetve, ásítozva vártam, hogy mit szeretne mondani. Nem siettettem.
Végül, csak kitört belőle, amit akart:
-Sajnálom. Sajnálom. Annyira sajnálom.
-Mit?
-Hogy nekiestem annak a szőke csajnak.
-Lindának. De nem nekem kellene ezt mondani, hanem neki.

-Én nem tudom, mi ütött belém.
-Azt én sem.
-Egyszerűen, csak szeretem Robit. Látni Lindával, egy lánnyal, aki jobban illik hozzá, mint én. Tudtam, hogy… akkor esett le, hogy semmi reményem nem maradt. Akartam egy újabb esélyt, hogy velem legyen. Jóvátenni mindent. Újra vele lenni. A közelében. Ott volt ez a lány, és annyira illenek egymáshoz, hogy… - elsírta magát. Adtam neki egy zsepit. Mindig akad nálam egy-kettő a köntösöm zsebében.

-Mondhatok valamit?
-Persze.
-Szerintem, neked nem Robi kell. – értetlenül meredt rám. – Hanem az, amit képvisel.
-Nem értem.
-Robit mióta is ismerjük? Húsz éve? Pár dolgot túléltetek vagy velem karöltve, vagy nélkülem. Az egyetlen pasi, aki sose mondott rád semmi rosszat. Összejöttetek, megcsaltad. Még mindig nem utált meg, beszélt is veled. Barátok maradtatok. Ő éli az életét. Te a tiédet nem. A szerelmet keresed, nem Robit. Csak rá vetíted ki, mert nincs más a képben, és ő volt benne utoljára. Védelmező, gondoskodó típus, amilyenre mindenki vágyik. Ez mind kell neked, de nem ő az.
-Te mindig ilyen bölcs vagy? – szipogta.
-Nem. – szép, hosszú kortyot ittam a kávémból. – Néha az én elmém is borult tud lenni. Hiszen ismersz. De látlak titeket kívülről. Láttam az egészet. Te is mondtál mást is, ő is mondott. De nem kellett volna Lindát megtépni ezért.
-Nagyon haragszik?
-Nem. Igaz, hogy egy tenyérnyi részen púpos volt a feje, és egy maroknyi haj hiányzik róla, de nem, nem haragszik. Kimondottan örült az extrém ritkításnak.

Hallgattunk egy kicsit.  A szemem sarkából láttam, hogy mosolyog.
Néztük az utcát. Láttam, hogy elkomorodik.

-Te gondoltál már arra, hogy más akarsz lenni?
-Fél hatkor, miért kell költőien filozofálnom?
-Mert te vagy az egyetlen, aki nem utált meg végérvényesen. Szóval, akartál már valaha más lenni?
-Persze. Szerintem, ezzel mindenki van így időről-időre.
-Mikor érezted ezt?
-Hm… - elgondolkodtam. Mikor is? Soha? Mindig? Állandóan? Nem. – Amikor valamivel cikibe kerültem, amikor az érzelmeim viszonzatlanok voltak. Viszont, egyáltalán nem bánom, mert ha nem lennék önmagam, ez meg sem történik, és nem lennék az, aki ma vagyok.
-Én folyton ezt érzem. Úgy érzem, hogy láthatatlan vagyok.

-Ezt te is tudod, hogy nem igaz.

-Mégis, minden azt mutatja, hogy nem létezem. Olyan akarok lenni, mint te. – na, ettől a kijelentéstől köhögni kezdtem, mert félrenyeltem a kávémat. Nem vagyok hozzászokva az istenítéshez. – Te nem félsz önmagad lenni. Hiába néznek hülyének, vagy röhögnek ki, vagy bólogatnak minden szavadra. Nem érdekel, ha látják, hogy összeomlasz. – dehogynem, de ez részletkérdés – Nem félsz élni.

-Na, ezt mosd fejezd be. Egy. Erre nekem nincs szükségem. A megerősítésedre. És ne kapaszkodj belém. Kettő. Ha nem mondogatod magadnak folyton, hogy milyen vagy és milyen nem, hogy bátortalan, ronda, akármicsoda, akkor talán még el is hinnéd magadról, hogy érsz valamit. – tényleg úgy gondolom, hogy mindenki itt rontja el. Bebeszél magának egy halom mindent. – Én vagyok bátor? Meg nem félek az élettől? Mégis, ki lakott két évig egy másik városban, távol minden ismerősétől? Nem én. Te. Te voltál az.
-De te tudod, hogy mikor mit kell mondani, mikor mit kell tenni, és hozzád bármikor lehet fordulni, senkinek nem mondod azt, hogy hagyj békén. És nem mondasz hülyeségeket, ami plusz pont neked. Átlátod a dolgokat. Ilyen akarok lenni.
-Koravén?

Elnevettük magunkat.

-Attól félek, hogyha sürgősen nem változtatok, akkor olyan leszek, mint az anyám. Boldogtalan, elvált ember, aki beáldozta az életét a gyerekeiért. Elmentem, de minden percben vissza akartam jönni. Sosem éreztem ott otthon magam, és… amikor egyedül voltam, akkor sokszor eszembe jutott, hogy mi van akkor, hogyha abbahagyom. Ezt az egészet. Az életemet. Ki állna a síromnál? Senki. Nem volt ott senki. Nem történt semmi. Egyszerűen, bepánikoltam, hogy mi lesz velem?
-Igazából, ha tudod, hogy milyen nem akarsz lenni, könnyebb meghatározni és megtalálni, hogy milyen igen. Olyan nem leszel, mint én, mert nem én vagy, de olyan sem leszel, mint anyád. Te már világot láttál, és vannak lehetőségeid.

-Komolyan így gondolod?
-Igen. De változtatni, neked kell.

Gondolkodott egy ideig, ami azt jelentette, hogy ott ültünk egymás mellett csendben.
-Kösz.
-Nincs mit.
-Most sokkal jobb. De kérhetnék tőle bocsánatot?
-Kitől?
-A szöszitől.
-Linda. Kezdd azzal, hogy megjegyzed a nevét.
-Eljössz velem?
-Persze. Induljunk. Ott lakik, szemben.

Anita keze hideg volt, egészen halszerű. Éreztem rajta, hogy nagyon ideges. Így felcsöngettük Lindát hat-fél hét felé. Ímmel-ámmal, de felengedett minket. Ott piszmogtam a konyhában, ameddig ők a nappaliban beszélgettek.
Aztán, arra ébredtem fel, hogy vigyorogva megrázzák a vállam. Elaludtam kávékészítés közben.
Ők meg, kibékültek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése