2013. január 21., hétfő

Nem is deszka, nem is léc


„De jó, hogy ilyen kis husi vagy. Nem szerettem, amikor sovány voltál. Nem állt jól.” – ezekkel a mondatokkal ütögette meg a hasamat a nagymamám.

Meglátogattuk a nagymamámat, akivel születésem óta nem kedveljük egymást egyéb okok miatt. Valahogy mindig tud valami olyat mondani, amitől a fejemen kezdek el pörögni az idegtől, és inkább úgy döntöttem, hogy minél kevesebb időt töltünk együtt, annál jobb nekünk.
Ez az évben két-három nap, amire mindig előre trenírozom magam. Legalább egy hét kell, hogy felkészüljek.

Persze, ott vagyunk, és a lehető legnagyobb tömeg előtt rázendít arra, hogy vagy kövér vagyok, vagy sovány. Lényeg, hogy legyen a társaságban olyan ember, aki miatt szénné égek.

Utóbb Mr.A jelenlétében fél órán keresztül azt forszírozta, hogy biztos terhes vagyok.

 
NEM! NEM! NEM!
Nem voltam, nem vagyok és nem is leszek még egy jó ideig. Ilyenkor mindig hazajövünk, és úgy érzem, hogy homokba dugnám a fejem, elvermelnék télire valahova, ahol meleg van, és non-stop megy a Rubint Réka, Béres Alexandra, Szalka Andi vagy Rokaly Erika.
De nem tudom megtenni, mert nem vagyok fitness-mániás mormota, szóval marad a bőgés, önmagam leértékelése. Az önbizalommal ki az ablakon.
Utóbbi sosem volt, és minden jel szerint, nem is lesz.

Mióta csak élek, ha figyel egy ember, és észreveszem, óhatatlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy miért? Van rajtam valami? Rosszul áll a ruhám? Felgyűrődött a szoknyám? Elkenődött a sminkem?
Ismerősökhöz is úgy megyek, hogy titkon azt lesem, hogy mit szólnak hozzám.
Néznek, majd kibökik a bókot.

„Nahát! De csini vagy!” „Jaj, de jól nézel ki!”
Aztán jöhet a hideg zuhany.
„Örülök, hogy összeszedted magad”

Szívem szerint megfognám a kis fejecskéjét, és úgy ordítanék bele, hogy:
a)Nem mindenki születik pálcikának! És lehet, hogy az alak nem örökletes, DE AZ! A nagymamám fajtája vagyok széles csípővel, nagy csontokkal. Sosem leszek vékony!

b)Igen, híztam. Ilyen karakter vagyok. Egy csokira gondolok, és már hopp, fel is szaladt két deka.

c)Ha mindenki annyira örül, hogy nem vagyok sovány, akkor minek kell forszírozni, hogy nézek ki? – Gyomorideg miatt hatvan kilóra fogytam, ami a magasságomhoz az ideális testsúlyom lenne. De úgy néztem ki, mint egy szőlőszínű kriptaszökevény! Én jól éreztem magam a bőrömben, de másnak nem tetszettem.

d)Egy olyan embernek, aki önértékelési zavarokkal küzd, és nem érzi jól magát sosem a bőrében, nem mondom azt, hogy „örülök, hogy összeszedted magad”, mert ez egyenlő a leducizással.

Mindehhez persze, ismerni kellene a családomat. Mindenki hasban-seggben erős, és akárhogy próbálnak is fogyni, nem megy nekik. Úgy látszik, a saját kisebbség-érzésüket így vezetik le.

Akárhányszor fogyok, mindig azt mondják, hogy híztam. Néha már egy kis kitűzővel érkeznék, mint valami fogyiklubba, rajta ezzel:
„Dóri vagyok, 26 éves, 60 kg”



Mindig szerettem volna lapos hasat, kerek feneket, izmos karokat, formás lábakat, ahogy az egy „rendes nőnek van”. Legyünk őszinték. Aki nem tölti konditeremben a mindennapjait, és nem olyanok a testi (örökölt) adottságai, hogy lapos a hasa eleve, azokon kívül kinek van lapos hasa???
Férfiaknak könnyebb, de nőben ritka az olyan, aki 0-24-ben az edzőteremben keresi a megváltást. – Bár láttam olyan elvetemültet, aki karácsony másnapján már rótta a képzeletbeli köröket egy futógépen.

Most ezzel nem azt mondom, hogy béküljünk ki ezzel, vagy hogy többet ne sportoljunk, mert a has az természetes, mert én is olyan vagyok, hogyha a napi egy órám nincs meg minimum, akkor kiakadok, jön a lelkiismeret-furdalás…stb. Pedig azt mondják, ez nem jó. De jó.
Viszont, ki látott már hús-vér embert, aki nem csinál semmit, nem jó géneket örökölt, és nincs rajta a szeren, nem plasztikázik, hogy tökéletes alakja van?
Hasban vagy combban mindig erős valaki.

Oh, mondhatjuk a sztárgyár kellékeit. Tájékoztatásul közlöm, hogy ők sem olyanok. Azok az emberek, olyanok, mint a testépítők. Csak a verseny napjára néznek úgy ki, amúgy pumpáltak, mint egy lufi.

Világéletemben volt kofferem, ütközőm, és párnám a kettő között. Sőt, ha hízok – és lehet, hogy ez az én szerencsém -, akkor egyszerre mindenhova. Ha fogyok – nem, inkább ez a szerencse -, akkor mindenhonnan. Homokórásan.
Mell megmarad, oké. Fenék megmarad… vizsga: elbukva. De oké.



De nem tudok mit csinálni. Mea culpa. Nem tudom úgy élni az életemet, hogy rettegek megenni egy hambit, mert az műkaja, és lerakódik, és becuppanok a legkisebb résbe, mint Micimackó. Sőt, megtagadni magamtól valamit, amit szeretek. Nem vagyok én mazochista, hogy erre vetemedjek. Elveszteni az állóképességemet, lejjebb adni a BMI-met azért, mert azt mondja a modern kori feminizmus, hogy ez a szép.
Áh, nem úgy van az!

Tornázok. Szeretnék büszke lenni arra, ahogy kinézek. Nincsenek olyan nagyratörő vágyaim, hogy lefogyok, és kiadok egy dévédét, plusz egy egész étrendet, programot kitalálok valami jól csengő franchise kíséretében. A boldog kilók nagykövete sem szeretnék lenni.
Csak emberként jól érezni magam a bőrömben.
Büszke lenni arra, amit elérek, és tényleg az gondolni, hogy amit a másik mond az igaz, és nem azért mondja, mert nem akar megsérteni.

Addig is, van egy jól bevált receptem, hogyan vágjam el az ilyen irányú beszélgetéseket.
Ha valaki megkérdezi:
-Híztál?
A tuti válaszom erre:
-Erre csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó válaszolni.

Úgy meghökken, hogy elfelejti még azt is, hogy hívják.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése