2013. február 1., péntek

Terápia


Időről időre mindenkire ráfér egy kis beszélgetés, akár szakemberrel, akár egy baráttal. Néha jó csak úgy könyveket olvasni, filmet nézni, amit igazán magunkénak érzünk, mert amikor leülünk egy gödör aljára, akkor a saját igazunkat kezdjük el keresni a mondatokban.
A Terápia című sorozat függője lettem, ha lehet ilyet mondani. Linda mondta, hogy nézzem, én is szerettem volna már bámulni a részeket. Most érkezett el az idő, amikor azt mondtam, hogy igen, s a hatodik rész végére I G E N lett belőle, csupa nagybetűvel.


Általános információk
Cím: Terápia
színes, magyar filmsorozat, átl. 23 perc, 2012
Rendező: Gigor Attila, Enyedi Ildikó
Forgatókönyv: Tasnádi István, Gigor Attila, Szekér András, Kovács Krisztina, Baráthy György

Szereplő(k):
Mácsai Pál – Dargay András

Marozsán Erika – Laura
Nagy Ervin – Abonyi Máté
Nagy Zsolt – Tamás
Für Anikó – Judit
Csákányi Eszter – Fischer Ágnes
Sztarenki Dóra – Petra


Történet
Dióhéjban annyi a történet, hogy adott egy pszichológus, akinek a terápiáit követhetjük figyelemmel részről részre. Kicsit megismerjük őt is, az ő problémáit, illetve páciensei szavaiban saját magunkat is.
Minden részben más beteg kap szerepet, más témát járnak körül.

 
Plusz
Egy szobában, egy kanapén ülve, két szereplőt látunk egyszerre, és a színészi játékra van bízva, hogy megjelenítsék a drámákat. Nem csak a felszínt kapargatják, de minden terápiával közelebb kerülünk a szereplőkhöz és a terapeutához egyaránt.

 
Vélemény
Szeretek minden pszichológiához kapcsolatos filmet és könyvet, és egyik nagy szívfájdalmam volt eddig, hogy a forgatókönyvírók tudása nem terjed tovább annál, hogy ugyanazokat a betegségeket mutatják be. Skizofrénia, bipoláris zavar, és gyakorlatilag semmi más. A terapeutát pedig, egyáltalán nem is ismerjük ezekben az alkotásokban.
Ebben inkább az tetszett, hogy megmutatta, hogy a terapeutának is lehetnek gondjai, nem tökéletes, és ő is csak egy páciense valakinek.
A jobb színészeket válogatták össze a szerepekre, akik nagyon jól hozzák a karaktereiket.
Jó látni, hogy a magyar filmek nem ragadtak meg a napi sorozatok szintjén, hanem van még remény jó filmek gyártására is. Felüdítő a sok faarcú ripacs okozta sokk után egy olyan alkotás, amely szórakoztat, és amelynek értelme is van.


Megjegyzés
Kicsit eltérnék a tárgytól, bár lehet, hogy inkább egy külön bejegyzést kellett volna ennek a gondolatnak szentelnem. Próbálok a lényegre törekedni.
Miközben néztem, mondtam Andrisnak, hogy pályát tévesztettem. Pszichológusnak kellett volna mennem. Igaz, nem volt elég a pontszámom hozzá, szóval lecsúsztam róla, de szeretek másokat hallgatni. Mindenki mondja, hogy jó hallgatóság vagyok, és új dimenziókat mutatok nekik. Jól esik.
Ám a sorozatot nézve, azért eszembe jutott, hogy lenne-e hozzá elég erőm? Segíteni másoknak úgy, hogy hárítok, és nem veszem fel a problémáikat. Valószínűleg, még nem.
Mondtam is, hogy még nem vagyok kész rá. Nem éltem, és nem tapasztaltam eleget 26 év alatt ahhoz, hogy másokat ilyen formában trenírozzak az életre.
Ugyanakkor, felhígult a pszichológus piac. Linda mondta az egyik blogger kapcsán, hogy nem lesz állása, mert ki akar olyan pszichológushoz menni, aki csinosabb, mint ő.
Szerintem itt nem is erről van szó.
Manapság a fiatalok, és különösen a lányok két okból választják ezt a tucatszakmát maguknak. Az egyik, hogy megnézik valamelyik profilozós sorozatot, és mindenki viselkedéskutató akar lenni.
A másik, hogy akinek akár egy kicsi világfájdalma van, már azon töpreng, hogy elmegy, és segít másoknak. Most is olvastam az egyik lánynál, hogy ő bizony pszichológus lesz. Egy halom, önmagával egyáltalán tisztában nem levő emberből lesz olyan, aki legálisan segíthet majd másoknak.
Akinek nincs kialakult személyisége, az minek megy el lélekgyógyásznak?
Talán, mert mások által akar önmagának is segíteni.
Átmentem nem egy rossz dolgon, és nem arról beszélek, hogy az amúgy is idős családtagjaim eltávoztak, vagy a szüleimmel történt baleset, elköltöztem, nem találtam viszonzást az érzelmeimre (szerelem). Mindennek ellenére, hogy túl sok viszontagságot túléltem, nem gondolom úgy, hogy bírnám és helyes lenne, hogy én gyújtok lámpát mások fejében.
Írhatnék amúgy egy halom hatásvadász cikket arról, hogy milyen az agónia, a hiány, a fájdalom, a halál, az akármi, ami a megtört szíveket megérinti, mint az a négy szó, ami a szerelmes dalokban benne van. Saját szavaimmal, vagy kimásolva, szinonimaszavakkal bemásolhatnék könyveket is. Érezhetné mindenki magáénak a leírt szavakat.
De mit bizonyítanék vele? Mit adnék nekik? Mit adnának nekem?
Semmit. Erősíteném mindazt, ami addig is volt. Egy elvesztett gyereklelket, akit bánt a világ, és jogtalan minden sérelme.
Azt mutatnám, hogy olyan vagyok, amilyen lenni szeretnék, de sosem leszek olyan, mert nem vagyok olyan. Sosem voltam, sosem lennék. Megerősítést akarnék, és egy olyan képpel ámítanám magam, amilyen nem vagyok.
Kocsmafilozófus lehetek, vagy jó barátnő, de nem biztos, hogy ez egy jegyet takar a repülőgépre, ami elvisz a pszichológus szigetre, ahol lélekbúvárrá válok. Mert ami barátnő szinten elég, az nem biztos, hogy elég lesz egy magasabb, komolyabb szinten.


Értékelés
10/10
A sorozatot ajánlom mindenkinek, akinek arra van szüksége, hogy önmagába szálljon 20-25 percre. Megéri.



Ti láttátok már?
Melyik rész hatott rátok?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése