2013. január 8., kedd

Kakukktojás


Most egy picit elkanyarodnék a szokásos bejegyzéseimtől, mert tegnap molyoltam a blogjaimon, és felvetődött egy apró kérdés.
Hogy lehet az, hogy bármit csinálok, olvasottsága van, viszont feliratkozó nincs?
Nem mondom, hogy bánt, és azt sem, hogy nem, mert az elején már leszögeztem, hogy magamnak írom, csak furcsállom a helyzetet.

Le sem szeretném tagadni, hogy ez a blog mit jelent nekem. A régi honlapomhoz mérten, ez most feltöltött, ihletet adott, van mit írnom, ameddig keresem a „miben legyek nagy” helyzetet.

Átjött Linda, és megkérdezte, hogy megéri-e nekem ezt csinálni. Eddigi ténykedéseim az írással kapcsolatban jobbak, mint rajzban, de egyiket sem szeretném abbahagyni, mert hozzám tartoznak. Tény persze, hogy az előbbivel jobban elvagyok. Nem is mondanám azt, hogy meg nem értett vagyok, inkább csak nyúl ahhoz, hogy elkezdjem ezt az egészet tényleg és úgy igazán.


Aláfestő zene innen.

Elnézem a blogokat, és annyira nem érzem magaménak a sok beauty világot. Személyenként van legalább egy, bár láttam olyat is, aki egyszerre hármat csinál. Én egyet a barátnőmmel, és még abban is totál idegennek érzem magam. Valahogy sosem voltam olyan, aki a szemhéjpúderről, vagy rúzsról, vagy akár egy krémről ódákat tudna zengeni.
Én az a fajta vagyok, akit ha megkérdeznek, hogy „szerinted milyen ez a parfüm?”, azt mondom, hogy „hm, jó”. Nem kezdek bele a csomagolásba, az illatba, a tartósságba… ilyesmikbe.
A kifejezésekkel is hadilábon állok, úgyhogy inkább bele sem mennék a saját magam égetésébe.

Lényeg, hogy fel vagyok iratkozva egy-két helyre, de nem mondom azt, hogy mindegyiket nézem, mert itt is megtalálható az a tendencia, hogy ha másnak megy, akkor nekem is fog, és azért csinálom, mert tudom, hogy jobb vagyok. Az önjelölt művészek miatt pedig, a beauty blogok színvonala mélyrepülésbe kezdett.
A fashion-oldalakkal pedig úgy vagyok, hogy öröm látni, amikor gyakorlatilag nulla energia-befektetéssel eljut a blog írója A-ból B-be. Itt arra gondolok, amikor különböző oldalakról összeválogat képeket, és elnevezi a bejegyzést. Az embereknek meg kocsányon lóg a szemük.
Nem azt mondom, hogy sose tegye, de szerintem ez a világ nem erről kellene, hogy szóljon.

Most mondhatjátok, hogy ez a blog is tucat, mert ezer és egy ember ír a mindennapjairól, arról, mit szeret, mit nem, mi a véleménye, de még mindig kevesebb van ilyen, mint olyan. Szerintem. Úgy gondolom, hogy egy online naplónak kellenek a személyes jellegek, gondolatok, érzések, mert attól olvassa más, hogy imád belelátni a másik életébe. Viszont, ha ez leredukálódik odáig, hogy tesztek, sminkek, körmök, divatképek, akkor érdektelenné válik, és sablonossá.
És várhatjuk az országos megbecsültséget. A külföldiekhez hasonló sült galamb sosem fog megérkezni.

Második aláfestőzene innen.

„Már megint a számítógépet vered?” Csattan apukám vagy Mr.A hangja mögöttem napi rendszerességgel. Nekik valahogy sosem tetszett, hogy klimpírozok a billentyűzeten; nem azért, mert nem szeretnék, ha írnék, csak mivel gyorsan gépelek, eléggé idegesítő tud lenni a műanyag csattogása.
Nem szoktam lefényképezni életem minden pillanatát, és kinyomni egyből fórumokra, azért szerintem nekem is jár az a fránya intim szféra. Sosem voltam online, és már kiszorultam az always online generációból is.
Egyéb okok miatt töröltem magam az összes közösségi portálról, és nem instagramozok. Kerülök minden függőséggel kapcsolatos dolgot.
Nekem az jutott, hogy megírok mindent, ami a fejemben van. Száműzöm az aktuális gondolatokat, hogy legyen hely az újaknak.
Ez is függőség. Vagy kényszer? Mánia?

Kicsit kakukktojásnak érzem magam azzal, hogy durván hét-nyolc éve csak írok. Beszélni nem tudok, megmutatni magam még inkább nem akarom. Utóbbi egyéb komplexusból ered. Más attól pörög lázasan, hogy megvesz lakkokat, rendel könyveket, én ruhákat veszek, és megáll a világom, ha nem tudom a gondolataimat papírra / képernyőre vetni.
Az igazat megvallva mindig van nálam egy füzet, cetli és toll vagy ceruza. Mert ha írni kell, akkor írni kell.

Megszakadt a szívem a régi honlapomért. Hat évig nevelgettem, és most vérátömlesztést kap szegényke, mert nem tudtam elviselni, hogy mit műveltem vele. Amit velem tettek, az szépen visszatükröződik rajta. Ezért van ez  is. Talán, kevesebb eséllyel fognak rátalálni erre az ismerősök. És nem fogom megerőszakolni, ha igen. Szabadabb vagyok, több mozgástérrel.
Talán majd egyszer veszem a bátorságot, részleteket mutatni magamból képekben.

Sosem tudtam úgy elképzelni az életemet, hogy ne írjak. Nincsenek nagy díjaim, versenyt sem nyertem, sőt, újságíró létemre, alig publikáltam valamit. Képeket nem készítek, mert belül akarom megélni az életemet, én akarom élvezni, és csak másodsorban van köze másnak ehhez, én így gondolom.

Persze, ez nem kifikázás. Akit ezzel megbántok, bocsi. Szeressetek….!!!!
Hihihi :)
Viccet félretéve, mindenki saját gondolata az jó úgy, ahogy van. Nem kell (sokat) változtatni rajta.
Az életem továbbra sem példaértékű, talán majd láthatjátok a változást is.

Nem tudom, mennyire van igény a személyes jellegű, márkáktól és glittertől nem túlfűtött világra…
Meglátjuk.

Csak néha elbizonytalanodom. Értitek?
Kell a visszacsatolás. Már a túlélés miatt is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése