2013. július 25., csütörtök

Bosszúvágyról őszintén

„Stressz-helyzetben az ember sok mindenre képes.

Ezt olvastam valahol. De hogy veszel levegőt, ha valaki fojtogat? Valószínűleg bőrlégzéssel. A lényeg, hogy élni akarsz, lélegezni, mert ha nem… nos, az egyenlő a halállal. A halállal, ami azonban nem egyenlő az életed végével, hanem annak szerves folytatása lesz.

Na, de a kérdésem a következő: mit teszel, ha egy náladnál legalább háromszor olyan erős élőhalott – aki egykor a barátnőd volt– fojtogat, és hosszú, fehér szemfogai mohón, kíméletlenül közelednek?
Nem akarod megölni, mert egykor egy társaság voltatok. Ha nem ölöd meg, nagy valószínűséggel, majd ő öl meg. Ha megölöd, a már jól ismert erkölcs szertefoszlik. Csinos kis dilemma.

Ám ez, nem a gondolkodás helye. Az egész egyszerű. Gyorsan kell cselekedni, nem agyalni az emberi gyarlóság okozta sokkon. Lábbal eltolni, s míg a dög a fejét hátra veti, karót döfni fekete eres szívébe.
Félretéve a benned élő embert. Ez az egyetlen jó választás ilyenkor.

De mi van akkor, ha nem tudod félretenni az embert, a gondolataidat, mert ahogy a sátáni szukára nézel, meglátod benne a régi emlékeket? Hogy valamikor sok időt töltöttetek együtt, hogy testvérként szerettétek egymást.
De!
DE Káin is megölte Ábelt, ahogy Szmeagol is kinyírta Deagolt.

Ez a jelenet, amit próbálok leírni – ámbár látni, vagy akár tapasztalni egyszerűbb lenne… hm… s most mindenki keressen magának egy vámpírt, és próbálja meg megöletni magát (…) -, csak egy töredéke a pillanatnak. A pillanatnak, amikor a nyakadon futó, hullaszínű és –szagú ujjakat felváltja a rothadó lehelet.

Szép is lenne, ha a fent említettek a képzelet, a filozófia vagy az irodalom szintjén működnének. De nem. Sajnos, ez nem egy szintetikus világ, hanem a kőkemény valóság.”*



Na. Aki idáig eljutott, az most megtudja, hogy miről lesz szó. Természetesen, nincs vámpír a környékemen, pusztán ez a jelenet fejezi ki azt a bosszúvágyat, ami az emberben él. Az írja le a legjobban, hogy viseltet az ember a másik személy irányába, amikor dühös rá.

Pár napja – hete, hónapja – gyötör egy gondolat. Méghozzá az, hogy valakivel összevesztem, és egyszerűen már attól is kinyílik a bicska a zsebemben, hogy látom hozzászólásait itt-ott. Mondtam is Mr. A-nak, hogy szívem szerint valamit az orra alá dörgölnék, vagy úgy isten igazából megtépném. Akkor talán nyugvó pontra érkeznék érzelmileg.
De úgy aludni és kelni, hogy emiatt a gondolat miatt vagy nyomott, nem kívánom senkinek. Maximum neki. Még fáradtabban kelek fel, mint ahogy lefeküdtem. Biztos sokat harcolok álmomban.

Elmondtam ezt Mr. A-nak. Ő azt mondta, hogy nincs velem semmi baj, mert teljesen természetes, hogy szeretnék bosszút állni, hiszen én vagyok a sértett. Ellenben, büszke rám, hogy nem kezdek bele a hadjáratba semmilyen formában. Nem követem, nem nézegetem a blogját, egyszerűen csak, hagyom. Élem az életem, és hagyom, hogy ő is csináljon valamit az övével.

Elhatároztam, hogy nem fogok bedurcizni, és nem fogok kergetőzni vele az internet osztálytermében, hogy „te piszok, letépted a babám fejét!”. Mert tök mindegy, ki tépte le a fejét, és hogy miért. Nincs igazam, ahogy neki sincs. Igazam van, ahogy neki is. Mert egy helyzetet két ember kétféle valóságként él meg. Mind a kettő a saját szemszögéből. Más az életük, a neveltetésük, más a kialakult értékrendjük, ízlésük. Egy helyzetet mi robbantottunk fel, ami alapjáraton ketyegett már, és egyikünk sem akarta megállítani. Kettőnkön állt ez az egész. Nemcsak rajta vagy rajtam.
Hiába mondom valamire, hogy szék, ha ő azt mondja, asztal. Négy lába van, lehet rá pakolni.

Szerintem, megtartottuk a méltóságunkat a hozzánk illő módon. Nem hajtottuk be a fejünket a másik igájába. Más az, hogy ezt a helyzetet valaki felismeri, valaki tagadja, mert ha nem beszélünk róla, akkor meg sem történt.

Két lehetőségem volt. Az egyikre nem kaptam esélyt sem, a másikat meg nem akartam választani. Nyugodtan tudok tükörbe nézni. Viszont, fenntartom a jogomat arra, hogyha akarom, akkor képzeletben azt tegyek vele, amit akarok.
Ha a kardhoz nem is, a tollforgatáshoz értek…

*Részlet a Rajtaütés című, ősrégi novellámból. Elolvashatod ITT.


P.S. 1-3.:
Mr. A azt mondta, hogy egy mód van, hogy bosszút álljak. Rajzoljam le, majd jól tépjem össze… :D

Aki összeveszett valakivel, és/vagy azt a személyt utálja, utálja úgy vissza, hogy tudomást sem vesz róla. Ne adjátok meg azt az örömet neki, hogy őrlitek magatokat, mert nála úgysem értek el semmit, maximum jót nevet a markába. Ti viszont, rámentek.

Bocsi, ennek ki kellett jönnie. Amúgy, bármennyire is úgy tűnik, igen kevés embertől ráz a (h)ideg. Most már a számuk kettőre nőtt.

6 megjegyzés:

  1. Hello from Spain: interesting thought. Keep in touch

    VálaszTörlés
  2. Én úgy vagyok vele, hogy a negatív érzéseket is meg kell élni. A haragot, dühöt, bosszúvágyat nem lehet elnyomni magunkban egészen addig, míg el nem fogadjuk, hogy most ez az érzelem tombol bennünk, de az elfogadás magával hozza azt is, hogy ezek az érzések hamarosan elpárolognak belőlünk. Mert aki megéli ezeket, azt legalább nem fojtogatja. Én is számtalanszor bosszankodtam, dühöngtem hasonló helyzetben, hetekig vergődtem ebben az áldatlan állapotban, de miután kiadtam magamból a mérgemet, már nem is volt semmi bajom. Elszállt a vér az agyamból és újra reálisan tudtam gondolkodni, meg tudtam bocsátani és el tudtam fogadni dolgokat. Ehhez azonban meg kellett élnem ezeket az érzelmeket is. Néha csak fejben játszom le, néha kiírom magamból, néha pedig egyenesen az adott illetőre zúdítom. Nekem mindegy, csak ne maradjon bent.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Minden érzelmet érdemes megélni, aki ezt nem így teszi, az hazudik, vagy nagyon sekélyes ember. Bennem már nincs harag, viszont nem tagadom, hogy volt.
      A jelek szerint pedig, mindenki más úgy van vele, hogy inkább nem szól bele, mert az már milyen negatív, de annak az értelmét inkább nem látom, hogy legyen minden boldog és pozitív.
      Azon kell túlemelkedni, amit te is mondasz, illetve fontos tudni, hogy vannak kérdések, amikre nem lesz válasz, és vannak olyan dolgok, amiket nem lehet meglépni már.
      Ha ki tudja adni magából az ember, és főleg arra az emberre tudja rázúdítani, akire akarja, az az igazi megkönnyebbülés. Ha ezek nincsenek meg, akkor a folyamat lassabb. Erre mondtam, hogy erre nem kaptam esélyt sem.
      De a legjobb védekezés, a támadás, és vannak emberek, akik szeretik, ha az ellenség elfordul.
      Ez van.

      Törlés
  3. Én teljesen megértelek. Ismerem jól ezt az érzést. Ha nincs meg a lehetősége az embernek arra, hogy kiadja magából ami benne van, mármint ott és arra akinek szól, akkor lassabb a folyamat. Így is el lehet jutni megnyugváshoz, és teljesen igaz a vége is. Azzal teszel a másiknak legjobban keresztbe, ha tudomást sem veszel róla. Te magad meg nyugodt maradsz :)

    VálaszTörlés
  4. Te tudod, hogy miről beszélek.
    Eleinte rossz volt, mert tényleg fizikai erőszakot akartam, de azóta már úgy vagyok vele, hogy majd az élettől visszakapja.
    Tudom, hogy a te helyzeted sem rózsás HP-val, de ő is vissza fogja még ezt kapni.

    VálaszTörlés