2013. június 23., vasárnap

Strange days


Most negyed 3 van, de csak reggel tervezem kitenni a posztot. Csak az asztali gépen van net – igen, tudom, hogy a 21. században élünk -, az pedig a hálóban van, ahol Mr. A alszik.

Az elmúlt két nap… hm… hogy jellemezzem?
Volt öröm, nevetés, izgalom, riadalom ééés verekedés. Parádésan alakult. De jó szinonimája ennek a remekül, az izgalmasan, a fáradtan, az érdektelenségbe fulladtan is. Vagy egyszerűen, érdekesen telt.

No, de haladjunk sorrendben.


Péntekre virradóra az hagyján, hogy egész éjjel folyt rólam a víz, de még ideges is voltam. Annyit forgolódtam, hogy reggelre gilisztává gyűrtem a lepedőt. Ismét. Nyomott, hát kimentem kávézni.

Egy nem volt elég. Az este a lányokkal elsörözgettünk. Éjszakába nyúlt.
Fáradt voltam. Másnapos voltam. Ideges voltam.

Elindítottam Mr. A-t a munkába, majd lázasan készülődni kezdtem.

Mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy megcsalom vagy meg akarom csalni Mr. A-t. Nem. Mert erről szó sincs.

Ádámot pelenkás korom óta ismerem. Több, mint barát, bizalmas, vagy lelki társ. Kérdezhetnétek, hogy miért nem jöttünk össze? Mert tudjuk, hogy rövid időn belül megölnénk egymást. Szó szerint. Ő is így érez, tudom, mert érzem (mondta is). Anyu minket szoptatott. Az ő anyukájának nem volt teje, anyu meg egy komplett tejgyárat tudott volna üzemeltetni. Tejtesók vagyunk. Sok mindenen keresztülmentünk, többek közt megkéselték, mert engem védett. Szerintem, még ezer kilométer távolságból is érezzük a másik rezdüléseit. Aki lát minket, az azt hiszi, egy pár vagyunk. A gyerekkori barátaim zömét eltemettem, és csak ő maradt nekem.
A törés ott következett be, amikor látta a Balázs miatti egyszemélyes drámámat, és még akkor is ahhoz a baromhoz futottam, amikor ő várt. Jobban mondva, Balázst választottam. Amikor pedig, Balázs keresztbe szívatott, ő is sarkon fordult egy olyan veszekedés után, amitől zengett a lakóhelyünk.

Azóta nem volt e-mail, sms vagy telefon. Most, amikor hívott, öntudatlanul szóltam a telefonba. Ahogy meghallottam a hangját, levert a víz. Beszélgetésünk száraz volt, konkrétan kért két kocsit, mert annyian jönnek, hogy Attiláéban nem férünk el. Aztán ennyi. Meg sem kérdezte, hogy vagyok.

Az út a reptérig nagyon-nagyon hosszúnak tűnt. Attila és Linda jött (neki van kocsija). Ő még nem ismerte a díszes társaságot. Másfél órás várakozás – addig teljes mértékben Linda és Attila agyára mentem – után megláttam őket.

Linda folyton kérdezgette, melyik kicsoda, s amikor mind előcsordogáltak, és ott álltak egymás mellett, csak ennyit mondott: - Beszarok! Mintha a Fekete Tőr Testvériséget látnám! – és tátva maradt a szája.


A srácok felsorakoztak. Robinak állig érő barna haja és barna szeme van. Menthetetlenül rászokott a körszakállra. Nem is rossz. Krisznek olyan szőke a haja, hogy már-már fehér, és meghatározhatatlan színű (fekete?) szeme van. Márk olyan, mint egy szőke emós. Ricsinek mézszőke derékig érő haja van, és szakálla a mellkasáig ér. Két fonatban hordja. Máté úgy festett, mint Chester Bennington a Papercut című klipben. És ott volt még két srác. Az egyik Marcell.

Mindenkit bemutattam Lindának, és megölelgettem őket. Robit kicsit hosszabban. Ő az élő pajzsom.
És ott volt Ádám.
Fekete, fenékig érő haja egy hosszú halszálkafonatban pihent a hátán. Piros inge volt, fekete nadrágja és tornacipője. Ő is az, akiről azt hisszük, az elménk pontosan megőrzi minden vonását. Egészen az újralátásig.
Rideg volt és távolságtartó.

Mosolyogtam, és köszöntem neki, de nem mozdultam. Rém idiótán festhettem.
Ő meg csak komoran bólintott, majd Attilára nézett: - Veled megyünk.
Ja, én oda már nem férek be, és a lányok inkább együtt.
Ádám ezek után széles íven kikerült.

Fancsali képet vágtam, és ránéztem Robira. Attilával adomázott, engem ölelt, Lindát lopva figyelte.
-Utál még mindig – kérdeztem ügyet sem vetve arra, hogy ők beszélnek. Elszomorodtam. – Pedig több, mint egy éve volt.
-Elég mélyek a sebek. Nem heverte ki. – válaszolta Robi, és megszorított vállban. Roppant egyet a nyakam, de ez lényegtelen.

Elindultunk. Az út csendben telt Szigethalomig. Zenét hallgattunk. A szombati bulin lesz sztorizgatás, meg képnézegetés, és szuvenírosztás (remélem).
Ádámék háza ugyanolyan volt, mint eddig. A fiúk nem engedték, hogy pakoljunk, ezért Linda a kocsival szöszölt, és ki-be járkált a házban. Robi átnézte a cuccát, amikor megálltam mellette.

-Most tényleg. Mi van?
-Úgy gondolom, nem az én ügyem. – már nyitottam a szám. – Túl sok volt ez neki. Az az időszak. Nem voltál ott, nem láttad. – kis szünet. – Majd mesélek holnap. Lesz mit. Gyere egy kicsit előbb. Elmegyünk „hadtápért”.

Sörvásárlásnak álcázott lelkizés. Már alig várom. Csak ne felejtsek el egy százas zsepit hozni.

Rám nézett görnyedve, hogy felvegyünk a szemkontaktust.
-Föld hívja kicsilányt?!
-Vettem. Csak eszembe jutott, hogy mennyire szemét rohadvány voltam… - töprengtem el.
-Na figyelj! Még egyszer ne ócsárold a barátomat. Másodszor, ne rágd magad, bár ez egy totálisan felesleges kérés. – ja, az. Bólogattam.
-Igyekszem.
-Helyes.

Robi becígölte az utolsó cuccait. Szóltam Lindának, hogy indulunk. Elköszöntünk a fiúktól (kivéve Ádámtól. Ő valahol eltűnt a házban), és beszálltunk a kocsiba.
Felnéztem az ablakba. A sötét tetőtéri ablakból egy fehéren izzó szempár bámult vissza rám. Biccentettem, ő nem mozdult. – Jól kezdődik. Csodás két hét lesz. Itt azért elhatároztam, hogy nem fogom ezt annyiban hagyni. Addig fogom üldözni, ameddig nem hajlandó tudomást venni rólam Elvégre, ha kibírt engem 24 évig, akkor a maradék idő sem lesz nagy falat.

Lindával elmentünk Anitáért és Éviért. Jó volt őket újra látni. Sokat változtak. Anita még mindig tetőtől talpig feketében volt, fekete hajjal. Gót. Viszont, azért kicsit nőiesebbre váltott. Évi haja olyan vörös, hogy már Pumukli (ezentúl ez lesz a beceneve). Szakított a titkárnős külsővel, bár lehet, hogy csak a nyár miatt.
Hiába sztorizgattak, agyban máshol jártam. Valahogy az egész este kiesik, már ami a témákat illeti.

Valamikor nyolc felé botorkáltam haza. Olyan meleg volt, hogy aludni nem tudtam. Insomnia:én = 10:2. Kijöttem és megírtam éjjel a pénteki napomat. – Apu is volt itt. Hozta a könyveimet (köszönöm Dóri).

Reggel megcsináltam a szokásos reggeli rutinomat. Kávéfőzés, addig Mr. A-nak kajaadagolás, majd neki kakaókészítés. Ébresztés, kis olvasás, majd munkába indítás.


Már éppen belemerültem a könyvembe, amikor csengettek. Robi, Attila és Anita voltak ott. Elnézve őket, szerintem az utóbbi kettő laposan kussol, hogy mi történt. Amire viszont, nem számítottam, hogy jött velük a néma herceg is. Ádám. Se egy szó, se egy mosoly. Attila elkezdett mókolni valamit a gépen. Anita meglátogatta a porcelánistent (klotyó). Ádám körbenézett a lakásban, hogy lecsekkolja Mr. A ízlését (gondolom). Robi a hűtőnket fosztogatta, amikor ismét csöngettek.
Addigra Anita is visszatért közénk, a fiúk kinéztek a szobából, és mindenki ráncolta a szemöldökét.

-Nem várok senkit. – mondtam, aztán eszembe jutott, hogy biztos apu jött valamiért. Felkaptam a kagylót, és szerintem mindenki látta a torzulást az arcomon. – J-jó. – szóltam a kagylóba, és megnyomtam a gombot.
-Ki az? – kurjantott felém Anita.
-Balázs.
A levegő megfagyott, de komolyan. A reggeli kellemes negyven fokban láttam a kifújt levegőmet. A többiek. Anita elkerekedett szemmel bámult. Attila értetlenül legyintett, és visszaült a gép elé. Robi összeszorította az állkapcsát úgy, hogy rángott rajta egy izom, felváltva a halántékán lüktető érrel. Ádám ökölbe szorított kézzel, fújtatva jött ki.
-Beengedted? – sziszegte. Nem hiszem el. Szép kör. Balázs miatt nem beszélünk, és miatta ismét.
-Be.
-Helyes.

Kopogtak. De olyan gyorsan történt minden, hogy még most is kattogok rajta.
Ádám a bal karomnál fogva hátrarántott, és feltépte az ajtót. Megragadta Balázs pólóját, és hozzávágta a falhoz. Balázs arccal a falnak érkezett meg, a szemüvege a földre esett. Ádám a nyakánál fogva tartotta, a másik kezével kitekerte a bal karját.
Robi az ajtóhoz lépett, és halkan bezárta. Ádám valami olyasmit sziszegett Balázs fülébe, hogy ha még egyszer meglátja a környékemen, akkor kitekeri a nyakát. Kábé. Dióhéjban. Persze röpködött pár olyan szitokszó, amit én nem értettem.
A csattanásokra Attila is kijött, és elkezdte fényképezni a dolgokat. Még jó, hogy nem twitterőrült.
Balázs nyögött, Ádám végül engedett, de láttam rajta, hogy nehezére esik.

Amikor elengedte, akkor megindultam, de fél kézzel visszatartott, és elém állt. Kikukucskáltam mögötte. Balázs visszarendezte magát, mire Robi lépett egyet, és egy olyan húzott be neki, hogy értelmet nyert a „fal adja a másikat” mondás. Egyből ömlött a vér.
Majd Robi helyet cserélt Anitával, aki megfogta Balázs vállait, a szemébe nézett, és már emelte a lábát. Balázs egy nyöszörgés után összegörnyedt.

Szóval, Robi visszatartotta Ádámot, aki visszatartott engem. Végül Robi leguggolt. Anita ünnepélyesen ajtót nyitott, és egy „meg ne lássunk még egyszer” után nemes egyszerűséggel, kihajították a lépcsőházba.
Remek. Azért remélem, az orrcsontja nem fúródott az agyába. Meg azt is remélem, hogy megértette, miért kapta, és nem jelent fel.

Ádám rám nézett, és magához ölelt. Jé, egy emberi gesztus. Miután kitombolta magát, a fagyóriás szeretetre vágyik.
-Menjünk, mert Évi plafonon lesz, ha nem lesz kaja-pia. – mondta Attilához fordulva. Vártunk azért egy fél órát, hogy tutira, senki se legyen kint (addig dumáltunk), majd elindultunk.
Igazából, Ádám nem szólt hozzám, még mindig, viszont éreztem, hogy megtört a jég.

Az üzletben szétszóródtunk. Anita lelkendezett egy sort a filmeknél és könyveknél, hogy jé, egy dark irodalom. „Jé, még egy. És még egy! Ja, nem.” Attila és Ádám eltűntek teljesen valahol az autós- és sportszerosztály környékén.
Robival maradtam, és összeszorult a gyomrom. Egy pillanat alatt rosszul lettem, és felkészítettem lelkiekben, hogy hányni fogok.
-Akkor igyál, és vegyél mély levegőt. – bátorított, és azt kémlelte, hogy merre vannak zacskók, vész esetére. Szemetesbe valót talált, úgyhogy azt hurcolta magával. Már egy ideje hallgattam a történeteit, és szépen gyűltek a dolgok a kosarunkban, amikor a söröknél nézelődve kitört belőlem a kérdés.

-A balesete miatt ilyen, vagy tényleg az bántja, hogy genyó voltam?
-Is-is. A balesete szerintem azért volt, hogy oldja a lelki fájdalmát. Tudod. – rám se nézve mondta a magáét. – Ha úgy vesszük, tejtesók vagytok. Anyatejjel szívtátok magatokba a másik gondolatait. És ebből a négyesből már csak te vagy. Az életét odaadta volna, hogy ne lásson tönkremenni. – letettem arról, hogy valaha is, valakivel megértetem, hogy nem azért fogytam egy hónap alatt hatvan kilót, mert szerettem volna karcsú lenni, hanem, mert tönkre ment a gyomrom. – Amikor pedig, ott álltál a szakadék szélén, akkor azt választottad, aki odajuttatott. Most, hogy van Mr. A, tudja, hogy keresnie kell mást. Ismered a csajozási szokásait. Katasztrófa. Pláne ezzel a kétlaki élettel. Nem lelkizik, úgyhogy pontosan nem tudom, mi jár a fejében. De a mai teljesítménye után, úgy hiszem, ki fogtok békülni.
-Gondolod? – bólintott. – Hiányzik.
-Te is neki. Ezt viszont, tudom. Figyelj. – szakadt el a söröktől a tekintete. – Nem kellene elmondanom, de… - megnyújtotta a nyakát. – Ez volt a büntetés a történtekért. Így leckéztetett meg.

-Tényleg? – a döbbenet homlokon csapott. Még jó, hogy a felismeréstől nem lehet seggre ülni.
-Ha nem, akkor tök fölöslegesen vásárolt neked egy halom vackot. – a vacak alatt pontosan csokikat értett. Felcsillant a szemem. – Ha nem élik fel a többiek idő előtt, akkor marad is.

Oh, de jó. Ezután persze sürgettem a bevásárlást. Két kocsinyi cuccal indultunk vissza.
Ádámtól kaptam egy Snickerst. Imádoooom! Mármint a csokit, nem őt magát. Vagy de. De mindegy.
Azért kattogtam egy sort Robi gondolatain. Megértettem, megutáltam. Ez váltakozott bennem.

Kitettek Kökin, mert találkoztam egy csoporttársammal, utána meg mentünk apuval vásárolni ezt-azt itthonra. Neki azért nem mondtam, hogy Robiék kissé pépesítették Balázst. Értékelte volna, de nem hiszem, hogy ez rá tartozik.

Gyors fürdés, és indultam Évihez vissza. Lindával, akit nem lehetett levakarni. Előbb-utóbb megismertettem volna mindenkit, mindenkivel, de ha már nem bírja a kiképzést, akkor inkább az előbbre szavaztunk.

Ott már szép számmal összegyűltünk, és a végén valami olyasmi lett belőle, hogy húsz ember, száz félét magyarázott mindig annak, aki mellette állt. Voltak, akik a kék sarokból kiabáltak át a piros sarokba, miközben üvöltött valami a hangfalakból. Hozzáteszem, senki sem hallgat túl sok popzenét. Inkább rockerek vagyunk, úgyhogy elképzeltem, hogy a harmadik Slipknot és Amon Amarth szám után ugrált a szomszéd szemgolyója.
Az este sztorija és videója a verekedés volt. Rendesen kielemeztük.

És Ádám jelezte, hogy holnap (illetve ma) komolyan elbeszélgetünk. Beszélgetünk! Haladunk. Ma nem a lelkizés napja volt. De azért éjfélkor elindultam haza, Lindával karöltve, aki kijelentette, hogy vasárnap tömegközlekedünk, mert inni akar.
Háááát, jó.

De végre, érzem, hogy legyűröm az insomniát.

UPDATE: mégsem. Két órányi alvás után arra ébredtem, hogy rosszul vagyok. Végül nem, de az álom kiment a szememből. Most már kilenc múlt. Kiolvastam egy könyvet, és várom, hogy összecsődüljön az én társaságom, hogy induljunk.
Viiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

2 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Ez k*rva gáz! :D:D:D
    De megnéztem volna, ahogy péppé verik. :D
    Megérdemelte.

    Évi

    VálaszTörlés