2013. január 29., kedd

Bűnösök


Guilty, guilty I feel so empty,
empty you know how to make me feel”
The Rasmus

Még aznap folytatódott az Attilás kálváriám. Magamnak kerestem a bajt, de így jártam. Aminek jönnie kell, az úgyis eljön egyszer. Megsemmisíteni nem, csak elodázni lehet.
No, ez a helyzet is hamar eljött.
Konkrétan, amikor kiböktem a hazugságot, felcsöngetett Damoklész kardja, azaz Zora.
Beengedtem, de visszaszáguldottam a szobába.

A harmadikon lakom, olyan hamar még egy egészséges ember sem ér fel.

Amilyen szigor volt a fejemre ráfagyva, nem csodálom, hogy Attilában is megfagyott a vér.
-Héj. – mondta, és félszegen mosolygott.
-Nekem, te ne mosolyogj. Jézusom. – kérdőre vontam. – Te ezek után, még idehívtad őt?
A fejemen: :O
Az agyamban: ?!?!?!?!?!??!?!?!


-Hahó! – hallom kintről a hangot. Az ajtót mindig előre kinyitom, és még senki sem ért fel ilyen gyorsan.
Kirobogtam a konyhába.
Amikor döbbenten, idegesen mosolyogva kilépek, megszólal:
-Nyitva volt. – belép, és maga mögött bezárja az ajtót. – Gondoltam, hogy kint várok, de féltem, betörőnek néznek. – puszi-puszi. Leveszi a kabátot és a csizmát. – Sikerült megbeszélnetek mindent?
-Tessék?
Rám néz.
-Attila mondta, hogy nem minden jó a kapcsolatodban, beszélni szerettél volna vele, és ezért találkozunk itt.

Melyik kezembe harapjak? Vagy inkább, melyik irányból vágjam magam pofán?

-Szóval? Mi újság? – kérdezi.
-Semmi. A tökéletes nihil van itt.
-Nem úgy. Mr. A-val mi a helyzet?
-Jah, teljesen be van táblázva. A szokásos. Nincs időnk egymásra.
-Oh, az összeköltözők problémája?
-Valahogy úgy. Megbocsátasz egy pillanatra?

Visszaosontam a szobába teljesen ráutaló magatartással.

Attila olyan gyorsan vágja magát vigyázba, hogy egy vámpírt meghazudtolt volna.
A következő beszélgetés ideges suttogásban zajlik, miközben Zora kint iszik a konyhában.
-Te mit mondtál neki a kapcsolatomról? – kérdezem. A végtagjaim olyan idegben vannak, mint még soha. Kezem ökölben, ízület fehéredésig feszítve, és még jó, hogy nem gőzölög a fülem.
-Mit mondtam volna?
-Azt mondta, azt mondtad neki, hogy valami nincs rendben köztünk?
-Nem.
Közben persze, mindent mutogatunk egymásnak. Még azt is, ami nem kellene.
-De most mondta!
-Igen? Valamit félreérthetett.
-Jah. Azért nyitott azzal, hogy vagyok, meg mi újság?!
-Mindig így kezdi.
-Mit mondtál neki?
Minden mondatom közé beékelődik Attilától egy „nem”.
-Figyelj! – kezdem. – Megértem, hogy nem akarod neki elmondani, de engem és a kapcsolatomat ne keverd bele. Nincs semmi bajunk, nem is lesz. Szóval?
-Nem mondtam neki S e m m i t s e!
-Tutira?
-Annyit mondtam, hogy beszélni akarsz velem, meg tanácsot kérni. Nem mondhattam neki azt, hogy gáz van, babám!
-Mi van?
-Így oldottam meg. Nem a te ügyed.
-Itt vagytok nálunk! Tőlem kérsz tanácsot! A barátaim vagytok! Naná, hogy az én ügyem is!
-Mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy megbotlik. Fel kell segíteni! – jah, vagy ott kell hagyni! Gondoltam erre, de nem mondtam ki.
-Nem beszélek erről többet, ameddig a konyhánkban áll! Nyitva vannak az ajtók! Lehet, hogy hallja!
-Elmondom neki, ha elmentünk innen.
Kérdőn és felszólítón néztem rá egyszerre.
-Lakat a szájra! – ujjal arra mutattam, hogy én tudok erről.
Csak bólogatott.
-Menj ki hozzá! Menj már! – mutattam az ajtóra.

Kint hangosan köszöntötték egymást egy cuppantás keretein belül.
Még álltam egy kicsit a nappaliban, és piszok rosszul éreztem magam. Ha elmondom, a barátságomat árulom el. Ha nem mondom el, egy olyan lányt, aki nem tud semmiről, és nem is tehet róla.
Kicsit beleharaptam tehát mind a két kezembe.

Mire kiértem a konyhába, már a cipő a lábukon volt. Attila mondta, hogy elviszi vacsorázni Zorát, aztán majd otthon folytatják a dumálgatást.
Nem mertem belegondolni, csak átvillant az agyamon a jelenet.
Tudom, hogy előbb-utóbb bukta lesz.
A kérdés, hogy mikor.

Elköszöntünk egymástól, és eltűntek a lépcsőfordulóban.
Kimentem az erkélyre, hogy még nézzem őket, ahogy mennek. Mint két idegen, akiket a véletlen ritmus rendelt egymás mellé. Semmi kézfogás, semmi átkarolás. Ötven centi távolság. Behúzott nyak. Előre néznek, nem egymásra, amikor beszélnek.
Kicsit csípős az idő. Összehúzom én is magam, ameddig még látom őket.

Az ember millió és egy utat választhat ki magának. Tőle függ, melyiken indul el. S hiába vannak intő jelek. Dönteni kell, és szinte lépésenként van egy kereszteződés, amikor ismét dönteni kell. Néha ezek rossz döntések, vagy rossz lehetőségek. Némelyik út zsákutca. Van, hogy belefutunk egybe-egybe. Van, hogy a kátyúk gáncsolnak el minket, vagy nem bírjuk a hepehupákat.
Ha mi magunk nem is, de az idő visszakerget a helyes útra.
A cél nem számít. Nem kell tudnunk róla.
A fontos az, a visszaterelés mikor következik be.
Attól függ a célba érés időpontja is.

Úgy érzem, folytatása következni fog…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése