2013. május 29., szerda

Te vagy a...


… a fűzfán fütyülős rézanygal. A leborult szivarvég. A mennydörgős mennykő. A radai rosseb. Végül, de nem utolsó sorban, te vagy a hibás.
Nem én.

Ismerős?
Amikor ujjal mutatunk a másik emberre, s közben észre sem vesszük, hogy három ujjukkal tulajdonképpen magunkra mutatunk.
Nem vesszük észre, mert nem akarjuk. Mert ha észrevennék, stílusa lenne, felelőssége, súlya, és arca. S az az arc nézne ránk, ami nap, mint nap a tükörben.

Bármit megteszünk azért, hogy ne mi legyünk a hibásak. Sírunk mindenkinek, egymást túlkiabáljuk, egymásra licitálunk, vagy addig magyarázunk, míg szavaink értelmet nyernek.
Észrevétlenül betegít meg ez a gondolat.


Az egész világon, mindenki sír valamiért. Elvesztette a kiskutyáját, a telefonját, lekéste a buszt, elbukta a vizsgát, nem jön ki egy hónapban, elhagyta a barátja, utolérte a válság, visszahízott, kirúgták. Ha jól megy neki, akkor is talál magának valamit, amin pöröghet. Amitől neki nem jó. S ennek a „nem jónak” az okozója egy másik ember. Nem önmaga. Sosem fogja azt mondani, hogy azért vagyok sikertelen, mert nem tettem meg mindent. Inkább, hogy azért vagyok sikertelen, mert a másik mondjuk, nyalós.

Mindig lesz egy másik – a szükséges rossz -, akire lehet mutogatni, hogy itt van, tessék-lássék, ezért vagyok egy gödörben. S azért nem mutogat magára, mert nem akar felelősséget vállalni.

Mindenki leleplez mindent, mindenki arra keni a rossz dolgokat, amire csak tudja. Így van ez a médiában, a könyvekben, a blogokon, a hétköznapjainkban. Mindenki aljas, gonosz, hátbaszúrkálós, igazságtalan, rosszindulatú, gerinctelen.
S aki kiabál – akinek ugye, a háza ég -, annak mindig igaza van. A másiknak nem lehet, csak neki. Amit mond, az kőbe van vésve.

No de, hol is van ez a kő?

Volt egy barátnőm. Sok-sok hónapon keresztül hallgattam, hogy minden férfi disznó, és ennek különböző változatait. Rendre elsorolta, hogy kivel mi a baj. Ő viszont? Ő volt a jó kislány, akit kihasználnak, aki semmiről sem tehet.
Belekerültem ebbe a csapdába, és hangosan magyarázni kezdtem az anekdotáit, mintha a sajátom lenne mind, és idővel az is lett.
Aztán elváltak az útjaink.
Gondolkodásmódot váltottam.
Azóta szépen lassan az életem ível felfelé. Természetes, hogy nem tökéletes, nem is kell, hogy az legyen. Megtanultam megnézni az érem másik oldalát. Nem a jót vagy a rosszat, hanem benne engem.

S mi újság vele?
Az élete kaotikus, mint mindig, mint amilyen volt régen. De nem vállalja fel. Titokzatoskodik. Ez is sokat elárul. Egyfelől azt, hogy nem jött rendbe. Másfelől, hogy már rálépett a jó útra.

Most már tudja, hogy nem azért szemetek az emberek vele, mert vajgerincűnek születnek. Hanem azért, mert ő adott valamit, amit senkinek nem volt kedve nézni.

Mindenki a saját sorsának kovácsa, s a kovácsolás a tett. Tehát, az életed folyásáért csak és kizárólag TE vagy a felelős.

6 megjegyzés:

  1. Az ember ezt fél kimondani. Tény. Nálad a pont!
    Jó bejegyzés! :)

    VálaszTörlés
  2. Erre mindig azt mondom, hogy azzal csinálnak ilyet a pasik, aki hagyja magát :]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha még az ember lánya egyszer-kétszer belefut a csapdába, akkor azt mondom, hogy megbocsátható. De amikor valakivel folyamatosan ugyanaz történik, akkor el kell gondolkodni, hogy lehet, hogy nem is a másik a disznó. :)

      Törlés