2013. február 24., vasárnap

Az a kis fekete



Időről időre eljön az a pillanat, amikor egy jó érzésű nő kinyitja a szekrényét, és selejtezésbe kezd. Ez nálam ma jött el reggel, miközben Rúzs és New Yorkot néztem. Megdöbbenve vettem észre, hogy amikor szétpakoltam a gönceimet úgy, hogy színes és fekete, az előbbi kupac jóval nagyobb volt, mint az utóbbi.

Ez azért érdekes, mert évekig, a Mr. A előtti időkben jóval több fekete ruhát vásároltam. A feketétől félnek az emberek, mert misztikusnak tartják, gonosznak. Amit nem akarnak megismerni, a feketével azonosítják, s mivel az életem egy része eléggé hányattatott volt, úgy gondoltam, a fekete ruhák a legjobb módszer arra, hogy megvédjem magam az emberektől.
Észrevétlenül lopózott be az életembe, tetemes teret foglalt el, és magáévá tett. Nélküle meztelennek érzem magam.

Most pedig, nagyon úgy tűnik, hogy ennek a korszaknak vége szakadt.



A piros nadrágosnál elrontottam a számot. Az 2000 akar lenni. :)
Most jöttem rá, hogy tré, hogy nem szeretem, ha fényképeznek. Egyszerűbb lett volna.
Mind én vagyok.

Még a kezdetek kezdetén, 2000 előtt nem öltöztem sötét színekben, feketében. Ez volt az az idő, amikor még rajongtam a BSB-ért, meg a Spice Girls-ért. Az utóbbi miatt szerettem volna paradicsommadár lenni. A hajam mogyoró barna volt, de jóval világosabb, mint most, és szőke melírcsíkokkal dobtam fel. Nem sminkeltem. Emlékszem, az első sminkemet 15 évesen kaptam, édesanyámtól. Egy sötét, aranyszínű szemhéjpúdert. Boldogságom árnyékában két tényező állt.
Az egyik az, hogy felülről vertem a 130 kg-t, a másik, az első pasim.

Ezek után szanáltam a színes ruháim nagy részét. Otthoni játszóruháknak használtam őket, és megkezdődött a fekete korszak. A falról lekerültek a populáris poszterek, és átvettek mindent a filmek. A lejátszóban Iron Maiden vagy Nightwish dübörgött. A sminkcuccaim többsége sötét színű volt, akárcsak a hajam. Fűzőt, acélbetétes bakancsot hordtam.
Tartott ez olyan öt évig.
A fekete festék tönkre vágta a hajamat, és a legtöbb barátom azt mondta, hogy a pasztell színek jobban állnak. Pláne, mert lefogytam (az első nagy fogyásom 60kg-ra), úgy néztem ki, mint egy halálmadár.

2005-2009 között megszínesedtem megint, mert rájöttem, hogy annyira egyedül maradtam, mint a kisujjam. Nem mellesleg, más akartam lenni. Lassú volt a változás, és csak későn jöttem rá, hogy átestem a ló túlsó oldalára. Menthetetlenül picsulni kezdtem: miniszoknya, magas sarkú, dögös felső. A hajam immár vörös lett. Jojózott a súlyom, majd megálltam egy nagyon sovány alsó határnál.

De tudjátok mi volt nagyon érdekes? Hogy tökéletlennek éreztem magam a tökéletesek Csodaországában. Azért lettem anno feketébe burkolózott ember, mert úgy gondoltam, azon az oldalon minden mindegy. Hát, nem volt az. Aztán átlátogattam a nagyon is másik oldalra. Ahova szintén nem tartoztam.
A kettő határmezsgyéjén tengettem mindennapjaimat. Még mindig úgy gondolom, hogyha nincs rajtam fekete, akkor meztelen vagyok. Vagy nem elég jó. Mindig azt érzem, hogy változnom kellene, vagy változtatni akarnak mások rajtam. Nem félek a változástól, csak nem látom értelmét.
Attól félek, hogyha megközelítem a kezdeti állapotot, az már nem én lennék. Értem én, hogy minden leír egy tökéletes kört, de én nem szeretném elérni a 360 fokot.
Elgondolkodtam, hogy mi van akkor, ha ez fog elindítani egy változáson, amiből nem lesz visszaút?
Nem tudom, mivel kecsegtet, csak azt tudom, mire nem akarok lépni. Hülyeségnek tűnhet ezen problémázni, de a fekete én vagyok. Mi lesz, ha elhalványul, netán eltűnik?

A mostani állapot a se-se. Nem titkolom, azért van, mert meg szerettem volna felelni Mr. A szüleinek. Még a kapcsolatunk kezdetén elköpte, hogy volt egy barátnője, akit nem szerettek a szülei azért, mert feketébe öltözködött. Nem akartam újra abba a csapdába esni, mint már annyiszor; egy haragvó anyós meg tudja az ember életét keseríteni.
Aztán még ősszel elmentem Mr. A-val vásárolni. Kérdezte, hogy miért a fekete kabátot veszem meg, miért nem a drappot. Kiakadt azon, hogy egy fekete őszi kabátot szeretnék. De engedtem neki, hogy ha már a kabát fekete, akkor a nadrág lesz barna. Azóta vettem magamnak, teljesen magamtól egy drapp balerinacipőt tavaszra, van barna táskám és egy fehér átmeneti kabátom.
Büszke lehet rám.

Kompromisszumot kötöttem, bár a cipő-táska-kabát általában fekete rajtam. Nehezen fogok hozzászokni, de hozzá fogok. Már most nem vagyok annyira ellenszenves a gondolattal, mint gondoltam, hogy leszek.
Tény, tarkabarka vagy sárga dolgom nincsen, az áll a legtávolabb tőlem. A többi színből van legalább egy.



A minap az jutott eszembe, hogy a legtöbb lány, akire azt mondják, hogy van stílusa, olyan göncöket válogat össze, mintha nem lenne otthon tükre. A tökéletes emberek tökéletes világában pedig, nincs helye annak, aki nem szeret úgy kinézni, mint egy paradicsommadár. A feketébe öltözött ember csúnya, rossz, gonosz. Édesapám barátnője nem vesz még fekete harisnyát sem a lányának, mert „az már hogy néz ki?”. Az egész olyan, mintha a feketébe öltözött emberekhez még csipesszel sem akarnának hozzányúlni, megérteni meg pláne nem.

Szóval, egy lábbal itt, másik lábbal ott. Ha úgy élek, ahogy nekem tetszik, kaszttalan leszek. Ha úgy élek, ahogy mások mondják, hogy jó, akkor nem is élek, vagy az ő életüket élem.
Miért akarják az emberek megváltoztatni azokat, akik nem olyanok, mint ők? Akik nem passzolnak a tökéletes világukba?

Elvégre a hibáim, nézzek ki akárhogyan, mindig ugyanazok lesznek, nem?
Színesben indultam, átestem a feketésen, majd a színességen, most meg valahol az arany középút közelében járkálok.
Fiatalon jobb átmenni az összes változáson, ameddig keresem a személyiségemet, a stílusomat, mint negyven évesen mindezt megélni.
Most, így nagyon lassan kocogva a 30 felé (még négy vidám évem van addig), úgy érzem, hogy már nem szeretnék változni. Aki szeret, az szeressen úgy, ahogy vagyok. Minden kis hibámmal együtt, és nézze el nekem, hogy a fekete színt is szeretem. Sőt.

Hála az égnek, Mr. A beéri azzal, ami van. Tudjátok. Engedd magad, előbb szabadulsz. Mind a kettőnknek belefér ennyi béka.

4 megjegyzés:

  1. Én is feketés vagyok/voltam, de nem nőttem ki, és nem is fogom-max annyi, hogy áttérek az elegánsabb fekete vonalra...:)
    A színes cuccokat sose szerettem, csak kamaszkori punk-korszakomban (rockerből punk váltás lett) próbálkoztam velük, de áttértem a jó öreg feketére(jobban áll, meg nem éreztem jól magam színes cuccokban...a fekete felszabadít és biztonságot ad...meg azóta a punkról áttértem egy metálosabb vonalra, de azért nem zártam ki a punkot se az életemből...a lázadás...és a sok önálló gondolat...szerintem én tipikusan kötekedős vénasszony leszek, akinek nem fog senki semmit lenyomni a torkán az akarata nélkül)...Úgy szeretek röhögni azokon az embereken, akik lenéznek csak azért, mert feketét hordok...Azt hiszik torz a lelkem...De annyira nem torz mint az Ő lelkük, ugyanis én nem a külső alapján ítélem el őket...(hanem az alapján, hogy ők hogy ítélnek meg engem...véleményem szerint nem nagy értelemre vall, ha az ember mást a külseje alapján ítél el...jó mondjuk én is kritikus vagyok a külsőre, DE csakis magam ellen...tehát mást a belsője alapján ítélek meg, de az én külsőmre nagyon odaszoktam azért figyelni...de nem azért, hogy megfeleljek nekik, hanem hogy megfeleljek magamnak...sajnos nem mindig jön össze így se...)
    Tulajdonképpen nekem a fekete nem szín, hanem életmód...Természetesen nekem is van bakancsom...Kettő is...Danika és Ádika...Az egyik 5 éve van meg, a másik három...Szerencsére a haveri társaságom tele van olyanokkal mint én, idősebb kiadásban (nagy részük 20 felett van, de van aki 30, sőt van aki már 50! felett van)...Szóval innen tudom, hogy én se növöm ki (plusz apa rocker szerűség, és ő se mai gyerek már)...Vannak dolgok, amik végigkísérik az ember életét...valamilyen formában...Az én életemet a fekete kíséri végig (ennek van köze ahhoz, hogy kis korom óta velem van a halál...annyi temetésen voltam már, és annyi ember hagyott ki, hogy hozzászoktam a feketéhez...és rájöttem, hogy SZERETEM).
    A feketét, a sötétet az emberek sose merik megközelíteni mert nem tudják mit takar...nekem is feltűnt már, de én nem elbújni akarok, hanem egyszerűen így érzem jól magamat...
    Én szeretem...kíváncsi vagyok, mindig is vonzott az ismeretlen/titokzatos és sötét világ...:)
    Plusz azt mondják a feketétől az ember depis lesz...én tiszta életvidám vagyok, akinek nem tetszik, az meg ne nézzen...:D

    Hű ez hosszú lett szóval összefoglalva: én a "sötét oldal" hűséges harcosaként küzdök, és itt is maradok még halálomkor is (ugyanis temetni is feketében szokták az embert).
    Ha nem teljesen feketében vagyok, akkor is muszáj fekete...és sajnos a fekete hajtól én is szabadulok...iszonyatosan töredezik/szárad/hullik...pedig olyan gyönyörű színe volt...szóval vissza vörös >.<

    VálaszTörlés
  2. Wow! Életem leghosszabb hozzászólása! De sebaj, örülök neki. :)

    Én nem feketében kezdtem, hanem páncélnak használtam, valószínű, azért is színesedem vissza. Amúgy amikor feketébe akartam járni, meg nem is, akkor direktben olvastam néha női magazinokat, hogy lássam, mi a trend, és ugyanolyan darabokat vásároltam, mint azok, csak feketét. Szóval, nálam is megvolt a divatos vagy/és elegáns vonal.
    A bakancsom még mindig megvan. Gyilkos Marcell névre hallgat. :D

    Üdv a klubban! Én is mindig azt mondom, hogy én leszek az a vénasszony, aki a verandán ül, és a mindenkori rendszert szidja. :D:D:D

    Nekem egy „durva” sztorim van arról, hogy valaki lenézett, mert úgy öltöztem, ahogy. Egyszer apukámmal mentünk felmérni neki egy munkát, és bakancsban voltam, fekete nadrág, fekete póló. Szabadnapom volt, így akartam öltözni (az akkori melóm nem engedte). A tulaj neje egy újságnál volt marketinges, és mivel újságírónak készültem, apu megkérdezte, hogy lenne-e felvétel valahova, akár kávét főzni. Erre a nő mondta, hogy ahogy kinézek, semmiképpen, majd hozzám fordult, és megkérdezte: nem gondolod, hogyha nem így öltöznél, akkor több ajánlatot kapnál?
    Na, nálam ez volt az a pont, amikor a kanalat bele tudtam volna állítani a szemébe. Sajnos, a világ így méri az embereket.

    Külső alapján sosem ítélek el senkit, mert legyen bármilyen, még lehet gondolkodásra-lelkileg hozzám közel álló, normális.

    Nem azt mondtam, hogy a rockerséget nőttem ki. Mert azt vagy érzi valaki belül és az marad, vagy nem. Szerintem. Amiket írsz, hogy mondjuk az ember depis lesz tőle, van benne igazság, de ez mind sztereotípia. Nyilván, ha rózsaszínben öltözne is lenne benne hajlam, amúgy pedig, előbb lesz az ember depressziós, mint hogy feketébe öltözzön.
    Én csak azt nőttem ki, hogy kényszeredetten hordjak valamit. Nem nem akartam többé színes, vagy fekete lenni, pusztán csak úgy akartam öltözni, ahogy nekem tetszik. Jusson is, maradjon is. Néha napján tökig feketében, néha napján kicsit színesebben. De mindig kell valami, ami fekete. Táska-kabát vagy cipő. Ezeket egymáshoz szoktam válogatni, úgyhogy általában ezek a minimumok.

    Természetes , vagy festett vörös?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igyekeztem rövid lenni, de belelendültem, ugyanis pont pár hete közölték velem, h attól depisek lesznek, hogy rámnéznek...na kösz...Nem tudom mennyi mindent akarnak még rámaggatni, de unom...Folyton emo/goth/rocker/sátánista stb vagyok nekik, ami rohadtul nem igaz, mert én csak én vagyok...bár fekete nélkül én már nem én lennék...De ezt nem értik...Amúgy néha nekem is jól esik egy kis "világosodás", de vmi fekete akkor is van, arra ügyelek! :D

      Festett vörös...a természetes hajszínem sötét seszínű...a fekete ezért rajtam nagyon természetes volt...és ez az egyik oka annak, hogy nem kell tovább...mert milyen az, hogy tiszta természetesnek tűnik, azt közben tönkrevág teljesen? Akkor inkább vagy hagyom természetesen, vagy befestem valamire, ami legalább úgy tesz tönkre, hogy "megéri", mert van látszatja...

      Törlés
  3. Az embereknek könnyebb valakire ráfogni, hogy miért érzik úgy magukat, ahogy, vagy miért rossz számukra a környezetük. Engem is hajtottak már el úgy, hogy azt mondták, most vidámabb vízre eveznek mellőlem. Tök mindegy. Az ilyen embernek általában a szarabbnál is szarabb minden.

    A vörös kevésbé bántja a hajat. Nekem is volt. :)

    VálaszTörlés