2013. július 8., hétfő

Már nem az én poharam


Van valami ebben a felnőtté válás dologban. Már csak azért is, mert gyerekként azt hisszük, mienk lesz a világ. Kecsegtet egy halom dologgal, és mindig előtted van egy csomó idő, hogy megugord a saját korlátaidat.

Egy nap pedig, arra ébredsz fel, hogy rettentően nyomorultnak érzed magad. A barátaid családos emberekké váltak. Utálod a munkahelyed, a főnököd. A munkatársakkal csak havonta egyszer mentek el lazítani. Azon kapod magad, hogy kuponokkal veszed körbe magad, ingyen koncerteket és szórakozást keresel, valamint ijedten veszed észre a ráncokat és karikákat reggelente a tükörben.

Kivételesen ez most nem rám igaz, hanem Mr. A-ra.
Úgy érzi, az idő szép lassan lepereg, az élet elmegy mellette, a világ pedig, már nem rá vár. Látom rajta, hogy küzd ellene a saját eszközeivel, egyik nap viszont, megmagyarázhatatlanul közénk telepedett a csend.


Aztán csak kibukott belőlem, hogy apu azon sajnálkozott valamelyik nap, hogy az én életemből valahogy mindig elkopnak az emberek. Nagyon kevés van olyan, akivel ténylegesen tartom a kapcsolatot, és napi szinten kész vagyunk egymás életéből. Mély sóhajtásokkal fejezte ki sajnálatát. Aztán mondtam neki, hogy ezért az én filmem Az arc nélküli ember.
Persze, átvitt értelemben. Ott vagyok, az illető tudja, talán még tud is arcot társítani hozzám, de a sikereit csak messziről figyelem. Most lényegtelen, hogy azért, mert e-mailezünk, vagy csak telefonálásra futja az időnkből, vagy azért, mert éppen összevesztünk.


Ezt körülbelül így zúdítottam a nyakába, persze megtoldottam némi színjátékkal, hogy élvezetessé tegyem, mire a reakciója ennyi volt:

„Nekem is szar. Eleinte zavart, aztán arra gondoltam, hogy talán ez a felnőtt élet. Itt van Szabi. Gyerekkorunkban majdnem minden napot együtt töltöttünk. Hülyültünk, beszélgettünk. Ahogy telt az idő, úgy távolodtunk el egymástól, de még így is megmaradt a kapocs kettőnk között. Aztán ő elkerült pénzügy szakra, és felvett egy olyan viselkedésmintát, amit nem tudtam nagyon tolerálni. De hát, barátok vagyunk, lenyeltem. Most, hogy eltűnt – kábé egy éve semmi hír róla, és az anyja elfordítja a fejét, ha meglát -, hiányzik, de már túl vagyok rajta. Helyre tettem, hogy a gyerekkorban áhított barátságok felnőttként nem működnek.
Mert gyerek születik, dolgozunk, tanulunk, vagy mindezt egyszerre. Ki marad? Marcell. Ő viszont, kijár Németországba dolgozni. Az addig volt jó, ameddig szomszédos kerületben laktunk. Összejöttünk, ittunk, hazamentünk. Zenét hallgattunk, filmeztünk, kajáltunk. Aztán kiköltöztek, ami még mindig jó volt, viszont, mióta van a gyerek, ők sem szabadok.
Kele sosem volt annyira hozzám nőve, de velük is jól elvagyok. Marad az Oli, de neki meg ott van Albi és a barátnője, akik igenis meghatározzák az életét.
Sini messze van, és körülbelül ennyi. A fiúk. Ha kilépek a melóhelyről, akkor megmaradnak az iszogatások, mert a Krisztián is úgy jár, hogy már nem dolgozik velünk. De az sem olyan hű, de szoros haverság, mint amit gyerekként elgondoltam. Hogy összejárunk, együtt szórakozunk.
Most valahogy, se időnk, se pénzünk, és jobban meggondoljuk, hogy mire költünk.”

Persze, egy barátság két emberen múlik. Dolgozni kell azért, hogy örökké tartson. Pusztán azt nehéz feldolgozni, amit az egyik Kevin Smith filmben (Dogma) mondanak. Igaz, ez a vallásról szól, viszont szerintem az emberi kapcsolatokra, barátságokra, és a fenti helyzetre is lehet alkalmazni.
Valahogy úgy van, hogy az életed egy pohár, ami kezdetben kicsi, mint te. Van benne víz, ami bőven kitölti, talán még túl is csordul. Aztán felnősz, a pohár mérete is változik, de a víz benne ugyanannyi marad, ergo, idővel már nem tölti ki.
A kérdés az, hogy vagy nézegetjük innen-onnan (félig üres/teli), vagy megeresztjük azt a nyamvadt csapot.


4 megjegyzés:

  1. Imádom a Dogmát, sokkal több mondanivalója van, mint azt hiszik :) Ha tehetném, sose nőnék fel; minél idősebb vagyok, annál messzebb kerülök a választól...mi az élet értelme? Ma épp semmi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kezdtem azt hinni, hogy ezzel egyedül vagyok.
      Az élet értelmét nem keresem, mert nem hiszem, hogy megtalálom. Mindig a nap értelmét nézem. "és van pár jó gondolatom." :)

      Törlés
    2. Basszus én meg azt hittem a barát témával, meg a mindenki kikopik dologgal vagyok egyedül Nagyon szarnak hittem magam.
      Az életről meg ennyit:
      "Az életet gömbölyűen kell élni, görgetni szerteszét. Soha ne veszítsd el a gyermeki lelkesedésed. Így, jól mennek majd a dolgaid."

      napsütötte Toszkána

      ui.: félek, hogy uncsi, szürke, semmilyen életem lesz.

      Törlés
    3. Dehogy vagy egyedül vele. Csak ez is olyan téma, amiről senki sem beszél, mert "milyen ciki már". és NEM VAGY SZAR!

      A Napsütötte Toszkánát is szeretem. :)

      Ne félj, hanem tegyél azért, hogy ne ilyen életed legyen!

      Törlés