2013. június 4., kedd

Zumba Zombi


Tornázós poszt következik, viszonylag hosszú, hogy több napra elég legyen. Szombaton jövök, de addig írjatok, és szóljatok hozzá.

Van egy sportmániás barátnőm, Linda. Mindig kitalál mindent, hogy csináljuk együtt, vagy elcipel magával olyan edzőtermekbe, amit éppen most fedezett fel, vagy olyan tornákat végeztet el velem, ami neki meg sem kottyan – én az edzések végére általában félholt állapotban vagyok.
Másoknak lehet, hogy ez lenne az igazi kielégülés élmény, számomra a szex kielégülés, a sport az a fájdalom, ami feledteti velem a gondjaimat.

Az első dolog, amit meg kell jegyezni, hogy ízületi roncs vagyok, kissé duci, az állóképességem csak sík terepen működik rendesen, és van egy halom olyan EÜ-problémám, ami miatt nem tudok normálisan sportolni. A másik, hogy eddig minden sportba, amibe valaha belekezdtem, úgy voltam, hogy az első három óra után már egészen jól ment. Volt időm álmodozni, és a túl sok gondolkodásra kapott idő miatt kiakadni, majd feladni.


Semmiben sem voltam sikeres. Gimnasztikából a mérlegálláson kívül nem ment semmi. Félek bukfencezni, és a gyerekkoromban eltört csuklóm miatt ki van lőve a fekvőtámasz és a kézenállás. A labdajátékokat rühellem, mert ha van ember, akit utál a labda, az én vagyok. Az úszás még menne, de csak nyáron, mert ha szeptembertől májusig bármikor vízbe merészkedem, utána begyullad a homloküregem, és otthon nyomhatom az ágyat. Eddig az olyan sportok jöttek be, amiket itthonról is el lehet végezni, azaz az aerobik, zumba, meg ilyesmik. Ilyenkor fejben mindig eljátszom, hogy én vagyok az oktató, és az ismerőseimet tornáztatom. Vagy az iskolás csoportommal vagyunk egy olyan közösségben, ahol a nehezen kivitelezhető feladat a beavatás. Aztán átlendülök ezen a ponton. A gerincemen felkúsznak a gondolatok, és belefullasztanak a saját izzadságomba.

Talán a rossz élmények miatt sem próbálok ki akármit, és nem is szeretek emberek között mozogni. Nyúl vagyok, nem tudom magamról levakarni ezt a tényt. Nem bízok sem magamban, sem az oktatóban, az eszközökben és teremben, a többi velem izzadóban. – Nem viselem jól a kiröhögést és a jó szívvel eleresztett edzői ordítást.

Fehér tenyér? Rémlik valakinek?! Vagy a Magdolna nővérek bizonyos tornázós jelenetei? Hm?

Linda kitalált számomra egy nagyon jó dolgot, amivel jut is, marad is. Leült velem, és átbeszéltük, mit szeretnék. Ő ért az ilyesmihez. Szóval. Végigvettük: javítani kellene az állóképességemen. Kilőve a futás a térdem miatt. Annyira nem vagyok hajlékony, hogy szertornász legyek. Magasból ugrani félek. Túl nagy izmokat nem akarok, súlyzózás enyhén pipálva. Labdajátékok csak akkor, ha a labda nagyon kicsi, és ütő is társul hozzá. A sakkhoz nincs agyam, az autóversenyhez nincs jogsim. Ugrálni meg a gerincem miatt nem ildomos…stb.

Viszont a végére már előtte is körvonalazódott, mit is akarok én tulajdonképpen a tudatalattim legmélyebb bugyrában. Azóta is lelkesen cipel magával, vagy jön zenével, s én mindannyiszor úgy futok neki a feladatnak, hogy akkor is megoldom, ha beledöglök.

És mindannyiszor úgy végződik, hogy lélektelenül erőlködöm a semmiért.

A rengeteg sport nélkül töltött év alatt megtanulta a testem használni önmagát, de a fejben keletkező félelem a beégéstől valahogy meggátol abban, hogy ilyen szempontból kiteljesedjek. Nyugtatom magam, hogy aki szeret, az így is szeretni fog, csak éppen azt nem vettem észre sosem, hogy én nem szeretem magam (ezért) igazán.

Linda megérti a problémáimat, nagyon együtt- és beleérző tud lenni. Mondta, hogy kitalál nekem ingyen és bérmentve olyan mozgást, amiben végre én is örömömet fogom lelni.

Nehéz az én képességeimmel ilyet találni ám!

A sport nem kényszer, hanem az ember határainak egészséges feszegetése. Az én határaim eléggé csúnyán bele vannak kasírozva az életem sárgolyójába.


Ameddig az embernek nem volt meg az első balesete (nekem lábtörés), az első kinevetése (kosarazás közben megijedtem a többiektől), kvázi még nincs halálfélelme, addig bámulatosan jól végre tudja hajtani a feladatokat. A test tanul, az agy hagyja. De ha megvannak a korlátok, akkor nehéz. Nagyon nehéz újrakezdeni.
Olyan ez, mint a szex. A test pontosan tudja, hogy mit, merre, mennyit, hogyan, de csak egyetlen egy idióta kell, hogy rosszkor mondjon /tegyen rosszat, és hosszú időre kaszáltak az élvezetnek.

Linda kitalálta, hogy zumbázzunk, az most amúgy is trendi. A zumbáról annyit kell tudni, hogy latin ritmusokra épül, ahol táncolsz is, meg aerobikolsz is egyszerre. Van benne minden. Flamenco, calypso, reagetton, hastánc, salsa, merengue, cumbia. Nagyon fasza, mert rengeteg kalóriát éget el.
A története kábé az, hogy Kolumbiából szivárgott ki, Beto Perez tánc oktatónak köszönhetően. A „zumbear” igéből ered az elnevezés, ami gyorsan mozognit és szórakoznit jelent. Más nyelvekben buli, parti…stb.
Persze, mint mindennek, ennek is megvannak a maga típusai. A gold, a toning (Linda itt súgja a hátam mögött, mert magamtól nem tudom), zumatomic, aqua zumba.
Tudtam, hogy ez kell nekem. Linda is tudta, ezért is gondolta azt, hogy fejleszthetem a bennem élő csajost, plusz, megvan az aerobik okozta gyönyörteli fájdalom is.

Pénzem és bátorságom sincs egy óráért lemenni az edzőterembe, ezért Linda szokott jönni. Addigra összepakolom a nappalit, bekészítem a vizet, a súlyzót, felöltözve toporgok az ajtóban várva a kaputelefon csilingelésére. Aztán megérkezik. Halált megvető bátorsággal várom a továbbiakat, mire Linda is összeköti a haját, átöltözik, és nyújtunk egy kicsit. Gyk: bemelegítünk.

Anyáááád! Már ez is megterhelő. Érzem minden porcikámat. Na ja. Aki nem mozog, az ezen ne csodálkozzon. Már most az jár a fejemben, hogy inkább sétálnom kellett volna… o.o
Ha kihagyok egy-két napot az iskola miatt, akkor utána rögtön megérzem, hogy lassan, de biztosan döcögök a 27 felé.

Az első 30 perc után már éreztem, hogy az életem lecsúszóban van. A csípőm kattogott, a gerincem nem hajlott, a tüdőm nem engedte se ki, se be a levegőt, az ízületeim jól hallhatóan jajgattak.
Egyedül a karom volt jó, ami csapkodott jobbra-balra a szakszerű használattól.

Linda kecses volt, nőies. Kellemes hangján próbált erősíteni, lelkesíteni, hogy „adjam át magam a zenének”, meg „nem az a fontos, hogy hogyan, csak hogy mozogjak”. Kérdem én. Amikor látod, hogy a dévédén, és a melled álló is tökéletesen mozognak, viszont neked nem megy a risza, meg a „salsa-body”, akkor akarva-akaratlanul is felmerül benned a kérdés, hogy jó helyen vagy-e?!
A lábaim összeakadtak. Vagy túl sokat, vagy túl keveset léptem. A karjaimmal jó, ha egyetlen egy mozdulatot csináltam az egész alatt. A csípőm még csak-csak mozgott, de a kombinált mozdulatoknál betonkeményen álltam a földön, és toporogtam, mint egy szaró galamb.

Ömlött rólam a víz, a szám kiszáradt, a nyelvem feltapadt a szájpadlásomra, és próbálkoztam, próbálkoztam, próbálkoztam. Már a sírás kerülgetett. Nem azért, mert nem bírom, hanem mert megszólalt a nő a tévében, hogy „ne félj a szexuális erődtől”, és úgy kezdte el rázni magát, ahogy mindenkinek ment, csak nekem nem. Nincs szexuális erőm.
A zumbások, olyanok, mint a táncosok. Bámulatosan kecsesek, nagyon jól bánnak a testükkel, szexualitásuk teljes tudatában vannak. Még a férfiak is csodálatosan mozognak, és leginkább tényleg egy érzelmekkel teli, forró együttlétre hasonlít az egész.
Ezzel szemben az én mozgásom egy butácska önkielégítésre hasonlított.
Erőlködés és bénázás volt az egész.
Pörgés. Csípőrázás. Kettő jobbra. Három balra. Topogás hátra. Mutass az ég felé. Forgás. Csípőkörzés. Forgás vissza. Ugyanez vissza. Salsa lépés. Előre mutat. Felfelé mutat. Aztán kicsit slamposabban ugyanez, mert egy laza hiphop jön. Utána suta merenge. Majd az élettel teli calypso. Könnyű swing.

Ha lenne egy ruhám, talán akkor sikerülne. Vagy, ha nem lenne a lelkem annyira edzetlen, mint a tiszta fém. Fantasztikus érzés lehet átadni magam a táncnak.
Képtelen vagyok erre. Ekkor ugrott be, amikor egyszer Irsán voltam egy diszkóban egy halom olyan emberrel, akiket annyira nem szívleltem. Mindenki idiótán vonaglott, nyeklett és nyaklott, mutogatott, körözött, pörgött és forgott. Csak én álltam az egyik oszlopnak dőlve, mire egy srác odajött hozzám, és mondta, hogy miért nem táncolok. Itt a mozgásom nem érdekel senkit. A zene persze elhalkult, és mindenki rám nézett.
Újabb szégyenfolt a nőiségemen, és azon, hogy gátol a mozgásban az, hogy suta vagyok.

De az is felrémlett, amikor Zsuzsi éppen azt ecsetelte nekem, hogy a csoportjából csak ő tudott hullámzó csuklómozdulatot csinálni. Emlékszem, amikor hazamentem, egy egész estén keresztül próbáltam leutánozni, de nem ment.

Az edzés végén pedig, kellemes nyújtás jön. Mint reggelente az elgémberedett tagoknak. Nagyon jól esett. Linda végig számol, annyira megnyugtató. Dőlünk erre, aztán arra, mint egy fa a szélben, majd hajol. Mély levegő be-ki.
Amikor egymásra néztünk, akkor láttam, hogy ő szinte nem izzadt meg. Na igen, aki hetente ötször edz, annak ez nem kihívás.
Én rákvörös voltam. A szívem őrült ütemben verte a mellkasomat még mindig, és lihegtem.

A nőiség megélése nehéz. Oké. De azt nem mondta senki, hogyha elhanyagolod, akkor ennyire az lesz.


Persze, még így is jól jártam, mert legalább nem nézett még húsz ember, amikor esetlenül dülöngélek jobbról balra és vissza. Furcsa volt megtapasztalni, amit gyerekként anyutól lesünk el. Tartás, mozgás, szenvedély… tiszta szenvedéssel párosítva.
Ez van, amikor egy nő arra törekszik, hogy visszaszerezzen egy hangyányit abból, amit valamelyik kanyarban elvesztett.
Legutóbb (tegnapelőtt) például egy laza táncóra következett. Zumba, könnyített kiadásban. Alig tudtam megjegyezni a lépéseket. Erről az jutott eszembe, amikor a szalagavatóra készültünk, és tanultuk a táncot. Sosem táncoltam életemben, csak pogóztam, ha olyanom volt, ennyi. A tanárnő pedig kiakadt, hogy lány létemre mi az, hogy nem tudok. Mondanom sem kell ugye, hogy otthagytam az egészet?!
Linda viszont, nem ereszt.

Állunk egymás mellett, segít. Olyan lassan csináltatja velem a dolgokat, és olyan ütemben, hogy a testemnek legyen ideje felfogni és tudni, mit kell csinálni.

Korábban is meg kellett volna ezt lépnem, nem belekényelmesedni abba a gondolatvilágba, amibe belehajszoltak. Linda mindig megölelget, hogy jól csináltam.
Mondta, hogy kell egy kis idő, ameddig fel fogok ereszteni, hogy úgy mozogjak, mint egy könnyű pillangó.
Tudom. De azt is tudom, hogy nem tudom magam meghazudtolni. Sok dolgom lesz még, hogy segítsek az agyamnak kikapcsolni, a testemnek felidézni.

Addig meg méla magányomban lelkesen gyakorolok, hogy következőre jobban menjen. Tudjátok, hátha…

2 megjegyzés:

  1. nice blog :))

    follow you:))


    www.beautyandfashion-makeup.blogspot.com

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! Én is követem a tiédet! :)
    Thanks! I follow you back! :D

    Szép napot! / Have a nice day!

    VálaszTörlés