2013. január 6., vasárnap

Holiday


Sokat gondolkodtam, hogy melyikről írjak. P.S. I Love You, vagy Holiday. Aztán rájöttem, hogy nem szeretném sírva-ríva kezdeni az újévet.
A Holiday az egyik kedvenc filmem. Ritkán áll egy mozi ennyire közel hozzám, mint ez.
Ezt sem most láttam, de mivel akkor még nem volt ez a blog, és nemrég adta a tévé, ezért kötelességemnek éreztem, hogy írjak róla.





Általános információk:
Cím: The Holiday
színes, amerikai romantikus vígjáték, 138 perc, 2006
Rendező és forgatókönyv: Nancy Meyers

Szereplők:
Cameron Diaz – Amanda
Kate Winslet – Iris
Jude Law – Graham
Jack Black – Miles
Eli Wallach – Arthur Abbott
Rufus Sewell – Jasper
Shannyn Sossamon - Maggie




Történet:
Egy angol és egy amerikai, fiatal nőnek a szíve összetörik karácsony előtt. Elhatározzák magukat, hogy kiszakadnak az addigi környezetükből, és messzire mennek, munka, pasik és gond(olat)ok nélkül. Amanda és Iris otthont cserél két hétre. A lazítás megvan, a pasimentesség nincsen. Mindenki talál valakit, akire nem számított. Meglátjuk, mi lesz, ha összetört szívek találkoznak.




Plusz:
Szeretem a Nancy Meyers filmeket, de ez most telitalálat.



Vélemény:
Fordulatokban nem bővelkedik a film, legalábbis, olyanban nem, amin meg tudnánk lepődni. Vannak benne butácska, suta jelenetek, melyek gyakorlatilag lerágott csontok, mert minden romantikus vígjátékban van legalább egy hasonló. Vannak benne olyan párbeszédek, amelyeket annyira nem találtak el, de el tudom képzelni, hogy milyenek az emberek, és talán pont ettől érint meg. Ettől lesz ez a film valóságos.
Cameron Diaz a Maszk óta nem nézett ki ilyen jól. Nem azt látom bele, hogy izmos, és sovány, és mindenki csak bele akarja látni a szépet. Ebben a filmben tényleg gyönyörű. Kate Winsletet még mindig nagyon imádom, mint színésznőt!!!
Jude Law nekem nem a kedvencem, de ha bekopogtatna, még félrészegen sem mondanám neki, hogy „ne gyere be”. Jack Black nem tud komoly lenni, de az ő története is hitelt ad neki. A mókás fickó, aki a mókával palástolja, hogy fáj neki.
Hogy a szerelem egy éjszakával kezdődik, vagy hosszan bontakozik ki, nem lényeges, mert ha két ember ténylegesen egymásra talál, akkor ez mellékes szerintem, és egyik sem buta vagy elítélendő.
A film hossza ijesztő, de hamar elmegy. Nem mondom azt, hogy minden szerelmi bánatra gyógyszer, de takaró alatt kikapcsolni, vagy, amikor csak úgy vágyunk valami melegségre, akkor opcionális.



Megjegyzés:
Hiába gondolom azt, hogy az „összetalálkáról” szól a film, egy teljesen más jelenet van, ami igazán foglalkoztatott, és amit azóta is annyira magaménak érzem, hogy beépítettem jelenlegi tudásomba.
Ez nem más, mint amikor az a jelenet megy, amikor Iris és Miles beszélgetnek karácsonykor. Iris még mindig Jasper után áhítozik ott belül. Szerelmes volt belé, de a pasas mégis egy másik nőt készül elvenni, holott mindig azt mondja, Iris kell neki. Miles pedig reméli, hogy az ő Maggie-je visszatér hozzá. Félredugott a nő.
Ülnek a kanapén, mintegy kúraszerűen – hátradőlve a párnára, míg a másik figyel -, és arról beszélgetnek, hogy miért mindig a rosszat választjuk?
Hiába van a szemünk előtt a jó, akkor is a rossz kell. Miért? Miért van az, hogy ahhoz vonzódunk, aki százszor belénk rúg? Miért kellenek mindig azok, akiknek mi nem kellünk?

Legegyszerűbben erre azt tudnám mondani, hogy örvényként szippant be magába a Vízöntő jegy jelmondata: Sosem szerettem olyan klubhoz tartozni, ami elfogadott volna tagjának”. Ergo, mindig az hajt minket előre, hogy ne érjük el a jót. A Jó Emberünket.
Igazat adok a monológ kitalálójának, ami Iris száját hagyja el. A kiszemeltet, aki megfelel az általunk kitalált pasiképnek, felruházzuk minden olyan dologgal, ami csak szerintünk létezik. Persze, mi meg vagyunk győződve róla, hogy ez így van, ezt mindenki látja, kőbe vésett dolgok.
Elkezdjük keresni a jeleket. A jókat felírjuk a „kellek neki biztosan” listára, a rosszakat pedig megmagyarázzuk, hogy felírhassuk erre a listára.
Nem vesszük észre, hogy egyáltalán nincs úgy semmi, amiről azt gondoljuk, hogy úgy van.
És egészen a legutolsó utáni pillanatig képesek vagyunk ezt játszani, reménykedni, hogy egy napon felébred, és bekopogtat hozzánk sűrű bocsánatkérések közepett, és azt mondja, hogy szeret minket, és velünk akar lenni.
Szerintem az önbecsülésünk alacsony. Ezért sepergetünk jobbról-balra ahelyett, hogy kivinnénk a szemetet. Másfelől, rendkívül nagyra tartjuk magunkat. Értékesnek, ügyesnek, okosnak, szépnek, a Végzet asszonyának, és minden másnak, amiről úgy gondoljuk, hogy a pasiknak kell. Ez bennünk mind megvan.
Talán ebből a kettőből ered az, hogy baromira ijesztő az, amikor tényleg ott áll előttünk a szerelem, Ámor már belénk lőtte az összes nyilát, ami létezik, mégsem engedjük be azt. Félünk attól, hogy mi van, hogyha nem kellünk annak, akinek igen, mert annak sem kellünk, akinek mi szeretnénk, hogy kelljünk.
Akár puncisok vagyunk, akár farkasok, mindannyian megkérdőjelezzük időről-időre, hogy milyenek vagyunk. Tartunk lélekápolós napokat, magunkba fordulunk, párbeszédet folytatunk magunkkal. Hajlamosak vagyunk ilyenkor is rosszat feltételezni, mint ahogy azt sem hisszük el, ha a barátaink, rokonaink mondják meg a tutit, ami mondjuk nem rossz. – Én sokszor azt sem hiszem el, amit Mr.A mond. Pedig vonzónak tart, mert nyilván, ha nem tartana, akkor nem lennénk együtt. De nem hiszek neki, mert „ő csak nem akar megbántani”.
Bele sem gondolok egy percre sem, hogy ez tényleg így van-e.
Mondhatom, hogy én ismerem legjobban magam, de nem. A rosszakat ismerem csak, mert azoktól félek, hogy jobban úgy van, mint alapjáraton. De mik is a jók?
Akinek meg nem kellünk, azok kik? Voltaképpen egy szociopata egyveleg, aki baromira nem törődik velünk. Még akkor is bambán csillogó szemekkel, nyálunkat csorgatva ülünk előtte, amikor lealáz minket. Meg szórakoztató, mert elhittük, hogy a rossz fiúkat/lányokat meg lehet változtatni. Használ minket csupán bármire, amire csak akar. Szexre is. Nekünk a „lánykérős igent” jelenti ez, neki egy biológiai kielégülést.

Szóval, szerintem ez a baj velünk. A filmben is elhangzik, csak rövidebben és indulatosabban. Sajnos, idézni nem tudom, pedig szeretném.



Értékelés:
10/10
Ameddig nem találkoztam Mr.A-val, addig nem hittem, hogy filmen kívül is létezik az „összetalálka”. Pedig létezik. A film ezt adja. Hogy higgyünk abban, hogy létezik.



Láttátok már?
Vélemény?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése