2013. május 10., péntek

Erzsébet kilátó, eltévedések


Mivel nekem az anyák napja inkább mécses gyújtó ünnep, Mr. A-val úgy gondoltuk, hogy kirándulni megyünk. A múltkori kaland után felbátorodtunk, és kinéztük magunknak az Erzsébet-kilátót. Ő volt ott egyszer, valamikor gyerekkorában. Az sem most volt. Én nem emlékszem, hogy valaha jártam volna ott, bár egy-egy rész ismerős volt.

Reggel megkértem, hogy ameddig rendet teszek, addig nézze meg, hogy kell odamenni. Megnézte a kilátó honlapját, ahol még mindig Moszkva tér és kilencvenes busz szerepelt. Megtalálta, hogy nekünk a 21-21A is jó lesz.
-A végállomástól 30 perc séta a kilátó. – mondta.

Rábólintottam, hogy megnézte, minden rendben lesz. Kajával nem készültünk, mert csak jövünk-megyünk. El is indultunk. A busz, metró, busz hamar indult, alig fél óra alatt kiértünk Normafához. No de, ott következett a fekete leves.
Megálltunk egy térkép előtt, és Mr. A megkérdezte.
-Merre kell menni?
-Azt mondtad, hogy megnézted. – válaszoltam.
-Igen. Írták, hogy innen fél óra séta.
-De merre?
-Azt nem tudom.

Így kezdődött a több kilométernyi erdei sétánk.


Elindultunk egy nagyon nagy fakapu felé, jelszó, biztos arra kell menni. Csak jelent valamit, ha egyszer korábban valaki odacsinálta. Ültek ott emberek, temérdek külföldi cirkált arrafelé. Öt-hat vonalat találtunk a tornaösvényen, de pechünkre mind zsákutca volt. Vagy kerítésbe futottunk, vagy kidőlt fákba. Aztán találtunk egy utat a Gyermekvasút mentén, ami nem ért véget, és még túrázók is lihegtek rajta előre.
Gondoltuk, követjük őket, a jelzéseket (mintha értenénk őket), mert csak van arra valami.

Sokáig nem volt az ég világon semmi sem. Mindenfelé bokrok, fák, szakadékok, dombok, és bármerre nézett az ember, úgy érezte, hogy ő lefelé tart, miközben a hegy fölé tornyosul, és egyre magasabb.

Baktattunk. A fakopáncsok most sem hazudtolták meg magukat. Hozták a korábbi Predator-hangot. A kerregést. Minek utána egy órán keresztül nem történt semmi, Mr. A azon poénkodott, hogy már csak Egy Gyűrű kellene, és bandukolhatnánk egészen Mordorig. Nincs velünk egy kopasz Káin-imitátor és egy vinnyogó szőröstalpú, úgyhogy ránk van bízva az útvonal.
A gondolatmenetének végére kiértünk a Gyermekvasút Virágvölgyi megállójához. Mondtam is, hogy nézzük meg, mert egy állomáson talán van térkép. Na, amit ott láttunk, azon röhögni kezdtem. Tök máshol voltunk, mint ahova tartottunk. Térkép alapján pár kilométer állt köztünk és a kilátó között.


Zöld: a kilátó
Piros, ahol mi állunk (Virágvölgy)

Leolvastam, hogy az „M” jelzés mentén megyünk, akkor az bele fog futni a kilátóba. Megtaláltuk a rétet a játékokkal, a Mária-kegyhellyel, ahol minden ilyen jel egymásra mutatott. Újabb zsákutca. Nem volt mit tenni, elindultunk a rét alja felé, csak kilyukadunk valahol.

Időközben találtunk egy újabb kegyhelyet, amire nem jöttünk rá, hogy micsoda, mert a székely-magyar rovásírást nem tudom elolvasni. Sajnos, csak egy-két betűt ismerek fel.




Tovább menve egy lejtős részhez lyukadtunk ki. Egy kis út vezetett lefelé, és előttünk ott tornyosult a kilátó. Igen ám, de még így is egy hegy és egy völgy állt köztünk. Majdnem karnyújtásnyira.

Mr. A elővette az okos telefonját, és megnézte iránytűvel, merre kell menni. Betájolta, szóval, ha nincs térkép, még mindig van iránytű.
Ameddig ő tájolt, én vettem egy kürtöskalácsot. Friss volt, finom, pont ahogy szeretjük. Mivel nem készültünk ugye, hosszú túrára, nem készítettem szendvicseket. Csak vízzel fél nap után már éreztük, hogy a pici fehér pontok nem nyárfaszöszök.
A betonúton mondtam, hogy mivel az a Jánoshegyi út, menjünk azon. Párom az kötötte az ebet a karóhoz, hogy a kilátóhoz nem vezet betonút, és a jelzést kell követni. Oké.

Elindultunk a kis csapáson, ahogy apu tanított gyerekként: toronyiránt. Az a biztos. Mondtam is, hogy bármilyen út jön, nem térünk le az irányról, árkon-bokron keresztülmegyek, és mindig felfelé. Ha már kilátó, azt mindig fent van.
Először Zugligetben lyukadtunk ki. Láttunk olyan garázst, ami a hegybe volt építve, mint a hobbitházak. És volt egy teljesen elhagyatott ház is. Ki is néztük magunknak, hogy milyen jó lenne ott lakni. Megcsinálni, kicsinosítani, és kettecskén eléldegélni ebben a szép és csendes környezetben.

Lakott terület mentén elindultunk felfelé. És még feljebb. És még feljebb. Egyre közelebb volt a kilátó. Pár száz méterenként megálltunk, hogy betájoljuk az irányt. Az út kacskaringósan vezetett felfelé, hol jobban, hol kevésbé meredeken.
Találtunk egy tipikus erdei csapást, ami Mr. A-nak annyira bejött, hogy el is hallgatott, ameddig ott gyalogoltunk. Természetszag volt, és ha párszor mélyet lélegeztél, akkor érezted a különböző növények illatát. – Kár, hogy nem értünk a herbalizmushoz, mert lehetett volna mit gyűjteni.

Gyalogoltunk felfelé. Az út véget nem érőnek tűnt. Találkoztunk biciklistákkal, köszöntünk. Találkoztunk pánikba esett túrázókkal, akik kétségbeesve bámulták a térképüket, a kilátót keresték, és ők sem ismerték a jelzéseket. Mondtam Mr. A-nak, hogy kövessük a zöld háromszöget, mert múltkor a sárga párja vezetett a Kis-Hárshegyi kilátóhoz.
Idővel, hiába tartottunk felfelé, még mindig volt a hegyből. Mr. A már nyöszörgött, hogy megyünk még egy kilométert, és ha nem lyukadunk ki sehol, akkor visszafordulunk, és jövünk legközelebb. Mondtam, hogy most ha leszakad az ég, akkor is felmegyek a tetejére. Ha kiderülne, hogy háromszáz méter volt hátra, és visszafordultunk a cél előtt, nagyon behisztiztem volna.

S lám, a következő kanyar után megláttuk a kilátót.
Csodálatos látvány volt.

















Ennyi utat tettünk meg.


 
Zöld: optimális út, amin jönni kellett volna.
Piros: amit mi tettünk meg.

Lefelé menet betonúton mentünk. Idővel elértük a helyet, ahol a kürtöskalácsot vettük, ahol nem tudtam megállni röhögés nélkül. Hogyha arra megyünk, amerre mondom, akkor megkíméljük magunkat a sorozatos eltévedéstől, és a túrázástól. Végül pedig, belefutottunk a buszmegállóba, ahonnan elindultunk délben.

Persze, ha tudjuk, hogy merre kellett volna menni, akkor nem túrázunk, vagy kirándulunk. Azért így jobb volt. Kicsit nem a városban lenni, meg nem emberek között. Szükség van ilyenre is. Megbeszéltük, hogy legközelebbre kiírjuk a jelzéseket, és én tervezek útvonalat a célhoz. Mr. A rettenetesen rosszul tájékozódik férfi létére.


Jó volt nagyon. Ma nem is nagyon van kedvem mozdulni. Érzem minden porcikámat.

A legelső kép forrása innen: www.vendegvaro.hu

6 megjegyzés:

  1. Szép hosszú túra lehetett. :D
    Csibe

    VálaszTörlés
  2. Ez aztán a túra!:D Ügyesek vagytok. Én már kb a felénél feladtam volna. Mindenesetre a kilátás gyönyörű volt, már azért megérte végigcsinálnotok. Na meg ezzel mi is gazdagabbak lettünk, ti egy hatalmas élménytúrával, mi pedig egy csuda klassz beszámolóval, és szebbnél-szebb képekkel! :)

    Szép napot! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy szereztem egy jó pillanatot a bejegyzéssel. :D

      Neked is kellemes hétvégét! :)

      Törlés
  3. Huu, hát elhiszem, hogy nagy lehetett az öröm, amikor odaértetek....de megérhette tényleg, mert ez csodás látvány- a fényképek alapján is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem, ez a kilátó megéri bármelyik irányból a kínlódást! :)

      Törlés