2013. június 27., csütörtök

Szeretem a testem (?!)


Akartam fiatalkori képeket rólam, de nem voltam otthon, apu meg tesz arra, hogy elhozza őket, úgyhogy az alábbi bejegyzésben abból dolgozom, ami van. Visszautalva egy régi bejegyzésre, most ahhoz még hozzáfűznék, vagy inkább a kommentes részéhez.

Én nem fogok nektek bubi menteset prédikálni, miközben egy aszút szorongatok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szeretem magam úgy, ahogy vagyok, hogy egy karfiollal kevesebben már nem is én lennék.  Nem igaz, hogy valamilyen úton-módon figyelmen kívül hagyom a tekinteteket, megjegyzéseket.

Ez egy nagyon hosszú út, és sokat kell tanulni. Hogy valaha a végére érek-e, nem tudom.
Keresem az önbizalmamat, és tudom, hogy már haladok, mert feleannyira vagyok ellenséges magammal szemben, mint voltam.

Úgy gondolom, hogy az önbizalom egy fontos kulcs ahhoz, hogy elérjük azt, amit akarunk. Ha nincs, akkor eleve csak kergetni fogjuk az álmainkat. Ha ki merünk tűzni egyáltalán egyet-kettőt. Ha kevésnek érezzük magunkat a saját életünkhöz, nem is fogjuk jól érezni magunkat benne soha. – Az életem hömpölygő, kétlem, hogy lenne egy nyugodt pontja is. Befelé élek, hogyan is lehetne?


Mert hogy én nagyon bipoláris ember vagyok, aki vagy a csúcson van, vagy pedig az ágy alatt kuksol, hogy senki meg ne lássa. Néha, egészen apró dolgokon felszívom magam, hogy „namostaztánmostmárténylegmegmutatomavilágnak”, és tervezek, és jövök-megyek. A lakásban. Aztán csak ki kell menni az utcára, és a bennem élő királylány befut a várba, de előtte megássa a várárkot, betelepít pár krokodilt, majd bedeszkázza a bejáratokat.
Néha naponta többször is rájövök, hogy most pontot teszek a saját magam előli menekülésemre, erős leszek, és elérem, amit szeretnék. Lefogyok, diétázni és tornázni fogok, kiguglizom az új ruhatáram terveit, és még millió apró dologgal szöszölök (lediplomázok, lenyelvvizsgázok…stb).
Aztán kimegyek az utcára, és szembe jön velem egy tökéletes alakú lány, rajta az áhított ruhával, és rám tör, hogy mit akarok én? Ha rajta így áll, rajtam, akinek kicsit nagyobb a feneke a kelleténél, már nem így fog.
Úgyhogy, igyekszem a legkisebb pontnak látszani az univerzumban, és elsompolyogni a boltig, meg vissza.

Ha ruhát próbálok, és ismerőssel vagyok (párom, barátnő, családtag), akkor mindig kijövök a próbafülkéből, és ha fintorognak, ha elismerően bólogatnak, átmegyek Dulifuliba, aztán Törpillába… és így megy ez, ameddig kész nem vagyok elhagyni a divatkalitkát.

S hiába mond bárki bármit, úgy gondolom, hogy igen, a közeli ismerőseinknek úgy tetszünk, ahogy vagyunk, mert így szerettek meg minket, vagyis inkább nem a külsőnket ismerik. A többiek miatt magamba magyarázom, hogy milyen vagyok és milyennek kellene lennem, s mint egy örök rapszódia főszereplője, elkezdek a saját dallamomra keringeni.
A többiek meg állnak értetlen arckifejezéssel, széttárt karokkal. Nem értik.

S annyiszor állítjuk magunkat maximum másodiknak, hogy amikor tényleg ott van, hogy jól éreznénk magunkat, nem tudjuk. Egyszerűen nem hisszük el, nem tudjuk átélni, és még örülni sem tudunk neki. Nézegetjük magunkat, és mindig lesz valami, ami nem fog tetszeni.
Nők vagyunk. Biztos találunk valamit.
Ha mondvacsinált, akkor olyat. De lesz valami. Valami, ami miatt biztosan nem érjük el az első helyet. De miért is?

Mert sosem helyeztük magunkat előrébb. Nem tudtuk eleinte, később pedig, nem mertük, mert a korábbi gátjaink bennünk maradtak. Legalábbis bennem.

Személyes példám az, hogy engem általános iskola első osztályától kezdve egészen kilencedik végéig csúfoltak a súlyom miatt. 120 kg-ról kezdtem anno a fogyást. De addig kaptam hideget és meleget is. Sosem lehettem én a trendi, viszont mindig én voltam a vízfejű, a pacal, a hurka, az akármi, ami nem akartam lenni. Később lefogytam hatvanöt-hetven kilóra. Akkor sem lett jobb a helyzet. Úgy éreztem, nem elég. Befejeztem, és a kilók megszaporodtak itt-ott, újra 100 kg körül forogtam egészen addig, ameddig egy betegség miatt le nem fogytam az ideális súlyomra, 55-60 kg-ra. Ekkor éreztem magam a legjobban a bőrömben.
Igaz, hogy sápadt voltam, kilátszott a vállam csontja, a szemem beesett, és úgy néztem ki, mint akit most engedtek ki Auschwitz-ból. A barátnőm elsírta magát, amikor meglátott, az unokaöcsém csak nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy akkor én most meg fogok halni?! – He?!?!?!!
Paff annak, hogy örüljek a súlyomnak.
Most ismét testes vagyok, mert szerveimben rendbe jöttem, viszont lelkiekben… Küzd a fejemben a „jó vagyok én így is, mert legalább nem néznek anorexiásnak”, és a „sovány énemet akarom visszakapni”.

S most, hogy ezt írom, eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem is szépek akarunk lenni, hanem soványak. Mert a kettő között van egy láthatatlan egyenlőségjel, csak ez is olyan, mint a spenót. Valakinek megy (jól áll neki), valakinek nem megy.

Ez egy alattomos dolog.
Ilyenkor rákeresünk oldalakra, ahol ellátnak jó tanácsokkal, hogy szeressük meg magunkat, hogy fogadjuk el a testünket. Szállnak az olyan tippek, hogy ne mérjük magunkat, érezzük jól magunkat a bőrünkben, olyan ruhát hordjuk, ami kényelmes számunkra, örüljünk a bókoknak, hagyjuk figyelmen kívül a bántásokat, és nézzük meg, ki mondja.
Ez egy ördögi kört indít el bennem, és romba dől az összes része a nagy munkával felépített váramnak.

Csak az a baj, hogy ez az ördögi kör nem vezet sehová, hanem mindig visszatér önmagába. Ezen csak úgy tudsz változtatni, hogy azt mondod, hogy elég, és egy magasabb szinten kezded el művelni önmagad.
Én például plus size oldalakat böngészek, hogy lássam, hogy nem vagyok egyedül. Lényegtelen, hogy miről szól a blog, de egynémely blogger személyisége nagyon tetszik, és feltölt.
Mellőzöm a hasfájós, lassú, szerelmes számokat, inkább a kedvenc, pörgős számaimat nyomatom, meg a nyolcvanas-kilencvenes évek popjait.
Filmekben is a vidámabbat választom.
Próbálom magam körbevenni olyan emberekkel, akikből meríthetek, olyan dolgokat csinálni, ami ad egy kis pluszt az amúgy is plusszos életemnek.
Ha bűnözésre kerül a sor, nem esem kétségbe. Világéletemben hobbit voltam (reggeli, második reggeli, tízórai, nasi, ebéd, rágcsa, majszolás, uzsi, estebéd, vacsora), és tudom, hogy egyik napról a másikra nem fog menni a változás. Az egy másik körbe hajszolna.

Rájöttem, hogy jobb egészségesnek lenni, mint vitaminbombának, izomkolossznak, vagy esetleg krétamásolatnak. Formákat szeretnék, arányokat, nem pedig sovány lenni megint. A legjobb úton haladok ehhez amúgy. Már vannak kisebb változásaim. Nem nagyok, de vannak, és tudom, hogy érdemes csinálni.
Az út elején vagyok, de akkor is meg fogom csinálni! Idővel.

Pusztán csak azért, mert most rögtön akarok változtatni, nem éri meg, mert az egy buborék, ami egyszer kipukkan. De ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, és lássam, hogy mi a következő mező, ahhoz kell valami, ami megmutatja az éppeni helyzetem pozitív oldalát.
Mert szerintem a változáshoz igenis kellenek a pozitív gondolatok. Csak meg kell őket találni.

És tudjátok mit? Inkább leszek ducibb, mint egy olyan ember, akinek nap mint nap suttognak hamis vallomásokat a fülébe, miközben a pasija a csontos lábán fekszik, és mondja, hogy mennyire kényelmes, vagy a kínkeservesen begyömöszölt szilikonpárna hatására azt hallja, hogy de izgató.

Ahogy Liptai Claudia mondta: A kis koporsó is ugyanannyiba kerül, mint a nagy. Minek fogyókúrázzak? – Nem tudom szó szerint idézni, mert nincs kedvem visszanézni a műsort. A lényeg, azt hiszem, így is érthető.




Megyek,valami kaja után nézek.

14 megjegyzés:

  1. Ez annyira de annyira rám is vall, ahogy mind leírtad.Igaz én még nem fogytam le sose olyan vékonyra, de a lelkem mélyén érzem, jobb lenne. És tudom, hogy épp ezt írtad, de mégsem tudom elfogadni magam. Hiszen ez sosem ment nekem, és talán ezt érzi a körülöttem lévő világ is. Ezért nem voltam én sosem társasági középpont, mindig csak a kisebb pontokban voltam a szakadék széle. Most is így van...Nem kerültem még beljebb, és nem tudom mi kell, hogy beljebb kerüljek, és ne én legyek a kívülálló! :)Próbálom, és csak próbálom, de egy idő után már csak a kényszer van. Eleinte van mi motivál. tudom mit akarok, aztán eltelik egy kis idő, és ugyanott vagyok, ahol a part szakad! :)

    Én is megépítem a kis váram, és körülötte sárkányokkal, krokodilokkal veszem körbe, nehogy véletlen valami máshogy történjen.

    Most úgy vagyok vele, hogy ez a nyár más lesz. Egyenlőre...

    Köszönöm, hogy megírtad ezt a bejegyzést! :)

    Ja, és nagyon szép vagy a képeken! Sugárzik az öröm, a kedvesség belőled! :)

    VálaszTörlés
  2. Hidd el nekem, hogy soványnak sem lesz jobb, ha így sem megy az, hogy elfogadd a tested. Nem azt mondom, hogy szeretni kell minden áron, hanem hogy tényleg tudd, hogy ez van, ezt tudom tenni, ezt meg is teszem érte. Ha ez megvan, akkor már irány az elfogadás. De szeretni? Még szerintem a legtökéletesebb testű ember sem szereti magát, mert mindig lesz egy kis hiba, ami miatt „nem szabad”. Viszont, ha ez nincs meg, akkor tök fölösleges fogyózni, mert tapasztalatból tudom, hogy akkor sem fog tetszeni, amit a tükörben látsz.

    Magammal szemben támasztottam egy ideált, ami számomra elérhető és egészséges. Most már tudom, hogy gyorsan nincs értelme változtatni, és egy bizonyos tükörkép alá sem érdemes menni. Mert én nem bízom a mérlegben, inkább tükörkép párti vagyok.

    Hú, lenne sok kérdésem, de az mind négyszemköztös. Meg amit még mondanék, az is. :/

    Köszönöm!
    Több képet szerettem volna, hogy lássátok a változásaimat is, de rájöttem, hogy nincs annyi. Majd legközelebb. :D

    Kellemes napot!

    VálaszTörlés
  3. Én az elmúlt években arra jutottam, hogy nőnek lenni gömbölydedebben a legjobb :) Bár én átlagos homokóra vagyok, szerintem szebbek a teltebb lányok, mint a soványak. Ezt az én férfim is alátámasztja szerencsére. Lényeg az egészség (jó dolog mozogni és egészségesebben enni, de bűnözgetni), az egészséghez boldogság kell, az önsanyargatás pedig kioltja a boldogságot :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azzal teljesen egyet tudok érteni, hogy kell az, hogy az ember lánya élvezze az életet, mert a sanyargatás savanyúvá tesz, és az kiütközik rajtunk. Akkor meg paff az egésznek.
      Sanyargattam már magam, és a hét végére olyan lettem, mint aki citromba harapott.

      Törlés
  4. Én már azt utálom az egészben - és ez nem a Te írásodból jött le, hanem csak eszembe jutott róla -, hogy ha valaki sovány akkor az már anorexiásbulémiásbutapicsa, zörögnekacsontjai, egészségtelen, "kényelmetlen", aki meg husisabb, az már dagadtg*ci meg lamantin meg minden. És ezt "kapjuk" kiskorunk óta, ha nem a súlyunkért csúfolnak, akkor egy anyajegyért vagy mert görbe az orrunk vagy eláll a kislábujjunk, vagy az egyik fogunk ferde, a gyerekek köcsögök na, csak vannak, akik csúfolják a másikat, meg vannak, akiket csúfolnak, én nagyon sokáig mondhatni, utáltam magamat amiatt, hogy általános suliban csúfoltak, szemüveges lettem, minden nap, na mi van pápaszem, jól látsz a négy szemeddel? stb... és nyilván szar az embernek, meg nyomot hagy, de idővel meg kell tanulni nem csak a külvilágra koncentrálni, és hidd el, sokszor a külső semmit nem számít, hiába "csúnyácska" valaki egy ember szemében (mert ugye a szép meg a csúnya is szubjektív, kinek milyen az ízlése), ha a párjának Ő kell. A másik meg hogy gyakran látok vékony lányokat, kevés önbizalommal kullogni, míg esetleg egy nem túl vékony lányt gyönyörűnek mondanék, mert kicsattan az életerőtől, lerí róla a szeretet, az élet szeretete, szóval rengeteg dolog fejben dől el. Ehhez most mondjuk nekem nem sok jogom van még, hogy ilyeneket írjak, mert hát nagyjából Te is tudod a sztorim, most épp az előbbi csoportba tartozom, de úgy magamnak, mint Neked ezzel a súly-témával azt tudom csak mondani, hogy remélem, megtaláljuk a középutat. És amúgy is inkább legyél egészséges, mint vékony, szerintem ez fontosabb.

    Na most ez jó hosszú lett meg kusza, és imádom egyébként, hogy ezt tudod kihozni belőlem, hogy még 25 témát tudnék felboncolni 1-1 írásod alapján, de hát nem az én blogom na ;]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindig lesz valami, amit más nem fog szeretni bennünk, vagy éppen valami, ami mi nem fogunk magunkon. Ezeket a dolgokat, hogy hogyan kell „tökéletesnek” kinézni, meg ránk erőltetik, és naná, hogy mindenki komplexussal fog küzdeni.

      Amúgy azok ellen vagyok csak – ha ezt lehet annak nevezni -, akik nem genetikailag soványak. És soványról beszélek, nem vékonyról, akik mindennel azon vannak, hogy még soványabbak legyenek, és szó szerint elfogyasztják magukat.

      Amúgy, úgy vagyok ezzel, hogy hiába leszek kövér vagy sovány, ha valakinek „csak az egyik állapotban” kellek, annak a másikban nem fogok kelleni, mert nem a szerelemre megy, hanem arra, hogy megmutassa, neki milyen nő jött össze. Ezek pedig, nem őszinte érzelmekhez vezetnek.

      Nyugodtan lőj hosszú kommenteket! :D

      Törlés
  5. Érdekes kérdés ez tényleg. Pont az előbb láttam egy reklámot, fogyásra, előtte utána képpel. És igazándiból összességében elrettentő kép. Az előtte képen mosolyog a nő, szép a mosolya, szép az arca. Az utána képen beesett, jóval öregebbnek néz ki, bár vékony. Vajon tényleg ezt szeretné az ember?!
    Én nagyjából meg vagyok elégedve magammal. Persze nem teljesen, mert mint montad, senki sincs soha :) Nem vagyok annyi kiló mint szeretnék, de engem nem is ez szokott zavarni, hanem az, hogy milyen formám van. Nekem kis mellem van, és a 3 gyerek után nagy hasam, és körte formám a széles csípőmmel. És én meg azokat a kérdéseket utálom, hogy "megint babát vársz?" Egy ideig idegesített, de aztán visszaválaszoltam, hogy "nem, csak kövér vagyok". Jó látni az arcokat a válasz hallatán :-D
    Lehet, hogy valahol közhelynek számít, és elsőre valóban sokszor ránknéznek, és kigúnyolnak, vagy lehúznak valamivel, de igazándiból nem számít. Mit ér valaki ha tök szép, de kibírhatatlan személyisége van?! A másik meg, hogy így is úgy is megöregszünk, és a szépek is öregek lesznek, akár akarják, akár nem :) Szóval mosolyogjunk szerintem és mutassuk meg belül milyenek is vagyunk :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mérni nem szoktam magam, én inkább tükörre megyek, hogy hogyan nézek ki, mennyire vagyok arányos. Mert nekem mondjuk az ideális testsúlyommal olyan alkatom van, hogy az kritikán aluli.
      Az előtte-utána képeket retusálják. Ha meg nem, az önsanyargatás mindenkin meglátszik. Van egy barátnőm, aki genetikailag vékony. Nem tud hízni, és jóval idősebbnek tűnik, mint a kora.

      Ha kihúzod magad, akkor nem feltűnő a hasad, mondjuk egyszer nem láttalak amorfnak!!!

      Nekem van olyan barátnőm, aki tényleg szép. Lányos, és a szép kategóriába sorolja az ember. De belül annyira savanyú, hogy inkább egy sólámpát nyalogatok, mint vele beszélek. És hiába van körülötte egy halom ember, mindenki addig van vele, ameddig komolyra nem akarja fordítani a kapcsolatot. Mert amúgy van benne egy örökös, igen idegesítő önbizalomhiány, féltékenység, és félelem attól, hogy nem fogják szeretni azért, mert mondjuk ő az, aki. Mániákusan görcsös nő lett belőle, és szerintem képtelen az őszinte mosolyra. Problémákat gerjeszt maga körül vagy a kapcsolataiban, és hipp-hopp, mindenkinek elege lesz belőle. Mert egy mutogatnivaló csendes őrült többet ér, mint az, aki olyan, mint ő.

      Én is amondó vagyok, hogy merjünk néha mosolyogni a világra!

      Törlés
  6. Szerintem egyáltalán nem szépek a piszkafalábú lányok az utcákon,a forrónacijaikban. Egy nő sokkal szebb ha formás, vagy olyan a kisugárzása, hogy mindenkit elsöpör vele. Lehet sovány vagy duci, de ha azt sugározza a külvilág felé, hogy: "nő vagyok és büszke vagyok rá", akkor rögtön szépnek fog látszani. Személy szerint én hiányolom azt a társadalmunkból, hogy nincsenek igazi nők, akiken látszik, hogy büszkék magukra, hogy nem raknak ki mindent azért, hogy egy pasi megforduljon utánuk. A kis 15 éves agyonfestett, 45 kilós lányoktól rosszul vagyok és nem csak én, hanem a párom és az ő barátai is.
    Én eléggé vékony vagyok (mások elmondása szerint, mert szerintem teljesen normális a testalkatom) és ezért is csak a beszólásokat kapom. Nem én tehetek róla, hogyha hízok egy-két kilót az rögtön a csípőmre megy és máshol nem látszik. Én sportolok, hogy jobban érezzem magam a bőrömben és már nem érdekel ki mit mond. Néha eszek éjszaka, néha feljön rám pár kiló és ennyi. Ha nem érzem jól magam már a bőrömben akkor fogok változtatni, de nem azért, hogy úgy nézzek ki, mint a mai divatlányok. Az egészség a legfontosabb. Persze mindenki szeretne tökéletes külsőt, de igazából senkinek nincs olyan és soha nem lehetünk elég jók a társadalomnak, mert valami kifogásolnivalót mindig találhatnak bennünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hogyan legyenek igazi nők, ha nincsenek igazi férfiak, és a közvélemény olyan, amilyen?

      Én azt vallom, hogy elsősorban magunknak kell megfelelni, a magunk egészséges ideáljának. Utána akár másnak is lehet, mert utána nem vehetik el azt, ami a mienk. Ha meg örökösen a másiknak akarunk tetszeni, az meg oda fog vezetni, hogy mind jobban utálni fogjuk magunkat, negatív irányba változik a viselkedésünk is, azt senki sem fogja tolerálni, és később csak rosszabb lesz. Lesz belőlünk egy görcsember, aztán majd görcsölhetünk a saját kedvünkre.

      Törlés
  7. Nekem női szemmel is sokkal jobban tetszenek a kerek, nőies formák, bár tudom hogy tudod mi a véleményem erről:)
    Annyit dönts el magadban, hogy mit szeretnél sugározni a külvilág felé a külsőddel. Egy szomorú, elégedetlen lányt vagy egy boldog, pozitív személyiséget, mert sajnos az, amit belül érzünk magunkkal kapcsolatban az igenis kivetül a külsőnkre és akaratlanul is megérzik rajtunk mások.
    Ne érdekeljen, hogy kinek mi a véleménye a külsődről, mert akkor sosem fogod tudni jól érezni magadat a bőrödben és ameddig ilyeneken pörögsz (tudom, hogy rohadtul nehéz) de de le kell szarni mindenkit a picsába. Kit érdekel, hogy az utcán ki mit gondol, kinek mi tetszik, ha belenézel a tükörbe és azt látod, amit szeretnél, akkor nincs miről beszélni. Ha nem vagy elégedett, akkor addig kell tenni érte, ameddig az nem leszel. É ez nem az az állapot, hogy phu most akkor szétcsattansz az önbizalomtól, meg tökéletes a tested blabla, senki sem lesz soha tökéletes, ez csak egy belülről fakadó egészséges érzés és a legszebb nőknek is vannak néha 'szarul nézek ki' pillanataik, emberek vagyunk.
    Van barátod, aki szeret téged, van akit bomba testtel sem szeretnek...úristen mennyi ilyen nő van.
    A plus size blogokat pedig én is abszolút támogatom, imádok ilyen oldalakat, képeket nézegetni, egyszerűen jobb érzés utána tükörbe nézni és látni, hogy van mellem, fenekem, combom és hálát adok azért, mert én ezt kaptam.
    Ezek a blogok nem azért vannak, hogy a gyenge, akaratlan nőket egy csokorba gyűjtsék, akik nem bírnak lefogyni hanem hogy megmutassák, hogy más is van a vékonyságon kívül, ami ugyanúgy lehet szép, szexi.

    Szerintem egyébként túl nagy figyelmet fordítanak az emberek a vékonyság-husiság kérdéskörére, mindenkinek más tetszik és ezt el kell fogadni.
    Liptai Klaudia teste pedig egyszerűen tökéletes, egy istennő, az már más kérdés, hogy számomra sokszor már kicsit túlságosan is hiperaktív, de ez csak a személyisége, a testére büszke lehet az biztos, nagyon szép nő:)
    Fel a fejjel:)

    VálaszTörlés
  8. Fent van a fejem, mert nem vagyok elkeskenyedve. Sőt, mióta felismertem a bejegyzésben levő dolgokat, azóta azért sikerül másik oldaláról is megvizsgálni az eseményeket az életemben. Nem mondom azt, hogy adok mások véleményére, mert nem követem a divatot, sőt, abban vagyok éppen, amiben jól érzem magam, ha ez bakancs, akkor abban, ha magas sarkú, akkor abban. De van, hogy meglátok valamit, és akkor olyan akarok lenni, ameddig nem alszom ki a fejemből.
    Tudom kezelni a régmúlt megjegyzéseit, és a rossz emlékeket, de nem tagadom le, hogy néha szomorú vagyok miatta. Pillanatnyi állapot.

    Inkább azt sugárzom, hogy jó vagyok én így is, mint hogy azon agyaljak, hogy lehetnék másképpen.

    A plus size blogok engem azért dobnak fel, amit te is írtál, hogy megmutatják, hogy van ez másképp is. Köszönet érte az ilyen bloggereknek!

    A mai világ túlságosan ad a külsőségekre, ezért foglalkoznak inkább azzal, hogy ki milyen.
    Nekem az egyik példaképem alakra a Liptai, mert mondjuk az ő testét könnyebb lemásolni, mint egy vékonyabb emberét. :D

    VálaszTörlés
  9. Nehéz elfogadni magunkat :( Sajnos mindig ott a média, a reklámcikkek, hogy "fogyj le így" meg "fogyj le úgy"!

    Én szeretem magam, és nem mondogatom hogy lehetne a hajam csillogóbb, meg lehetne kevesebb a pattanásom....... :D

    Tetszik a blog! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik. :)

      Az a baj ezzel, hogy erre a pontra el kell jutni, és ez az út az, ami baromi rögös. A megtartás pedig, az már egy teljesen másik szint ráadásul.

      Törlés