2013. április 22., hétfő

Kipukkant örömfiola


Néha kipukkannak az örömfioláim, és elkezdek szöttyögni az életemen. Nem gondolom, hogy ezzel egyedül vagyok. Mindig elképzelem, hogy mostantól másképp lesz, nem kapom fel hirtelen a vizet, mosolyogni fogok. Aztán itthon, méla magányomban elkezdek blogokat olvasni, vagy csak felveszem a szörfcipőt és fejjel belesodródom az internetes infók árjába.

Az elmúlt hét nem volt igazán az én hetem. Rájöttem, hogy úgy ahogy van, elcsesztem az életemet. Emiatt a tény miatt kissé el vagyok keseredve. De még mindig nem annyira, mint szerintem lennem kellene, mert nem fetrengek a padlón habzó szájjal a könnyeim által fojtogatva.

Nem is arról beszélek most, hogy én szegény szerencsétlen vagyok, vagy haragban állok a világgal, vagy sajnálni kell. Ilyenről szó sincs. Helyzetemért senkit sem okolok. Nem vagyok egyedül, és nem is siratom az eddigi magánéletemet sem.
Csak egy szeletét.

Egy igen apró szeletét. Úgy érzem, most ébredtem rá a saját valóságomra.
Aláfestő zene: innen


Az egész lelki padlón levésemnek a gyújtópontja az iskolám volt. Konkrétan a főiskolai csoportom. Ezer és egyszer megfogadtam a csoportos feladatok után, hogy soha többet nem fogok senkinek sem segíteni. De amikor az ember azt látja, hogy mindenki áll és a másikra vár, akkor megsajnálja őket, és segít. Ímmel-ámmal megcsinálom, amit kell, és már most tudom, hogy nyafogás lesz a vége… és hallgatni fogom, és bólogatni…
…és elegem van abból is, hogy mások helyett melózok.

Mert más életképtelen, csak sírni tud. Viszont, azt jó helyre csinálja, mert szinte kiabál, és mindenki vele foglalkozik.
Konkrétan most arról van szó, hogy van egy olyan szakmám, amit eredetileg nem is akartam. Amikor mondtam anyunak, hogy sminkes / fodrász / kozmetikus leszek, lebeszéltek, jelszó, ne akarjak kétkezi munkát végezni. Bla-bla-bla.
Akkor még hittem nekik, meg buzgott bennem az önmegvalósítási hajlam, szóval kikötöttem az újságírásnál. Kétszer ugrottam neki azért, mert kénytelen voltam elmenni dolgozni az első félév közben. Aztán apu nógatására befejeztem, pedig állandóan mondogattam, hogy úgy érezem, fölösleges.
Most látom, hogy igazam lett.
Szóval, van egy olyan szakmám, amiben igenis az számít, hogy ki kinek a csókosa, és azért is tartom fölöslegesnek erről a bizonyítványomat, mert minden idiótából és tanulatlan emberből lehet újságíró vagy bárki, aki a médiában dolgozik (kamera előtt és mögött). Ha tudsz kinek sírni, vagy ha vénád nem is, de hajszálered van hozzá, akkor nyert ügyed van, legyél te otthonülő kreatív művész, vagy diplomás menedzser.

Amiben viszont most nyakig benne vagyok, jelesül, hogy munkát keresek, patt helyzetet teremtett. Papír nélkül még elmenni sem tudsz dolgozni, szóval most előttem egy szakképzés, ami ismételten felesleges, és csak kidobott pénz lesz, de kénytelen vagyok megcsinálni, mert amúgy meg továbbra is itthon fogok ülni.

Ez pedig, átvezet a napirendem másik oldalára: ki vagyok én? Mit keresek itt? Mit csinálok? Miért csinálom? Mi lesz ennek a vége? Hol lesz vége? Hová tartok? A pechszériám genetikai? Stb, stb, stb…
Ez az, ami mostanság foglalkoztat és hullámvasútra ültet.
Igazából, bármit eltervezek az életemben, mondjuk, hogy mi leszek, vagy ha nem ekkora volumenű, akkor mondjuk azt, hogy mit csinálok ma délután, nem jön össze. De semmi sem. Lemondják a találkozót, vagy nem működnek az üzenetek a valóság és a párhuzamos dimenziók azon keresztmetszete között, ahol én élek.
Senki sem idomul hozzám, idomuljak én mindenkihez, mert nekem annyira könnyű.
Néha az a két paranoiás tévképzetem társul ebben a negatív spirálban, hogy engem nem szeret senki, a blog is fölösleges. Oh, és ott van még az önértékelési problémám is.

Kész kis Vuk szindróma. Egy pszichológus szerintem örülne nekem esettanulmánynak.

De sokszor eszembe jut, hogy egyáltalán nem itt kellene lennem. Nem, nem dobtak le rossz helyre az ufók, csak a döntéseim kész balfaszkodások. És tudjátok, sok kicsi balfaszkodásnak, egy nagy balfasz(kodás) a vége.

Az életemnek nem így kellene folynia.

Fordítva mindenképpen. Szakképzés, munka, főiskola. Nem fordítva. Hihetetlenek tartom ezt. Csalódtam magamban, és valahol ég is a pofám, hogy ez így van.
Attól félek, hogy mire meglesz minden papírom, addigra minden megváltozik, és még egy kidobott időszakon merenghetek.
Nem az ÉN életemet élem. Elégedetlen vagyok, és nem érzem úgy, hogy meglennének az eszközeim ahhoz, hogy ezen változtassak.

Ezek nyafogásnak tűnnek másoknak, akiknek klappol legalább egy kicsit az élete, és ennyiből le sem tudjátok szűrni, hogy mit miért mondok. De most érzem azt életemben először, hogy kilátástalan a helyzetem. Megálltam, és megőrülök tőle.
Persze, ez is egy múló rossz periódus most, mert ha padlón vagyok, akkor fel is szedek onnan valamit. Valószínűleg, holnap már jobb színben látom majd a világot, mert történik valami, ami felvillanyoz, és elhiteti velem, hogy egyszer eljön az én időm is.

De mikor?

Egy Rácz Zsuzsa idézettel búcsúzom mára:
„Adj türelmet, Istenem. De azonnal!”

2 megjegyzés:

  1. ohh,nekem az utóbbi pár hónapom volt az, amikor azt éreztem hogy miért egy bizonyos rossz irányba mennek a dolgok?? miért velem történik mindez? se suli, se munka, extra antiszocialitás viszont volt ezerrel. szerencsére azóta a munka része megoldódott, amiért nagyon hálás vagyok, mert már kezdtem egészen szörnyen érezni magam ezen a hálátlan munkaerőpiacon...kitartást kívánok!

    (az AC aláfestő zenéért pedig köszi!)

    VálaszTörlés
  2. Hullámokban van, hogy rám jön ez a fajta őrület, hogy mihez kezdjek magammal, mert rossz csillagzat alatt születtem. Most csúcsosodott ki igazán életemben először.
    Ha nagyon el lennék kenődve, akkor teljesen bezárkóznék, sztornóznék mindent, és csak bőgnék, mint egy zálogos tehén, de valahogy mégis bizakodom. :)

    Mostanság sok Alice Coopert hallgatok. Stílusosnak éreztem ezt a számot. :D

    VálaszTörlés