2013. február 8., péntek

Átmeneti hiány


Kezdek kontrollvesztett lenni, mert megvontak tőlem valamit, ami olyan számomra, mint a levegő.

A következőkben időkorlátos bejegyzés olvasható… időkorlátos… már fogalmazni sem tudok.
A blog, csak délután négy és hajnal öt között olvasható… hihihi :)

Igazából ez egy két napos írás lesz. Mára megoldódott a dolog, azt is le fogom írni, de vannak még bennem kétségek, és felmerültek olyan kérdések is, amik annyira ijesztőek, hogy még nem tudok velük mit kezdeni.
Remélem, hogy ez változni fog.

Emilivel beszéltük, hogy kevés ilyen helyzet van. Amikor a lány akarja, a fiú nem, a boldogság látszólagos és viszonylagos. Hogyan lehet ezt kezelni? A következő pár írás el fogja ezt mondani.


Amikor együtt vagyunk, akkor nem csak testileg vagyunk együtt. Érezzük, érintjük egymást, megéljük együtt a pillanatot, és jó magamban tudni a lényét. Imádom az együttléteinket. Le sem tudom írni, mennyire.

Mi a szerelem csúcspontja? Mennyire lehet szeretni valakit? Mennyire lehet egy emberre vágyni úgy, hogy mellettünk van? Mi az elég, és mi a sok?

S ezt a csúcspontot elérjük, akkor hogyan oldjuk ki magunkból azt a folyamatosan bazgató kis érzést, hogy akarjuk? Kívánjuk? Vágyunk rá?
Azt a valamit, ami folyamatosan felé hajt, hajszol és nem ereszt?

Mr. A számomra az a férfi, akit a tökéletes szóval tudok illetni. Persze, nem az, mert vannak szépséghibái, de ki nem sz@rja le?! Számomra ő az a személy, akihez tartozni akarok. Mondjuk ki, az elmúlt időszak alatt a függője lettem.
A szó kevésbé patologikus értelmében.

Ő az a férfi, aki tökéletesen tudja uralni a testemet, a bennem forró érzéseket, vágyakat. Az érintése után mindig azt érzem, hogy még, még, még, ne hagyd abba, és mohón szippantanám be minden egyes porcikáját. A lényéért teljesen odavagyok, felnézek rá, tisztelem, és becsülöm, és csak ódákat tudnék zengeni róla.

Persze, együttléteinkben is voltak elrontott mozzanatok, unalmas pillanatok. Ennek ellenére is fizikai gyönyört okozott már az is, hogy ott van, megsimogatja a lábam, vagy csókot ad.



Egy ideje már, csigalassúsággal telnek a napok. Az órák lomhán vánszorognak előre, mintha az idő egyhelyben állna. A viszontlátás mindig édes, és várakozással teli. Megpillantom, és olvasok róla. Gondterhelt. A munkahelyén minden a feje tetején pörög, a főnökei egzecíroztatják. Az iskolában sem remekel – nem tudja még a szakdolgozat témáját se, a családja is valósággal kiheréli. Nem könnyed, és nem légies.
Amikor megismerkedtünk, nem volt ilyen.
Az esték lassan váltak monotonná. Hazajön, beszélgetünk, vacsorát készítek, ő leül játszani, vagy töltögetni. Aztán közös kajálás. Eltelítődés, kicsi film vagy sorozat bámulás. Aztán irány az ágy.
Nem úgy.
Aludni.

Erősödik bennem egy baljóslatú mondat. „Beszélnünk kell.”
Nem szakítás, még csak nem is szünetkérés, de ő az egyetlen ember, akit nem szeretnék úgy analizálni, mint bárki mást. Nem tudom, miért történik velünk mindez, lehet, hogy utolért minket is az összeköltözők csúnya pecsétje, fogalmam sincs. Nem látok a fejébe. Ő nem üveges, az agyam meg nem kattog.

Időre van szükségem, mindezt felfogjam.

Nem tudom azt sem mondani, hogy dobjunk fel egy érmét, és akkor eldönthetjük, mi legyen, és kérdezgethetem is tőle, de nem.
Megvárjuk mindig azt az idegi állapotot, amikor én kiborulok és bőgök, és ordítva kérek rajta számon mindent. Aztán elsikkad szépen a dolog. Egy menet, egy kegyelemdugás, hogy újabb legalább egy hónapra befogjam a számat, aztán semmi.
Visszajönnek a szürke hétköznapok és még szürkébb hétvégék.

Sokkos állapotban vagyok…

Nem vagyok ninfomán. De nem elég a lelkileg passzoljunk egymáshoz, más nem igazán számít sz@rság.
Mert hogyan van az, hogy ugyanarra gondolunk, ugyanazt érezzük, mégis másképp állunk hozzá ehhez?
Kétségeket ébresztünk egymásban, és ez az egész csak gyűrűzik, és gyűrűzik, és telnek a napok, és lassan már izmosabb lesz a jobb karom, mint a bal.

Furcsa és fárasztó ez.

Tudom, hogy nincs más. Tudom, hogy akar engem, tervez velem. Tudom, hogyan viszonyul hozzám. De elengedtük magunkat. Nagyon is. Lazábban vagyok itthon, mint eddig, sőt, felszaladt rám jó sok olyan kiló, aminek nem kellene ott lennie. Rá is. Őt jobban zavarja ez, mint engem.




Mondta, hogy sportol. Tette egy hétig. Mindig csak egy hétig. Dolgozzunk rajta. Dolgozom rajta. Tette egy hétig. Mintha ez az egész nem is érdekelné. Csak lenne, majd én úgyis megoldom.
De hogy oldom meg, amikor ehhez két ember kell?

Amit érzünk egymás iránt, elmondja, hogy vagyunk. Egymás mellett fekszünk. Bújik hozzám. Ölelem és simogatom. Néha elcsattan egy csók. – De b@sszus! Nem vagyok már 16 éves kislány, aki pettingel a házibuli egy elrejtett sarkában. Főleg nem egy egész évig.

Ellökném, és nem is. Elmennék és nem is.
Folyton az zakatol a fejemben, és nem tudom megállítani, hogyha a testem nem akarja, akkor hogy akarhat engem?

Ha felpattanok, és kimegyek a szobából, egyből kérdezi, hogy hol vagyok. Ha ő megy ki, hasonlóan érzek. Nem szeretnék távol tölteni annál több időt tőle, mint amennyit muszáj.

Leginkább a szexre, és az erre adott válaszaira várni nem akarok. Nem vágyom másra, sőt. Jobb dolgom van, mint eddig valaha. Szeretem.
De mégis…

Reggel elkészítettem a kakaóját. Bekészítettem a táskájába az ebédet. Elindítottam munkába.
Amikor becsuktam az ajtót, akkor elszakadt a cérna. Sírni kezdtem. Egy kerek napon keresztül másra nem voltam jó, csak bőgésre. Minden házimunkát úgy végeztem el, hogy itattam az egereket.

Huszonnégy óra nem volt elég, hogy kisírjam magam. Várakozom továbbra is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése