2013. június 2., vasárnap

Állj mellém!

A Szent Johanna gimiben olvastam erről a filmről, és gondoltam, letöltöm. Egyáltalán nem volt ismerős a címén kívül semmi. Megnéztem, és betettem a kedvencek közé egyből. Kimondottan nem az fogott meg, hogy milyen a felnőtté válás, mert azt szerintem már minden lehetséges fórumon kivesézték ezzel a filmmel kapcsolatban.

Ami inkább érdekes volt számomra, és ami aktuális, az emberi kapcsolatok. Szerves része persze a felnőtté válásnak, de egyáltalán elgondolkodik valaki azon, hogy akivel valaha kapcsolatba került, és szétvetette őket az élet, azzal mi van most?



Általános információk
Cím: Stand by Me
színes, amerikai film, 87 perc, 1986
Rendező: Rob Reiner
Forgatókönyv: Raynold Gideon, Bruce A. Evans

Szereplők
Wil Wheaton – Gordie Lachance
River Phoenix – Chris Chambers
Corey Feldman – Teddy Duchamp
Jerry O’Connell – Vern Tessio
Kiefer Sutherland – Ace Merrill
John Cusack – Danny Lachance
Richard Dreyfuss – felnőtt Gordon Lachance


Történet:
Gordon Lachance, író visszagondol gyerekkorának egyik legjobb, mégis legsötétebb időszakára. Négy, elválaszthatatlan srác, Gordie, Vern, Chris, és Teddy egy napon útra kelnek. Egy fiú eltűnt, halottnak nyilvánították. Egyikük fülébe jut, hogy hol találják a testet. Az életüket átértékelik, és talán ez is hatással van a későbbi történetükre.


Plusz:
A történet írója Stephen King.
A filmet Oscar-díjra jelölték 1987-ben, a legjobb adaptált forgatókönyvért.
River Phoenix. :( :( :( - Imádtam, nagyon helyes, kár érte. :(:(:(


Vélemény:
A hangulata lenyűgöző, kevés eszközzel oldották meg, hogy érdekessé tegyék. Az ötvenes évek Amerikája. Nem tudom, miért, de szeretem az ilyen filmeket, amikor egy baráti társaság, vagy akár egy ember visszaemlékezik gyerekkoruk egyik időszakára. A zenék csodálatosak, és van az ilyen filmekben valami, ami a tömeggyártottakban nincs. Jól megalkotott karakterek.
Jól bemutatja a fiúk világát, és őszinte. Én néha szeretném elhinni, hogy vannak még ilyenek, nem csak a közösségin és videojátékon felnövő fiatalok. – Mert szerintem ez a tipikus gyerekkor. Kivéve, ha valakit otthon fogtak, mert a külvilág gonosz, fertőző…stb.


Megjegyzés:
Nekem apu mindig azt mondta, hogy ne keseregjek, hogy az iskolás társaimhoz nem kötődök. Úgysem ott fogom megtalálni a barátaimat. Akkor még nem tudtam, hogy igaza van.
Az elmúlt időszak tanúságai szerint, fintorgásra ad okot, hogy az emberek nem vigyáznak egymásra. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Nem értem, miért van arra szükség, hogy valakit padlóra küldjünk, és ott tovább rugdossuk.
Aki a szakadék szélén van, azon taszítunk egyet. Ha lehet valakit sértegetni, akkor megtesszük. Hogy mi legyünk az arcok. Henceghessünk, hogy végre valaki felett – hacsak egy komment erejéig is – uralkodhatunk.
Jelentsük ki, gonoszkodni élvezetes dolog. Más kárán tort ülni, üdítő. Kinevetni valakit, csak azért, mert más, jól esik.
Ez egy hobbi, egy életforma, ami könnyen ragad.

Ha sokat csinálják körülötted, akkor beállsz a sorba. Küzd benned a jó és a rossz, hogy csinálni kell (nehogy lemaradjak), vagy hagyjuk (az elesett mellé állunk). Ez nem csak a blogvilágra igaz, hanem a mindennapjainkra is.
Olyan könnyen menjük a saját bőrünket, hogy észre sem vesszük, hogy azzal, hogy nem segítjük fel a másikat a földről, beletaposunk az arcába.
Odaállunk egyáltalán valaki mellé, vagy elé? Hogy mi kapjuk a golyót? Felemeljük a (képzeletbeli) fegyvert, hogyha bántják, akkor lelőjük az illetőt?

Mert én ezt nem látom. Nagyon ritkán. Mindenki hisztizik, foglalkozik a saját dolgával, de elfordítja a fejét, ha valaki a sarokban gubbaszt. Nem azt mondom, hogy vállaljunk mindenkiért felelősséget, vagy vigyük még húsz ember terhét a magunkéval együtt.
De ha valaki sír, akkor miért nem adunk egy zsepit, ahelyett, hogy mi is rákezdünk, hogy ő mekkora szardarab???

Azzal, hogy elfordulunk, a probléma ott lesz. Csak nem előttünk, hanem mögöttünk. Lehet sepergetni, de a szőnyeg púpos lesz az alatta levő kosztól.
Azon meg, könnyű orrabukni.

A blogivilágban ez azért könnyű, mert nincs se név, se arc. Nem tudod, kihez társítani. Könnyű úgy fikázni valakit, hogy azt sem tudja, ki fia-borja vagyok én? – Nem vagyok szent, szoktam én is beszólni, ha valami nem tetszik. De nem vagyok bunkó, és visszakereshető vagyok. Amúgy pedig, ha valami nem tetszik, nem nézem. A kis piros iksz, jobbra fent remek dolog ennek oldására.
S mégsem használja senki. Mert olyan ez, mint a Győzike show. Imádjuk utálni.

Ahelyett, hogy megfognánk a másik kezét, inkább pofán nyomjuk. Leszóljuk, beugatunk neki, megalázzuk. Mert ez jó táptalaj más unalmas életéhez. Irigység a másik emberre nézve. Az ok mindegy, az érzés legyen meg. Az, hogy másnak ezzel milyen útravalót adunk a továbbiakhoz, mellékes.
Pedig jó érzés, amikor valaki mellénk roskad a padra, és meghallgat.
Ha segíteni nem is tud, de legalább ennyit megtesz.


Értékelés:
9/10
Szerintem sokan unalmasnak fogjátok találni, egy gyerekfilmnek, amiben nem történik semmi. Hogy mondandója legyen egy filmnek, ez feltétlenül szükséges? Nem hiszem. Ha egyszer meg szeretnétek nézni, akkor egy vasárnap délután kiváló erre.



Láttátok már?

2 megjegyzés:

  1. Stephen King neve vonz. Na majd leszedem, és megnézem, köszi az ajánlást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem lesz horror, illetve semmi trancsírpancs.
      King-nek A test című irománya alapján készült a film. :)

      Törlés