2013. április 24., szerda

Utálom az életem!


Vigyázni kell ezzel, és az ehhez hasonló kijelentésekkel. Pláne, amikor az ember lánya az apjának panaszkodik.

Tegnap délután apuval mentem kutyát etetni, meg vásárolni, és hazafelé beszélgettünk a gimnáziumi osztálytársaimról. Azt találtam mondani, hogy azért nem mennék el szívesen egy osztálytalálkozóra, ha lenne, mert mindenki két lábon járó sikertörténet, én meg nem vagyok az. Meg, hogy szerintem senki sem kíváncsi arra, és én sem mondanám el szívesen, hogy hol tart az életem. Ugyanis, utálom az életemet.
Apu visszakérdezett, hogy komolyan így van?
Mondom, igen. Mert örülök az apró dolgoknak, de elégedetlen vagyok a nagy részével.

Ezzel az egy szólammal, hogy utálom az életemet, meg is öltem a hangulatot egyből. Alig szóltunk egymáshoz, kínos csendek, és még kínosabb általános dolgok jöttek témába. Feszengés, és szabadulni akarás.
A délután nagy részében ez járt a fejemben. Amikor pedig hazajött Mr. A, neki mondtam el, hogy mi történt.


-Mi a baj? Én tettem valamit? – kérdezte, és megölelt.
-Nem. Nem tettél semmit.
-Sajnálom.
-Mondom, hogy nem tettél semmit.
-Akkor?

Leültünk az ágyra.
-Azt mondtam apunak, hogy utálom az életemet, és utána olyan furán viselkedett. Alig beszéltünk utána, meg gyorsan elment haza. Nem értem, mert nem azt mondtam, hogy rá haragszom. Magamra haragszom.

-De ilyet nem szabad mondani.
-De nem azt mondtam, hogy ő a hibás. – itt megálltam, mert elhagyta a számat, hogyha nem az újságírás felé terelnek, akkor már rég nem lennék itt. Ezt mondtam Mr. A-nak is.


-A saját és a barátom példáján tudom, hogy ezt nem szabad a szüleinknek mondani. Haverom is mondta, hogy egyszer mondta az anyjának, hogy utálja az életét. Az anyja meg furán kezdett el viselkedni. Egyszer én is mondtam anyámnak, mire elvonult, meg duzzogott, meg sírt, meg magát hibáztatta. Mert a szülők mindent megtesznek értünk. Feladják miattunk az életük tetemes hányadát. És azt hallják, hogy te meg utálsz élni. Persze, hogy magukat fogják okolni azért, hogy így érzel. Mert előjön, hogy akkor rossz szülő vagyok? Valamit rosszul csináltam? Hol siklott ki a dolog?
Nekik ez jóval nagyobb érvágás, mint nekünk, vagy mint gondolnánk. Mert gondolj bele. Van egy gyereked. Fizetsz utána. Legjobb belátásod szerint neveled. Nem mondod ki, de akkor is úgy hiszed, hogy te vagy a legjobb szülő. És egy napon azt hallod tőle, hogy nem szereti azt az életet, amit tőled kapott.
Én is rossz kedvű lennék tőle.

-Majd, mondom neki, hogy ezt nem így értettem. De annyira jó, hogy se neked, se neki, meg úgy ám blokk senkinek sem tudom elmondani, hogy mi bánt.
-Nekem miért nem?
-Mert ha mondok valamit, a tévét nézed. – erre kikapcsolta.
-Látod, nem nézem. Beszélgetünk.
-Köszi.


Holnap jön apu. Megbeszélem vele ezt a dolgok a félreértések elkerülése végett.
Hihetetlen, hogy mennyire vigyázni kell azzal, hogy kinek, mikor, mit mondunk, mert lehet hogy nem úgy szánjuk, mint ahogy a másik félnek lejön.

2 megjegyzés:

  1. Hát igen...:/
    Én kamaszkoromban nagy önállóság akartam lenni...egyke vagyok, féltenek, szinte minden lépésemről tudni akarnak, és azt találtam kérdezni anyától, hogy belehalna, ha egyszer leszállna rólam, és nem üldözne folyamatosan és békén hagyna végre? Nagyon megbántottam, és csak az lett a következménye, hogy még jobban rámszállt és szobafogságot is kaptam...Pedig nem megbántani akartam csupán szabadságot...még mindig akarom de már nem hozom fel inkább, örülök, hogy folyton a nyakamon lóg, mert legalább még meg tudja tenni...meg csak jót akar amúgyis...


    Remélem sikerül tisztáznotok minél hamarabb a dolgokat!:)

    VálaszTörlés
  2. Nem olyan dolgot mondtam neki, ami konkrétan rá értve volt sértés, hanem csak megcsorbítottam a magába vetett hitét úgy, ahogy nem gondoltam, hogy megteszem.
    Nyilván tudjuk ezt tisztázni.

    Az anyukádat is megértem, mert félt téged. Az enyém is ilyen volt.
    Ennek az anyatípusnak is van haszna. Nem is kevés.

    VálaszTörlés