2013. február 23., szombat

Bukottak


Emlékeztetőül: Árulók, Bűnösök (katt a szavakra, ugrás az írásra)

Ha jön a baj, az mindig csőstül jön. Ezek a csövek általában a barátnőim. Ha egyvalakinél bekövetkezik valami lélektani-életpályabeli változás, akkor még legalább kettő megjelenik. A Csillás fiaskó után Zora volt a kandírozott meggy a habos tortám tetején.

Lóhalálában megérkeztem a KöKi-be. Ott látszik az emberi silányság, hogy vasárnap délután mindenki plázázik. Lehuppantam a székre, és már gomboltam ki a kabátomat, mert majd’ meg sültem, amikor jött a hideg zuhany.

-Szakítottam Attilával. – mondta, és beleivott a kávéjába, harapott a szendvicsébe.



A kezem egy pillanatra megállt a levegőben, majd amikor végigsöpört rajtam egy hőhullám, gyorsan letoltam magamról mindent, ami fölös volt. Egy pincérlány jött, felvette a rendelésemet, és elsietett.

-Mi történt? – kérdeztem, mint aki ártatlan.
-Nem jött össze. Már régóta éreztem… nem is tudom. Csak magamnak nem akartam bevallani, mert valahogy kimondani is rossz, amikor rájössz dolgokra. – nem sírt, nem volt ideges. Olyan volt, mintha eltűnt volna belőle mindenfajta érzelem. A szemei is üresek voltak. – Visszagondolva, voltak jelek, amiket, ha nem félek jobban megnézni, akkor már régen túleshettünk volna rajta.

A pincérlány hozta a kávémat.

-Hogy vagy? Hogy viseled ilyen jól? – tényleg jól volt. Nem számítana arra az ember, hogyha egy nagy szerelem véget ér, akkor a szakító fél ilyen jól viseli.
-Lelkileg már készültem rá. Amikor múltkor ott voltunk nálad, akkor jöttem rá, hogy igazán nagy baj lehet, főleg, hogy nálatok minden rendben van. Legalábbis, akkora baj nincs, hogy tőle kérj tanácsot. De reménykedtem. De már azelőtt is. Sugdolózások, titkos telefonok, olyan jelszavak, amiket megjegyeztet, hogyha „véletlenül” entert nyomok, akkor is rosszak. Mindent megtett, hogy fenntartsa azt a látszatot, hogy mi együtt vagyunk, és a kapcsolatunk egészséges. Ha valamire felkészülsz, kevésbé visel meg.
-Mit mondott? Mi ez a látszat-dolog?

Hátradőlt, és itt lehetett látni, hogy igazából össze van esve. A szék pontosan körbeért minket, de ő mégis eltűnt benne. Nem nézett rám, hanem a pulcsijának szélével játszott, mint amikor kényelmetlen valami.
Nem sürgettem. Aztán csak megszólalt.

-Bevallotta, hogy már több, mint egy éve színlel. – ezt még én sem tudtam, szóval a meglepődésem őszinte volt. – Színlelte minden percét az utóbbi időszaknak. Megcsalt, meg élvezte az életet. Tudod, hogy jöttem rá mindenre?
-Nem. Hogy?
-Az otthoni számon hívta az egyik munkatársa, mert nem volt bekapcsolva a telefonja, és rákérdezett, hogy mit keresek én ott, amikor egy éve már szakítottunk. Mindenkinek ezt mesélte. – keresztbe fonta a karjait, lábait.

-Aztakurva. – Döbbentem meg, és elfutotta a pír az arcomat, a fülem iszonyatosan égni kezdett.
-Az bizony. – még mindig nem nézett fel. Viszont, amikor igen, akkor vádakkal teli volt a szeme. – De nem is ez a legrosszabb. Tudod, ki az az Anita? – oh, nem véletlenül szeretnék belülről elégni. Igent bólintottam, de csak azért, amit következőre mondott. – Tudod, mindig hozzá mértem magam. Szerettem volna olyan tökös, belevaló csaj lenni, mint ő, fekete hajjal, kék szemmel. – végig bólogattam. – Attilának meg tudod, hogy mindig is bejött. Hát, most telibe is talált. Vele csalt meg eddig.

Rám nézett, és a szemében benne volt minden, amitől őszinteségi rohamot kaptam.

-Azt hiszem, hogy bennem is csalódnod kell most. – kezdtem. – A múltkor, amikor ő már ott volt, amikor te megérkeztél, akkor valóban ő jött fel hozzám, mert nyomasztotta ez az egész, amit veled művel. Kérdezte, hogy mekkorát hibázott, mikor mondja el, ilyesmiket.
-És, te mit mondtál?
-Hogy akkor mondja el, amikor nem vagy sem vidám, sem szomorú, egyszerűen csak, elérkezik az idő. De ez az ügy megoldotta önmagát. Szóval, aznap mondta el, hogy mi történt, és kivel. Addig nem is tudtam róla.

Eddig Zora nem sírt, most már csillogott a szeme. Az orra hegye vörösre változott, a sírás kerülgette. Kiittam a kávém maradékát.

-Folytasd. – szólt.
-Nincs mit mondanom. Sajnálom. Azóta nem telik el nap, hogy ne gondolnék rátok, és nem tudom, hogy mi a helyes döntés. Amit tettem, vagy amit tehettem volna?
-Tudod, a helyedben ott elmondtam volna. Vagy utána áthívsz, és elmondod. A legrosszabb az lett volna, hogy fültanúja leszel a szakításnak, kiborulásnak. Vagy rád is fújok. De tudod mit? Attila azt mondta, hogy tudtál mindent, és ledumálta veled, hogy hallgatsz, mint a sír. Vannak pillanatok, amikor bánom kettőnk barátságát.
(itt még jött egy sor olyan dolog, ami túl személyes még, talán majd egyszer)

Ez hatott. Igaza volt, de akkor is balta volt ez az agyamnak. Sokat gondolkodtam azon, hogy mivel járok jobban, mivel teszek nekik jót. Nem akartam egyikük barátságát sem elárulni, csak éppen azt nem láttam, hogy ez a meccs már akkor le volt játszva, amikor rábólintottam Attila kérésére, és nem szóltam Zorának.

-Azért hívtalak ide, mert tisztázni akartam veled ezt. Mennyi tudsz, mit tudsz, s a többi. De most nem vagyok rá képes. Mégsem. Idő kell, hogy rendezzem magamban a történteket. Nem akarom veled örökre lezárni a dolgaimat, pusztán csak nem tudok most rád nézni sem.
-Én…
-Ne. Nem kérem, hogy velem vagy vele szakíts meg minden kommunikációt. Nem kell választanod. De ez még nekem nem megy.
-De én…
-Nem. Ami történt, megtörtént. – intett a pincéreknek. Nem néztem oda, de valószínűleg vették a célzást. Én is kutatni kezdtem a táskámban. – Hagyd, a vendégem voltál.
-Kösz.
-Nincs mit. Nekem lenne mit köszönni. Ha nem vagy, akkor nem józanodom ki ilyen gyorsan. Nem bánom. Te se bánd. Csak szállj magadba! – ismét ez a mondat. Annyiszor voltam magamban, hogy kiírhatnám a lelkemre, hogy „megtelt”.

Röpke beszélgetés volt. Mennyi? Olyan fél óra, vagy húsz perc. Persze, azért mea culpáztam egy sort még neki, meg egymás fejéhez vágtunk még egy-két nem publikus dolgot, de most a lényeg ebben benne van.
Néztem, ahogy elmegy, és én is elindultam, miután a pincérlány mondta, hogy fölöslegesen ne raboljam a szabad helyeket. Körbenéztem. Kongtak az asztalok az ürességtől, de felöltöztem, és úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza.
Legalább átfújja a szél az agyam, összerendezi a gondolataimat.

Az első tervem az volt, hogy mikor hazaérek, felhívom Attilát. Megtettem, de nem vette fel. Csörgettem Zorát is, de ő is ki volt kapcsolva.
Újabb várakozással teli időszak következik.

Ha lesz folytatása, akkor leírom. Ígérem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése