2013. február 2., szombat

Idegen az éterben – avagy kaland a senki földjén


Hozzászoktam már, hogy két lábon járó Murphy-törvény vagyok. Ami elromolhat, az el is romlik, illetve, ha jön a baj, az mindig csőstől.

A tegnap estém kalandos volt, izgalommal és várakozással teli, megtűzdelve egy kis anyázással a semmi közepén. Valahol félúton voltam Sydney Fox (Tia Carrere – Elveszett ereklyék fosztogatói) és Ellen Ripley (Sigourney Weaver - Alien) között, bemutatva az ujjast Indiana Jones-nak.

Lényeg, hogy amikor több kilót vásárolok itthonra kajának, akkor apukám segít. Neki van autója, ezért nem kell hazabumblizni egy halom cuccal a rengeteg ember között. Bevásárolunk, és már repít is minket a csodajárgány haza.
Tegnap sem volt ez másképp. Este jöttek olyan hét óra felé. Apukám és a barátnője. Nem is kávéztak, egyből a nyakunkba vettük a várost. Haza akartunk menni állatokat etetni, és fényképeket kutatni.


Régen Szigethalom volt a lakhelyem, így, ha oda megyünk, akkor a lakihegyi Auchan-ban vásárolunk. Autóval kevésbé esik ki, és nagy tételben jobb árai vannak, megszoktam, szeretem, lényegtelen. Ott vásárolunk. Meg is volt az első sokk. Totál elveszettnek éreztem magam a rengeteg cucc között.

Tesco-hoz vagyok szokva, mióta itt lakom Mr. A-nál. Tudjátok milyen rossz, amikor a szokások rabjaként, bemész a boltba, és a puncsos fánk helyén Norbi Update van, az újságok helyén virágföld, és így tovább, mert cselesen átrendezik az áruházat. Ennél egy fokkal nagyobb kaland, amikor egy majdnem idegen helyen kell vásárolni. Állsz a bolt közepén, és kétségbe vagy esve.
Elkezdtem csillagpontszerűen vásárolni. Apuék leállították a bevásárlókocsit középre, és oda hordtam a paprikás krumplinak valót. Aztán az áruház egyik végéből szaladtam vissza előbb egyetlen darab paprikáért, majd egy árva paradicsomért. Kilométerhiányom nem lesz, az tuti.

Alapjáraton antiszoc vagyok, viszont péntek este, ha nem diszkóban tenget az idejét az ember, akkor egy plázában vagy hiper-szuper-extra marketben megtalálható. Van idegállapot ilyenkor a középen beszélgető emberek, visító kölkök és eladók szakszavával, a baszakodók (nézelődik, de nem vásárol) tömegének közepén.

Mint egy idegen bolygón talált idegen faj bolya. Hangyamód nyüzsögnek, két marokkal védik az élelmet, és mindennel azon vannak, hogy az ember lányát kikészítsék. Te meg, el vagy veszve az információk között. Egy évezrednek tűnt ez az amúgy hétköznapi momentum.

Sikeres volt az akció, bevásároltunk.

Mentünk is a kis kocsinkkal, egészen el az Almáskert bekötőút (vagy mi) felé, fordultunk volna rá a senki földjére, amikor a körforgalomból kiérve, egyszer csak durr, durr és helló kerék. Apu ideges volt, mert majdnem beszáguldottunk az árokba, a barátnője nem mert megszólalni, én meg ültem a hátsó ülésen, hogy mifaszvan?! o.O
Fél órás ácsorgás, vészvillogás után kitalálta apu, hogy lakott területre araszolunk három keréken és egy felnin. Sikerült megállni egy magánterületen, ahol maximum a varjak lakomáznak, de egy árva ember nem volt. Gyárterület. Úgy gondoltuk, ott jó helyen lesz az autó, csak nem viszi el senki alkatrészenként az éjszaka közepén.
Mindenki telefonált valakinek, apu összerakta a piros kis háromszöget, majd teljes csendben, elindultunk valamerre, minek utána megállapítottam, hogy a kék busz közelebb van, mint a sárga.
Na jó, a döntésemben nagy szerepet játszott az is, hogy a kék buszra nem kell fizetni, a sárgára meg igen.

Szóval, elindultunk a retekben, de valaki felénk villogott. A biztonsági őr volt, aki kemény negyed órát tárgyalt apukámmal, hogy vigye el az autót, de nem, de igen. Aztán ráadta az áldást, hogy maradjon, de felelősséget nem vállal azért, ha szétkapják, mire visszaér. Fasssszaa.
Megérzéseinkben, és a lámpák fényében bízva elindultunk a főút felé. Autóból nézve rövidebbnek tűnt mindig ez a táv, és magas sarkúban gyalogolni érdekes volt.
Vádliedzésnek fogtam fel.

Már gyalogoltunk egy ideje, amikor jobbra a sötét szántóföldet láttam, balra is egy sötét kukoricást (nyáron az van ott). Kidőlt oszlopok, valaha kerítésnek látszó tárgyak. Arra gondoltam, hogy nagyon is kellene valami önvédelmi fegyver. Mondjuk egy impulzuskarabély. Vagy bármi, amivel dobni, szúrni vagy ütni lehet. – Amúgy ezen a szakaszon láttam már nőket egyedül mászkálni, hát, minden tiszteletem.
Apu barátnőjével beszélgettünk kicsit, de érezni lehetett, hogy nincs gyalogolni kedve, a táv hosszú, és még apuval is tartani kell az ütemet. Ha ideges, akkor indulhatna az Olimpián a futók között. Három lépéssel célba érne.
A magas sarkakat nem bírom. Most a téli csizmám veszkó jellegű, és van egy minimális sarka. Mondanom sem kell ugye, hogy három kilométer erőltetett menet után már igen csak éreztem, hogy a lábam igenis létezik! És a vádlim sem mítosz!

Már vártam, hogy megáll egy autó, mert lehet, hogy munkásnőnek néz, vagy ki tudja?! Páran lassítottak, a rendőrök is megnéztek maguknak. Jellemző. Rendünk büszke őrei mindig akkor jelennek meg, ha nincs rájuk szükség, de ha az ember lánya pánikban van, akkor köddé válnak.

Amikor visszaértünk a viszonylagos civilizációba, megnyugodtam. Még így is a retekben sétáltunk, mert a békávé busz a pokol tornáca mellett parkol, mint végállomás. Az agglomerációban meg rosszabb a helyzet, mint amúgy. Nincs járda rendesen, mindenki éjjel bringázik (!), a kerítéshez szorulsz, ahol vérebek várják a fenekedet, és ökölnyi kövek bukkannak fel a semmiből.

Próbáltam szórakoztatni magam, csupa vidám dalt dúdoltam. Ten Black Roses, Livin’ In a World Without You, What Are You Scared Of, No Good…stb.

Minden sérülés, nyáladzó és savas vérű idegen nélkül értünk be vissza a buszhoz. Apu kitalálta, hogy vesz kereket, és még most kicseréli, nem meri éjjelre otthagyni a kocsit. A barátnője bólogatott, akit haza kell még kísérnem. Mégis nő, és ne sétáljon egyedül. Nagy és erős páros. Nyafogó kislányoknak beillő duó. Tuti, meg sem környékeztek volna minket.

Amikor elindultunk, felhívtam Mr.A-t, hogy jöjjön be a csepeli HÉV-végállomáshoz 148-assal, aminek a vége az lett, hogy elment a 148-as busz végállomására, mert azt hitte, hogy egy helyen állnak meg, csak mondjuk van közte 200 méter. Igen. Végül is, ugyanabban a kerületben van a végállomás, csak elválasztja őket egy konkrét kerület.
Apu megvette a kereket, a biztonsági őr leírta a kerék számát, amit a mai napig nem értek, mert minek a papírról másol, amikor még így is lehet, hogy más kereket bugázok, de mindegy. Visszament, mi pedig, „emberek” között vissza Pestre. A HÉV-nél állunk, és láttam, hogy Mr.A is megérkezett.
A vezető jó fej volt, megvárt minket, és csak utána indult el.

Innen igazán már nem volt gond. Mindenféle probléma nélkül eljutottunk a kettes villamosig, piros metróig, onnan pedig, mindenki haza. Apu is sikerrel járt, felhívtak, hogy ne aggódjak. A telefon után egyből engedett a gyomrom.
Olyan fél éjfélre hazaértem úgy, hogy hétkor indultam el. Volt már rosszabb is. Lerobbanhattunk volna a rosszabbik helyen, a bekötőút felénél, mert onnan aztán tényleg semerre. Este nyolckor pedig, mi van? Semmi. Sárga angyal, ha nem alszik.

Itthon folytatódott azzal, hogy utoljára nyáron utaltunk Mr.A-val pénzt. Most kitalálták a mi érdekünkben, hogy kell elektronikus aláírás. Be kell menni egy fiókba, és megcsinálni, majd csak utána tudunk utalni. A bank is leszophat egy halat! Utána a pendrive-ot nem ismerte fel a dévédé-lejátszó, és Mr. A hot-dogja is kihűlt.
Remélem, sikerült kialudni a balszerencsét. Ma is megyek, utazok, cselekszem és csinálom, de remélem, nem tévedek el, nem robbanok le, mert akkor jaj lesz mindenkinek.



Béke mindenkibe tövig!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése