2013. február 4., hétfő

14 év után külön


Mr. A tegnap azzal jött haza, hogy ma felugrana hozzánk a legjobb barátjának felesége. Nevezzük őket Tündének és Marcellnek.

14 éve ismerik egymást. A megismerkedésük kész tündérmese volt. Tünde egy kisvárosban, távol Budapesttől élt, dolgozott és tanult. Marcell dolgozni ment a városba. Azt mondta magáról, hogy ő egy fővárosi zenész.
Amikor Tünde felköltözött Marcellhez, akkor jött rá, hogy a fővárosi zenész, egy agglomerációból származó kétkezi munkás.
Túlléptek ezen a kis füllentésen, hiszen mind a ketten szerelmesek voltak. Aztán jöttek a problémák, megcsalások, és megoldásképpen a házasság, majd a gyerek. KisMarci már hat éves nagy fiú ám!

A válság elérte őket is. Marcell most, 14 év után elhagyja a családját.
Nem azért, mert a farka egy másik nő után húzza, hanem éppen ellenkezőleg. El kell tartania a családját, ezért Németországba megy dolgozni.
Sokkal jobban fog keresni, ha összejön neki. Fél év alatt kéthetente egy hétvégét fog itthon tölteni.
Ha a félév letelik, akkor lehet, hogy Tünde felmond, és megy vele.

Mr. A ennyit mondott, és hogy Tündének beszélnie kell valakivel, de a gyerek miatt a régi barátok kikoptak, újak nem jöttek. Maradtam én.


Ma itthon tik-takkoltam, mert az egyik barátnőm a bíróságra tartott. Ahogy Mr. A kitette itthonról a lábát, meg is jött Tünde.

Róla még annyit kell tudni, hogy nálam jóval magasabb, legalább két fejjel (163 cm vagyok), de széltében is legalább ekkora. Jóval idősebbnek és lelakottabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Beleszürkült az életébe, ha lehet ilyet mondani. Fekete haja van, és sötétbarna szeme, a szemei alatt éktelenül nagy sötét táskák, és az arckifejezése a száját is lefelé húzta.
Jött vele KisMarci is, aki nagyon eleven szokott lenni, de most nem. Kicsit beteg volt. Leültettem az asztalnál a gyereket, adtam neki papírt meg ceruzát. Főztem egy kávét, szeltem a szülinapi sütim maradékából nekik, és Tündével leültünk beszélgetni a nappaliba.
Így külön is voltunk a gyerekkel, és nem is.

Nem akartam siettetni, ezért csak ültem, és vártam, hogy mondjon valamit. A történethez hozzátartozik, hogy annyira nem vagyunk közvetlen viszonyban, mondjuk nem vagyunk világi nagy barátnők, de azért nem vagyunk ellenségek sem.

Tünde ült, és a kávéját nézte. Nem tudtam eldönteni, hogy sírni fog, vagy csak fáradt. Amikor megszokjuk egy embertől, hogy betölti a teret, és felhúz a sárból, nagyon lehangoló, amikor ez nem így van.



-Nem tudom, mit fogok csinálni nélküle. – az amúgy karakán Tünde most megtört. Megkérdeztem, hogy mire gondol. – Mióta ismerem, nem voltunk egymástól távol egy hétvégénél hosszabb időre. De most két hétig leszek egyedül a munkámmal és a gyerekkel. Félek, hogy nem fog sikerülni, félek, hogy mi van, ha összejön. Félek attól, hogy nem tudok majd a Marcival úgy foglalkozni, ahogy szeretnék. – kitört belőle, viszont a könnyek nem.
-Hogy jött ez szóba? – oldjuk a helyzetet a lehető leghülyébb kérdéssel.
-Már régóta szó volt róla. Egyre rosszabbul megy, pedig keresünk mind a ketten, de van, hogy nem kap fizetést, a hitel törlesztőjét meg fizetni kell.
Itt elhallgatott.

-Gondolod, hogy ez őt bántja?
-Persze. – vágja rá gondolkodás nélkül. – Egy férfi tartsa el a családját. Most én nem jegyzem meg neki, hogy én keresek többet. Bántja ez magától őt. Bármit mondok, tudom, hogy a férfiúi hiúsága az, ami gondokat okoz kettőnk között.
-Miféle gondokat?
-Tudod, nincs szex, nem megyünk sehova, nem veszünk új dolgokat. Kajára alig telik és a számlákra. Betokosodunk. Betokosodtunk.
Egyszer nem néz rám, én végig őt bámulom.

-Milyen lehetőségei lesznek?
-Kimegy, szállás lesz, meg minden. Négy-ötszázat fog kapni, kéthetente egy hétvégére jönnek majd haza. Fél évig ez fog menni. Utána meglátjuk. – először néz rám. – Ha nem jön be, akkor majd lesz valahogy. Ha meg igen, akkor arra gondoltam, hogy felmondok, és kiköltözünk oda.
-De ez jó.
-Félek tőle.
-Miért? Itthon, van család, van munkád, őt is várnák vissza. Ha kimentek, akkor az első pár hónap lesz nehéz, de utána sokkal könnyebb lesz. Marcinak meg még inkább.
-Nem beszélek németül.
-Kezdj el tanulni. Ott meg úgyis még inkább belejössz a nyelvbe. Marcell beszél?
-Hát ez az! Ő sem. De azt mondták nekik, hogy meló után semmi szórakozás, hanem németül kell majd tanulniuk.
-De ez jó. Ez még jobb. Legalább az egyikőtök biztos lábakon állna. Unokatestvérem például, - eléggé felbátorodtam. – három éve így dolgozik kint Németországban. Csak néha jön haza. Múltkor találkoztunk, amikor itthon volt, és akkor mondta, hogy nem jönne haza semmi pénzért, sőt, a barátnőjét viszi magával, miután megvan a baba. Nekik bejött. Nektek miért ne jönne?

-Nem tudom. – játszik az üres pohárral. Csak forgatja, fogja, de nem teszi le.
-Az új helyzettől félsz? – kérdezem.
-Azt hiszem, igen. Ijesztő egy új környezet. Nem vagyunk már húsz évesek, már nem tudok úgy gondolkodni, hogy minden mindegy.
-Én ezt megértem. De bármit megtennék, csak ne itt kelljen idővel meghalnom. Nem vár itt rám senki. Ha jobban belegondolok, senkire se vár itt semmi. Akinek van lehetősége, próbálja meg. Mert maximum, mi történik? Hazajössz, és úgy lesz, mint volt, vagy kint maradsz, de élni fogsz tudni.

Hihetetlen, hogy mások dolgában milyen könnyen ítélek. Amúgy tényleg úgy gondolom, hogy akinek van lehetősége, az menjen és csinálja. Kevesebb nem lesz tőle. Csak legyen mindenki körültekintő.



-Persze, igazad van, csak na. Érted. Új a helyzet. Sosem voltam még ilyenben, és ijesztő, hogy ismeretlen. – nála a pont.
-Ott lesztek ketten. Ha rosszul sül el, akkor is van támaszotok. Ha más nem, akkor Mr. A és én majd segítünk. Mindent meg lehet oldani. Ne hagyjátok elmenni ezt a sanszot.
-Nem. Nem tartanám vissza. Mondjuk amilyen konok, nem tudnám visszatartani Marcellt. Sosem tudtam. Ha valamit a fejébe vett, akkor megcsinálta, bármit mondtam, meghallgatott, de ment a saját feje után.

-Most sem hagyott ki a döntésből.
-Hát – kezdte. -, azért magától döntött, mert kellett. Rákényszerült. Már akkor mondta meg, amikor biztos volt. De próbálom támogatni és mellette állni…
-És belülről őrlődni, hogy mi lesz, ha egymagad leszel.
-Dolgozom. A tesóm hozza el a kölköt az isiből. Este hazaesek, ha nem éjszakás vagyok. Félek attól, hogy minden kapcsolatom rámegy erre.
-A segítségre nem hiszem. – értetlenül nézett rám. – A gyerek is megérti majd. Ha nem most, akkor idővel. Ha nem kezeled gyereknek, olyan igazi, kis gyereknek, akkor meg fogja érteni. Marcell is érzi szerintem, hogy félsz. Beszéltetek erről már?
-Nem. Még nem.
-Hát, akkor. Beszéljétek meg. Nem tudok úgy segíteni, hogy nincs min segíteni. Mert az, hogy te szöttyögsz, és ő szöttyög, azzal nem vagyunk közelebb a megoldáshoz. Ő sem fog tudni segíteni neked, ha nem mondod el, mi van benned. Ezzel nem visszatartanád, hanem biztosítanád. Persze, még nem voltam ilyen helyzetben.
-De…
-Nézd. Megértem, hogy félsz az új helyzettől. De nem fogsz megkönnyebbülni egészen addig, ameddig vele nem vergődsz zöld ágra. Vagy az első adandó alkalommal, amikor hazajön két hét után, nem a nyakába borulsz, hanem a nyakába borítod a szaros zsákot? Ez lenne a lehető legnagyobb hülyeség.
Felhúzott szemöldökkel mély levegőt vett. Letette a bögrét végre, és hátradőlt.

-Igazad lehet. Vasárnap megy. Ha ma hazamegyünk, beszélek vele.
-Helyes. Nem lesz semmi baj.
-Remélem.

Ezután még beszélgettünk a gyerekről, Mr. A-ról, a kapcsolatunkról. Persze, többször szóba jött az utazás is, aztán egy meglepetés. Egy váratlan telefonhívás. Neki is, nekem is.
Őt Marcell hívta fel, hogy ma korábban végeznek, és hazamegy, felveszik őt a Battyhány téren.
Engem a barátnőm hívott, hogy hivatalosan is elvált.

Amikor egy állapotnak vége szakad, nem feltétlenül következik belőle, hogy ami jön, az rossz lesz. Csak az ember fél a változástól, mert ismeretlen, és amit nem ismer, az félelmetes. De ha nem lépünk, hanem visszafordulunk, akkor benne maradunk egy rossz helyzetben, és még a „mi lett volna, ha?” is a nyakunkba szakad.
Inkább lépjünk egyet, mint ne próbáljuk meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése