2012. december 22., szombat

Ünnepi készülődés



Most már biztonságban kijelenthetem, hogy túléltük a világvégét. Zsuzsi mondta reggel, hogy nehogy úgy járjunk, mint a Fehér zaj című filmben, hogy kinevetjük a majákat, és a végén beüt a krach.

Némely embereknek valljuk be, beütött. Mert úgy mazsoláznak mindenfelé, mintha minimum az armageddonra készülnének. Pespájzolnak, tülekednek, anyáznak, izgulnak, és finoman szólva is magasról tesznek arra, hogy másnak  is épp olyan égető szüksége van az utolsó napokra, mint nekik.

Kalandos héten vagyok túl.

 
Fájdalmas a felismerés, hogy én is hibázom. Pláne, hogy halvány lila gőzöm nincs arról, hogy milyen időszámítás szerint élek. Szentül meg voltam győződve arról, hogy vasárnap és karácsony között minimum még két nap van. Aztán apukám ráébresztett csütörtökön, hogy hétfőn már hivatalosan is úton lesz a jesszuska.
Szóval, találkozás a csajokkal – naponta eggyel – kilőve. Előfeltételezte, hogy rohanni kell az ajándékok után, a csomagolás sem várathat. Nem mellesleg a kaját is meg kell tervezni, no meg, az ilyenkor esedékes nagytakarítás.
Arról inkább nem ejtek szót, hogy 21-ig vizsgáink voltak.

Hétfőtől szerdáig nem csináltam mást, csak olvastam, ábrákat kerestem, és próbáltam mindent a feltételeknek megfelelően elkészíteni egy-egy beadandó formájában. Igaz, közben semmi mást nem csináltam, mert nem tellett az időmből semmire sem.

Szerdán meg kutyakajás dobozokat vittem barátnőmnek, aki elmésen kitalálta, hogy abból fog ajándékokat csinálni, csak egy gondja van. Nem tudja, honnan szerezzen be dobozokat. Szerencséje, hogy otthonról apu hozott neki párat, amit átvittem neki este.
Fél órát fagytam a ház előtt, mire beengedett a szomszéd. – Nem lehet csöngetni, mert a kutyája idegbeteg lesz, ezért csörgetni szoktam a telefonját. Annyira kiabált a vízvezeték-szerelővel, hogy nem hallotta a telóját, pedig fél méterre (se) állt tőle.

Csütörtökön találkoztam Zsuzsival, még így az ünnepek előtt. Előtte való este még fekete kartonért jártam a várost, meg csomagoltam a dolgait befelé, amit neki szántam. Szánom-bánom, erről nincs képem. De örült neki, aminek meg én örültem. Ahogy az ajándokjaimnak is (ezt majd karácsony után lefotózom és kommentálom is).
Megtömtem a bendőmet mindenféle jóval, ám este elkövettem egy hibát. Hazajöttem. Mr.A egész nap itthon volt, és elméletileg tanult, gyakorlatilag össze ctrlC-ctrlV-zett hat oldalnyi olyan anyagot, amit csak részleteiben lehetett használni. Még jó, hogy négy felé jöttem haza, mert így is nyolcig melóztam vele.
Hiába, ő szóban jó, én írásban. S most mit mondjak neki? Nem csinálom meg? Nem tudok vele ennyire gerinctelen lenni, és ő csinált cserébe vacsit, és karácsonyra tojáslikőrt.

Nyolc környékén már annyira fájt a derekam, hogy alig tudtam ülni, s amikor leütöttem az utolsó billentyűt, akkor úgy éreztem, hogy végre, vége. Erre az évre vége… legalábbis, karácsonyra biztos.
Mindent elküldtünk, minden rendben van.



A péntekem olyan szinten kalandos volt, hogy Bear Grylls elmehet nyugdíjba. Ezek után úgy gondolom, nekem is kijárna egy műsor azzal, hogy kimegyek az ünnepi forgatagba, és megpróbálok túlélni.

Mr.A jó szokásához híven, elkezdett tervezni, de megakasztottam már ott, hogy „felkelünk korán”, hiszen ez eddig egyetlen esetben sem sikerült. Most sem. 11-kor voltunk menetkészek. A 85-ös busz vagy késett, vagy kimaradt, mindenesetre vártunk a hidegben vagy húsz percet, mire méltóztatott megérkezni totál tömötten a járat.
Kidöcögtünk KöKi-re miközben ültem a büdösben, két olyan csirkét hallgatva, hogy felállt a hátamon a szőr.
Eztán vártuk a 148-ast. Óra kilencre volt kiírva, de harmincig nem jött semmi. Számoltuk a buszokat, melyeknek nem ez volt a száma. Közben gyűltek az emberek, és némelyiknél nem tudtam eldönteni, mit akar. Olyan szorosan állt mögöttem, hogy attól féltem, a busz alá lök, csakhogy meglegyen a helye.
Felszívtam magam, mert semmi kedvem nem volt hasgörcsösen, mínuszosra fagyva Csepelig állni.

Leültünk. Enyhe szarszag lengett körül, és a bérletem áráért még kilátásom sem volt. Az egyik oldalon baromi sok graffiti volt, a másikon nem lehetett a függönyszerű kosztól kilátni.

Nagy nehezen, de megérkeztünk Csepelre. Ott futottunk az egyetlen pontos busz után, ami kivitt az Óceánig.
Ekkorra már úgy néztem ki, mint Sid a lajhár a Jégkorszakból.



Ott pedig, a totális káosz várt ránk.
Minden ember mérgezett egérként futkározott jobbról balra, mintha elvinnék az áruházat.
Mikor megláttam, volt ám idegállapot. Mr.A azt sem tudta, hol van, nekem görcsölt a hasam, utálom a tömeget, mindenki nekem jön, minden gyerek ordít. Kész.
Megfogtam a kiscetlimet, amire reggel felírtam mindent, loptam magamnak egy pogit, és indulhatott a túra. Gyerekkorom óta családi hagyomány, hogy ameddig bent vagyunk, elfogyasztunk egy pogácsát. Általában sajtosat vagy puszta (hagymás) pogit. Nagyon finom, és annyira jól esett. Kellett már az energia.
Míg Mr.A, mint egy nő, mindent megfogott, gondosan megnézett, és választott, én, a tudatos vásárló, félig már telepakoltam a bevásárlókocsit. A boroknál volt jó leállítani, mert onnan nem mozdult el. Bármennyire is messzire lőttem ki magam csillagpontszerűen, mindig visszataláltam hozzá.

Három napos ünnep, és annyi kaja van mindenkinél, hogy púpozva van tele a kocsi. Kotorják befelé a futószalagról, és bármennyire is fölösleges, akkor is megveszik. Majd jó lesz még valamire.
A grillcsirkésnél kilométernyi hosszú sor állt. Nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot. Szlalomoztam a bámészkodó emberek között, és húsz perc után úgy a plafonon voltam, hogy senki sem tudott volna levakarni onnan.
Lehet, hogy jobb lenne, ha a szülők pórázon tartanák a gyerekeket, mert akkor nem mennének neked. Aztán még ott voltak azok, akik jobbra néznek, de balra kanyarodnak. És azt érzed valahol belül, amikor már huszadjára mész körbe, de még nem találtál számodra hasznos dolgot, viszont már ezerszer kényszerültél bocsánatot kérni, mert egy gyerek neked ment, ha nem lesz kenyér, akkor ölni fogsz.
Tisztára őskor. Harcolunk a kajáért egy tömött áruházban. Aki kapja, marja.


Lényeg a lényeg, hogy sikerült egy egész óra alatt bevásárolnunk, majd mehettünk vissza. Mire megjött a busz, ami meleget tankoltam az áruházban, az mind elpárolgott. A buszon fűtés nem volt, se oda, se vissza, utóbb pedig, a hideg pizza is a combomon pihent.

Mire hazaértünk, már nem éreztem a lábujjaimat. De nem ülhettem le melegedni, hiszen a kacsák a tónál éheznek és fáznak.
Kötelességem rajtuk segíteni. Kimentünk megetetni őket. Sosem volt még olyan, hogy maguktól jöttek volna. Most, megálltunk a kerítésnél, és már akkor jöttek oda hozzánk hápogva, a jégen bukdácsolva. Kiszórtunk egy zacskónyi magot nekik, és fel is porszívózták szépen. Biztos gyűjtik a kaját, hiszen tél van. A test fűtéséhez meg kell az energia.

Este már nem akartam elhinni, hogy semmi dolgom nincs. Nem is volt így. Főznöm kellett Mr.A-nak hétvégére, hogy legyen kajánk, mert máskülönben trében lettünk volna.

Rá kellett jönnöm, ez a hét nem a pihenésről szólt. Minden nap volt valami, amiért vagy szellemileg vagy fizikailag elfáradtam annyira, hogy csak levegővételre voltam jó.
Ha melegondolok, megviselt.
Még most sem érzem úgy, hogy minden rendben van odabent. A fejem fáj, a derekam is, a hátam akkor érzi jól magát, ha görbe, és felgyulladt a kis villany. Imádok ülni és feküdni.

Pechemre, ma takarítottam. Vagyis, kellett. Reggel óta, most értem el oda, hogy semmi dolgom nincs. Viszont ásítozom, és nehezen pörögnek az ujjaim, a szavak sem jönnek. Rajzolni kellene még… nem fogok.
Tornáztam is – hős vagyok.
Felnyaltam az egész lakást oda-vissza, és jogosnak érzem a kiakadást, hogy testi hibás vagyok. Nincsen hat kezem, melyek olyan messzire nyúlnak, amilyen messze én szeretném, hogy nyúljanak.
Vagy legalábbis, tudjak osztódni.

Óhatatlanul is gonosz gondolat férkőzött a fejembe. Lehet, hogy nem is a magányosság miatt likvidálja magát jó pár ember ilyenkor, hanem a takarítás és rohanás után hirtelen nem lesz mit csinálnia. Ettől fölöslegesnek érzi magát, és meg is lesz a baj.
Na, az ilyen és ehhez hasonló gondolatok miatt lehet érezni, hogy nem vagyok topon.

Be is fejezem. Ha holnap lesz erőm, akkor még gyorsan elmondom, mit tervezek, aztán leteszem a lantot az ünnepekre.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése