2013. február 9., szombat

Diadal


Mindenki ismeri, milyen érzés az, amikor utoljára lép ki a munkahelyének ajtaján, utoljára zárja be maga mögött az ajtót, amikor elköltözik az eddigi, közös lakásból, vagy amikor utoljára csinál valamit. Bármit. Ennél egy rosszabb dolog van. Az, amikor benne maradunk valamiért. A postaláda előtt állunk, és nem beledobjuk a kulcsot, hanem visszamegyünk a lakásba, és újra kezdjük.

Ilyenkor szívesen felgyorsítanánk az időt, hogy lássuk, hol leszünk a jövőben, és hogy hamarabb átéljük a ránk váró feladatokat.
Aki küzd a kapcsolatáért, az így tesz.

Szomorú heteken, hónapokon vagyok túl, melyek tele voltak önmarcangolással, álmatlan éjszakákkal.

Pedig, erre van recept, csak ki kell bekkelni, józan ésszel felfogni a miérteket, és nem kombinálni a különböző jelek között. Ami most következik, nem mondom, hogy általánosan jó mindenki kapcsolatára, életére és problémáira nézve, mert van az a helyzet, amire nem, vagy csak nehezen alkalmazható.

Nem gondolunk bele, hiszen ugyanúgy járunk el a kedvesünkkel, mint a zokninkkal. Az eleve viseletes darabot felkapjuk a second hand shop-ban, hordjuk, ameddig el nem használódik a varrás mentén. S mit csinálunk? Nem átalakítjuk, nem toldozzuk-foltozzuk, hanem kihajítjuk a szemétre, majd veszünk egy másikat.
Most meglátjátok milyen az, amikor egy ember igenis előveszi a tűt és a cérnát.


Eszem ágában nincs semmi rosszat mondani a kapcsolatomra, tekintve, hogy tökéletes ember, tökéletes kapcsolat nincsen. Mr. A-val ugyanakkor kellemes társas magányban voltam majd’ másfél éven keresztül, és ezt csak most fogalmaztam meg magamban. Még most is benne vagyok.
A problémánk annyiban összefoglalható, hogy két éve vagyunk lassan már együtt, és eleinte minden tényleg szuper volt. Aztán a munkahelyén cégen belül áthelyezték egy olyan boltba, ahol nem szeret lenni, elkezdődött az iskolai szívatás, és a családjában is egyre inkább előkerültek a problémák. A szex elmaradt, és először fél év után kapcsoltam, hogy valami hiányzik. Aztán eltelt kilenc hónap, akkor kiborultam, szexeltünk, aztán három hónapig megint semmi, és így tovább. Érzem rajta, hogy szeret, nincs másik, de hajlamos vagyok rémeket látni, mint ilyen helyzetben minden egészséges ember.
Hónapról hónapra eljutottunk arra a szintre, hogy látványosan szenvedtem a kialakult szexmentes helyzettől.

Átolvastam interneten a sok „okos” cikket arról, hogy miért nem szexel velem a párom, és akárhányszor Mr. A-nál is rákérdeztem, miért nem akarja a testem, csak rosszabbul éreztem magam. Az interneten rendesen leírják, hogy meghízhatott, a munkahelyén nem smakkol valami, van második és így tovább. Amit olvastam, sorra megkérdeztem, és azt mondta, nem tudom. Sejtettem a gondok forrását, de úgy voltam vele, csak elmondja. Aztán Lindát is bevontam, hátha rávilágít valamire.
Én úgy gondoltam, hogy főleg a sikertelensége az, ami miatt kiheréltnek érzi magát. Linda a gyerekkérdésre tippelt. Én nem akarok, ő sem, és fél, hogy becsúszik.
Lényeg, hogy egyik találgatás sem vezetett megoldásra.

A tapasztalatom az, hogy erőszakolni nem szabad senkinél semmilyen témát, mert csak még mélyebb gödörbe sodorjuk magunkat. Viszont ezen kívül akárhogy próbálkozunk, beválhat. Lehet ez hiszti, ijesztés, sokkolás, vagy akár a teljesen egyszerű, higgadt, megértő beszélgetés.

Úgy döntöttem, ez utóbbi mellett maradok, mert ez a legtisztább formája a kommunikációnak, aminek frontján szintén lenne mit javítani mind a kettőnknek. Intő jelek sokasága mellett a következő kérdéseket érdemes feltenni a beszélgetés folyamán:
a)Hogyan érez a kapcsolattal kapcsolatban? Kettőnkkel kapcsolatban?
b)Szeretne-e változtatni valamin?

A megoldás, hogy végighallgatjuk a másikat. Ha mondanivalónk van, hagyjuk, beszélje ki magát, és amikor látjuk rajta, hogy a mondandója végére ért, akkor érdeklődjünk a javaslatokról.

Azon se lepődjünk meg, ha robbanásszerűen tör ki belőle, hiszen sokszor a férfit magát is frusztrálja a helyzet. Ne ripakodjunk rá, csak türelmesen hallgassuk. Éreztessük, hogy mellette vagyunk, de ne sajnáljuk le.
Mindezek után meg kell értetni vele a mi problémáinkat. Mi bánt minket?
Ha ezzel megvagyunk, jöhet a közös agyalás a megoldásokon.

A közös gondolkodás, egymással beszélés a megoldása annak, hogy az ilyen fajta hullámvölgyön átjussunk.



Szóval, ajánlom nektek is a DIADAL módszert:

Diagnózis – a probléma körüljárása. Mi vezetett idáig, hol tartotok, miért tartotok ott.
Iránykijelölés – célkitűzések kettőtökkel és a kapcsolatotokkal kapcsolatban
Alternatívák – lehetséges megoldások megfogalmazása
Döntés  - a közösen kitalált szabályok és megoldások beépítése a kapcsolatba
Alkalmazás – a beépített megoldások és szabályok alkalmazása
Lezárás – megünneplése annak, hogy eljutottatok A-ból B-be

Hogy ez hogy zajlott nálunk, le fogom írni, igyekszem szóról szóra követni a beszélgetésünket. Egyelőre még folyamatban van az ügy. De legalább elindultunk valamerre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése