2013. január 13., vasárnap

A mini, a nagy, a V, a túlságos



Úgy tűnhet, hogy egyre kevésbé találom a szavakat, de próbáltam a lehető legjobban összefoglalni, ami következik. Sajnos, az egyik túl kicsi, a másik túl méretes, a harmadik mély, a negyedik túl magas.

A minap láttam, és utána is olvastam, hogy egy friss, amerikai kutatás szerint, ha egy nő kiteszi a melleit a kirakatba, akkor hatalmat szeretne gyakorolni a környezetére és az eseményekre. – A cikk azért több minden irányjelzőn keresztülmegy, valahogy a reggeli műsorban a mellekre mentek rá.
Így, én is.

Hálát adok mindennek, mert engem nagy cicikkel áldott meg az élet. Nem túl nagyokkal, de bőven eléggel. Nem tudom elrejteni őket. Még, ha tökig feketébe öltözök, vagy egyszínűbe, akkor is vonzza a szemet, na. Ez van. De sosem gondoltam volna, hogy rabigába hajtsam a férfiakat azzal, amim van. Tudatosan biztos nem, aztán ki tudj, mit mond a tudatalattim.
Arra sem gondoltam, hogy a melleimmel szeretnék érvényt szerezni a szavaimnak.

Szó se róla, szeretek tetszeni, és néha a magam módján közszemlére teszem magam. Ilyenkor persze, takargatom is, mert nem akarom, hogy lássák, de lány vagyok. Szemérmes és tűzre éhes.
Aztán elgondolkodom.

Mi mást lehet a pasiknak elsőre magunkból adni? Tegyük a szívünkre a kezünket.

Cici és segg. Ahogy a Showgirls című film mondja. Úgy teszünk, mintha nem azt adnánk, de mindig ezt a kettőt kínáljuk fel. Hiába húzunk barna papírzacskót a fejünkre, vagy vagyunk erényesek. Azzal csak megkönnyítjük a dolgukat.

Nem is kell a próbálkozással messzire menni. Gondoljunk csak bele, hogy nem kell kitenni magunkat a kirakatba, mint valami exhibi, csak öltözzünk fel csinosan, vagy akár fedjük be magunkat úgy, hogy csak a szemünk látszódjon ki. Figyeljük meg a többieket. Akarva-akaratlanul is bámulni kezdik a kerekded idomainkat, beindul a fantázia, és senkit sem érdekel a szem.
Hiába a lélek tükre.

A jó formákat pedig, mindenki megnézi, mert szereti. Ez független attól, hogy milyen neműek vagyunk, vagy milyen a szexuális beállítottságunk.



De miért is nézzük meg a csinos formákat? Azért mert a kerek idomok, a széles csípő és a nagy mell az ősi tudatunknak azt üzeni, hogy „Hejhó! Hadd legyek anyja a gyerekeidnek! Képes vagyok táplálni és szülni! Állj meg! Nézz meg! Vegyél el!”
Emlékezzünk, mit tanultunk filmekből és könyvekből. Amikor a képzeletbeli nagymama azt mondja a meny-jelöltnek, hogy széles csípő, de jó, nem esik majd nehezére a szülés. Ez az igazság. Nem véletlenül esik úgy a fejlődés, hogy a nők mellben és csípőben szélesednek ki, főleg utóbbiban, a férfiak meg deltásak lesznek.
Nekik a delta az erőt jelképezi, hogy tudnak óvni minket, vadászni, dominánsak. Mi meg cserébe utódokkal ajándékozzuk meg őket.

Túllépve ezen pedig, a való világban is azzal találkozunk, hogy legyen nagy melle az embernek. Nem túl kicsi, amolyan szúnyogcsípés jellegű, de ne s a „hűbazdmeg” kategória.
A nagy mell önbizalom. – Legyezgeti rendesen az egót, ha ne a szemünkbe néz a velünk szemben ülő farkasember, s a „nem nézett a szemembe hiszti” hazugság.
Talán azért is, mert a tudatalattink a fentiek miatt, ezt tartja úgy, hogy a nőnek melle van. Direkt nem mondom, hogy nagy vagy kicsi, mert ez relatív fogalom, mint az is, hogy a mérettől lenne valaki (jó) nő.

Most ez nem vérszívása a kisebb mérettel megáldott nőknek, csak tényeket közlök, és remélem, majd átmegy az üzenet. Nekik pedig, ott a többi, amivel lehet virítani.

Mert ugye, a nő, ha tetszeni akar, akkor nem feltétlenül a melleit teszi ki a kirakatba. Felhúzhat rövid szoknyát, vagy rövid nadrágot, a cipője sarkával megnyújthatja a lábait, vagy akár olyan ékszereket és kiegészítőket viselhet, amivel kiteszi a hímneműek számára a saját irányjelzőit.
Mert mikor öltözünk így? Amikor el akarjuk adni magunkat. Tudatosan vagy tudattalanul, az relatíve mindegy.
A lényeg, hogy kiprovokáljuk magunknak az elismerő, bíztató pillantásokat, a másiknak meg felkínáljuk magunkat. Lányok a piacon, akár a részvények.



Az öltözékünknek üzenete van. A lényeg, hogy aki tudja viselni a nőiségét, az farmer – bő póló kombinációban is nő lesz, és le sem tudja magáról vakarni, hogy puncis. A másik, hogyha ez nem teljesül, felvehet akármit, akár meztelenül is mászkálhat.
Maximum ízléstelen, minimum röhejes lesz. De nem nő.

Én anno nem tagadom, feketébe és acélbetétes bakancsba öltöztem, mert úgy éreztem jól magam. Aztán egy baráti társaság tagja lettem, ahol már-már kényszeresen hasonlítani akartam arra a lányra, aki ízig-vérig lány volt. Bármit viselt, akkor is szexinek, titokzatosnak, kislányosnak tartották, míg én gyakorlatilag nemtelen voltam. És bárhogy is próbáltam úgy öltözni, viselkedni, mint a szóban forgó hölgy, csak nevetség tárgya lettem, nem más.

Minden pillanatban szerepet játszunk, de egy van, ami végigkísér minket. A nemünk. Törekedni kell arra, hogy ne legyünk profánok, és ne hassunk úgy se, mintha egy tehénre adtunk volna egy gatyát.
Hogy is mondják ezt szépen?
Aki nincs identitásának tudatában, annak mindegy, mit vesz fel. Nem fog átjönni az üzenet.
Ennek persze a fordítottja is igaz, mint a fenti személyes tapasztalatom is mutatja.

Mondjuk, és szerintem ide tartozik, hogy az is rákefél, aki nem az alkatának megfelelően öltözik. Hiába teljesül minden a fentiekből, ha nem tudjuk viselni a saját testalkatunkat, akkor reszeltek a nőiségünknek is.

A harmadik, ami még eszembe jutott, és szerintem következik a fenti kettőből, a divatkövetés. Aki görcsösen követi a divatot, az görcsösen keresi önmagát. Akinek a márkák jelentenek mindent, az egy bizonytalan, félelemmel teli ember, aki csak el akarja hitetni, hogy neki milyen jó, ő ezt megveheti, megteheti…stb.
Az ilyeneknek csak egyetlen egy kérdést tennék fel: „Hol vagy ebben te?”

Sehol. Lesz rá a válasz. Hiszen, ha más mondja meg, hogy kik vagyunk, akkor vagyunk már valakik egyáltalán? Nem.
Formálható massza, aki azt sem tudja, mi az a világ körülötte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése