2013. február 8., péntek

Harmadik típusú találkozás


Aki ufóért jött, az menjen tovább, nem ufó, de legalább olyan hasonló, ugyanis, két teljesen különböző életforma találkozott. Ismét.

Kicsit kifordítva Laurell K. Hamilton mondását: Az élet egy körmönfont kurva!

Mindig elhiteti az emberrel, hogy egy bizonyos foknál nem lehet rosszabb, s amikor már elhiszed, ad valamit, amivel megcáfolja önmagát. Ha az életed egyik része remekül megy, tönkrevágja a másikat. Ha jó passzban vagy, nem hoz össze olyanokkal, akikkel szeretnél találkozni, esetleg bemutatni nekik az ujjast. Viszont, ha egy romhalmazból szeretnél várat varázsolni, és izzadt, koszos és büdös vagy, tuti, hogy összefutsz az egyik exeddel.



Tegnap Emilitől azzal a felkiáltással távoztam, hogyha elég ügyes vagyok, akkor elérem azt a buszt, amivel Mr. A megy haza, azaz mehetünk együtt.
Hamar összeszedtem a cuccaimat, felöltöztem, bedrótoztam magam (kibogoztam a fülesemet, és még be is tettem a helyére), majdnem könnyes búcsút vettünk, és száguldottam is lefelé.

A közeli buszmegállóhoz érve láttam, hogy nemsokára érkezik a járat, gondoltam, azzal egy, gyalog öt perc a villamos. Megvártam, felszálltam, kicsit utaztam, leszálltam.
Naná, hogy az orrom előtt elment a villamos.

Jött a következő. Jöhetett a kötelező hering-style. Jó, mondjuk mit akarok csütörtökön este hétkor? Üres járatot? Majdnem.

Blahán le, metró. Ahogy leértem, három lépést tettem, és már be is gördült a nagy kék kukac. Oda sem figyeltem, kik állnak körülöttem, csak bevágódtam a kedvenc helyemre.
Ezeknél a szék széle az ajtóhoz esik. Imádom, mert jobb esetben csak egy emberrel kell érintkezni, nem nyomnak két oldalról. Olyan, mint az a kedves sarok, ahová gyerekként elbújik az ember.



Elővettem a könyvemet, és egyszer csak a szemem perifériájából láttam hogy valaki felém közelít. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, mert ugye, aki ajtó mellett ül, az ezen ne csodálkozzon.
De a két részleges láb csak nem állt meg az ajtónál, inkább előttem.

Próbáltam minél inkább a könyvembe bújni, hátha megúszom a kínos „hogyan jutok el …” kérdést.
Olvastam, néha megnéztem a térdeket.
Nem történt semmi.
Állt, nem mozdult.

Olvastam még tovább a Pillangó utcáig. Ott már vége volt a fejezetnek is, úgyis leszállok.
Még mindig nem akartam felnézni, úgyhogy begyűrtem még egy fél oldalt. Rettenetes sebességgel (200km/h) száguldottunk a végállomás felé.
Érzem, hogy most már kénytelen leszek megnézni, ki áll közvetlen előttem, amikor jobbra is, balra is van még hely az ajtóknál.

Nem néztem fel egyből, gondosan besimítottam a helyére a könyvjelzőt, és eltettem a könyvet. Komótosan visszazártam a táskám, eltettem a bérletem, majd kisimítottam a sapkát.
Előbb oldalra néztem, majd a másik oldalra, és tudjátok, mint a rossz filmeken, lassan felmegy a szem, követi az áll, és közben valami nyál zene szól (a fülemben a Jazzy rádió ment, pont valami lassúbb számmal).

Éreztem, hogy minél feljebb ér a szemem, a gyomrom annál inkább a végbelemet keresi. És akkor megláttam. Ott volt Ő. Nevezzük Balázsnak. Ott állt két év szünet után az orrom előtt, és vigyorgott, mint egy tejbe tök.
Nem változott semmit. Szóval, a totálisan leharcolt önmagam ott állt életem többszörös megrontójával szemben, aki szemmel láthatóan ragyogott. Nincs is ennél idegesítőbb, mint amikor meg akarod neki mutatni csak azért is jól vagy, erre simán rád ver.

Nem szóltunk egymáshoz. Csak néztük egymást. Kapaszkodott egy kézzel, másikban egy vajszínű táskát tartott. Be volt öltözve, sapka és kesztyű. De ő volt. Kétségtelenül. Ugyanazok a szemek, ugyanazon szemüveg mögé rejtve, és ugyanaz a mosoly, mint anno a serkenő szőrzet alatt.

Aztán megállt a metró, bólintott egyet, és leszállt. Megvártam, míg elmegy a tömeg, de rég nem éreztem, hogy remeg a lábam. Először kinéztem az ablakon. Elment. Nem volt ott.

Hazamentem.



Olyan volt, mint egy űrlénnyel találkozni. Vagyis, valószínűleg, az is ilyen lehet. Nem gondoltam volna, hogy egy harmadik típusú találkozásban lesz részem. Az az, amikor az ember közvetlen kapcsolatba kerül más civilizáció lényeivel. Fizikai jelenlét szükséges hozzá.
A negyedik, amikor már konkrét kontakt van, értsd elrabolnak. Még jól, hogy megálltunk háromnál.

De tudjátok, mi volt a legfurcsább?
Mindig máshogy képzeltem el ezt a jelenetet. Találkozunk, beszélünk, megütöm, ordítok, vagy nem is tudom. Mindenesetre, furcsa érzés volt, egyáltalán nem akartam mozdulni. Igaz, belül elárasztották az agyamat a régi idők történései, de nem volt semmi. Ültem, néztem, vártam a reakciójára, feltehetőleg ő is az enyémre, de nem léptünk egymás felé semmit sem.

Úgy látszik igaz, hogy hiába vagy fizikailag közel valakihez, szívben lehetsz iszonyatosan távol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése