2013. január 28., hétfő

Árulók


Attilát azóta ismerem, mióta az eszemet tudom. Gyerekkorom óta. Jó gyerek, okos, és eddig, húsz év alatt sosem hibázott.  Informatikusként tevékenykedik. Magas, jóképű, szálkásan izmos. Fekete haja és sötétbarna szeme van, illetve egy két éve tartó boldog kapcsolata.


Most a nappaliban ülök a kék kis kanapénkon, ő pedig faltól ablakig mászkál előttem. A kávéja már nem gőzölög. Olyan ideges, hogyha az érzés pókháló lenne, fennakadna rajta. Hol a zsebében van a keze, hol ökölbe szorítva a teste mellett, dörzsöli a tenyerét egymáshoz. Izzadt tenyere nyomot hagy még a farmerján is.

Itt baromi nagy gáz van! – jut eszembe.
A fejem megy Attila után, ahogy suhan ide-oda, és érzem, hogy a nyakam izmosabb lesz, ha így folytatjuk, mint a karom.
Felhúzott térdekkel ülök, és várom a rossz hírt.

Csak akkor ilyen körülményes valaki, amikor rossz hírt akar közölni. Az a nem mindegy, hogy vagyunk érintve benne. Rólunk szól a rossz hír, mondjuk szakítás miatt, vagy közvetetten érint minket. Mondjuk, a barátnőnkkel történik valami rossz.
Nem tudom, mit kellett volna gondoljak.

-Kibököd végre? Azt hiszem, a nyakam kezd beállni. – törtem meg a csendet, mert hát, valakinek csak meg kellett tennie.
Megáll, lemerevedik, és halálra váltan néz rám.
-Oké. – vesz egy nagy levegőt, és már mondja is.
Aztán mégsem. A szekrényhez fordul, megkeveri a kávéját egyszer, majd még egyszer, és újra. Visszafordul hozzám, tesz egy határozott lépést, mély levegőt vesz, már nyílik a szája, aztán ismét semmi.
Vissza a kávéhoz.

-Hé. – csattanok fel. Rémültem felém perdül. – Mi van?
-Se… semmi. – a hangja úgy remeg, mintha minimum halálhírt akarna közölni velem.

Újra járkálni kezd. Néha megáll, rám néz, mondani akar valamit, majd újra körülményesen járkálni kezd. Az órára nézek. Már fél órája csináljuk ezt.
Amikor megérkezett, könnyednek tűnt minden. Ritkán találkozunk, általában levelezünk. Feljött, leült a konyhában, amíg lefőtt a kávé, és átbeszéltük az elmúlt fél évet. Most meg, mintha egy teljesen más ember lenne, millió és egy titokkal övezve.

Testhelyzetet változtatok, mert elzsibbadtak a farpofáim. Most már a térdemen támaszkodok. Az agyam tik-takkol. Rosszabb ez, mint amikor a vizsga előtt várok, hogy bejussak a kivégzőosztag elé.

-Szóval? – felnézek rá. – Mi van?

Egy ujjal meghúzgálja barna pulcsijának gallérját, mintha fojtaná.

-Mi van? – kérdezem, most már erélyesebben. Fogy a türelmem.
-Semmi.
Felállok, mintegy nyomatékot adva a szavaimnak.
-Megőrültél? Nincsen gumiszobám, úgyhogy, mielőtt megzápulnál, légyszi, mondd el, mi van veled?!

Kezeit védekezőn elém tartja.
-Mondanom kell valamit. De esküdj meg, hogy senkinek se mondod el. Se Andrásnak, se apudnak, se semelyik barátnődnek. Tényleg kettőnk közt kell maradjon. – ezt egy levegővel tolta ki.
Felemeltem a kezeim eskütételre.
-Esküszöm.
-Az életedre. – most lehet, hogy elpatkolok.
-Esküszöm.
Behunyja a szemét.
-Lefeküdtem a volt barátnőmmel, de nem éreztem semmit sem. Nem számított. Csak megtörtént az egész, azt sem tudom, hogyan. Megtörtént, és kész.
-Oh. – többre nem futotta.

Zorával két éve vannak együtt, mintha az istenke is egymásnak teremtette volna őket. Zora a barátnőim táborát erősíti annak ellenére, hogy elfoglaltságaink miatt annyiszor nem tudunk találkozni, mint amennyiszer szeretnénk.

-Veszekedtünk, hogy úgy élünk, mióta összeköltöztünk, mint a hatvan éves házasok. Hazamegyünk, puszi-puszi, aztán kaja, aztán olvasás, aztán ágy. Annyira elhidegültünk egymástól, hogy nem volt más választásom. Sosem szeretkezünk. Sosem vagyunk együtt úgy. Tudod.

Még mindig keresem az államat a padlón. Nah, ezért nem jó az, ha az ember a barátait hozza össze. Az hagyján, hogy amikor fasírtban vannak, akkor rajtunk csattan mind a két ostor, de amikor bekavar a harmadik fél, és mindenkinek igaza van, akkor próbálj meg igazságot tenni. Nőbajtársi szeretet, a barátnő oldala, vagy a gyerekkori jó barát oldala.

-De ha problémáitok voltak, akkor miért nem próbáltátok megoldani?
-Basszus, ez nem egy matek feladat.
-Egek. – átvillant egy s más az agyamon.

Kimondottan egyszer sem csaltam meg senkit. Csók volt, meg volt, hogy úgy voltam kapcsolatban, hogy mást szerettem. Mindnek vége lett, és isten ments, hogy elmondjam nekik. A mai napig nem tudnak róla. Hallgatni öröm.

-Ki a nő? – kérdeztem félve, mert valahol belül már tudtam a választ.
-Nah, ez az, amiért megeskettelek. – embert még nem láttam ilyen bűnbánó arccal állni. – Anita.
A döbbenet úthengerként robogott át rajtam. Anita? Az ÉN ANITÁM????
Anita a barátnőm, szerintem már születésemtől fogva. Együtt nőttünk fel. Az utóbbi időben kikerültünk egymás látószögéből, de tartjuk a kapcsolatot. Máshol él. Volt már rá példa, hogy összejött a barátaim közül valakivel, és nem működött. De ez.
Fasza.

-Ez így kurv@ra nem fair!!! – álltam fel, és kiabáltam. Nem hiszem el ez a szerelmi-baráti háromszöget.
-Mi a nem fair? – kérdezett vissza. Na, itt már lendült volna a kezem.
-Átvertél! Elárultál!
-Valakinek el kellett mondanom, és te vagy az egyetlen, aki megért, és nem fogja kikaparni a szemem. Anitával nem tudom megbeszélni, mert visszament Bécsbe. Zorának meg nem mondhatom el, mert kikészül. Maradtál te. A haverok meg éljeneznének, mekkora kan vagyok.

Talált, süllyedt.

Visszarogytam az ágyra. Az agyamban még mindig nem volt 100%-os a feldolgozottság.

-Nem is akarod elmondani? – néztem rá.
Zsebre dugta mind a két kezét, és megrázta a fejét.
-Miért? Szerinted kellene?
-Miért? Hogy miért? Azért, mert Zora a barátnőd, és nem teheted meg vele, hogy nem mondod el neki. – komolyan így gondoltam. – Csak ne egyből, hanem, aludj rá egyet. Ne akkor mondd, amikor ideges, vagy szomorú, és akkor se, ha boldog.
-Akkor mikor?
-Minél előbb.
-De minek kellene elmondanom? Amiről nem tud, az nem fáj. – utálom a férfiaknak, és némely nőknek ezen filozófiáját. Könnyű menekülési útvonal.
-Hát, csak elvileg, mert minden kitudódik egyszer, aminek ki kell. – leült mellém törődötten.
-Szóval, ha bevallom, akkor jobb lesz?
-Nem ezt mondtam, de meg kell adnod magatoknak az esély arra, hogy rendezzétek a helyzetet.
-Nincs beleszólásom? Csak neki?
-Fordítva máshogy lenne. – megsimogattam a hátát. Még mindig nem tudom, kit sajnáljak. – Nem is tudom. Bonyolult egy dolog ez. Nem tudom.
-Te kerültél már ilyen helyzetbe? – kérdezi.

Ha leszámítjuk azt, hogy volt egy kapcsolatom, és megcsókoltam mást közben, akkor nem. De hát, megtörtént. Meg az eddig egyetlen komoly kapcsolatom vége felé, amikor már éreztem, hogy valami nem pálya, akkor már mással terveztem. A harmadik minden esetben egy barátom volt.
Mióta van Mr.A nem gondolok úgy másra, ahogy eddig. Egy barátomra sem. Nem lehetnek a „megmentőim”.
Amikor fellép a szex terén az átmeneti hiány, akkor persze, beindul a fantáziám. Nem tagadom. Esendő vagyok. De ő az első, akit nem csalnék meg semmilyen formában sem. Nem mentegetném magam azzal, hogy csak egy csók volt, vagy nem számított semmit.
Mert bármit teszünk is, igenis, SZÁMÍT!
Mert jelent valamit.
Valami rosszat.

Ültem Attila mellett, és a szemébe néztem.
-Nem. Még sosem kerültem ilyen helyzetbe. - … és nem is akarok.


Folytatása következik….

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése