2012. december 17., hétfő

Penészvirág (?)


Tegnap ismételten hosszú idő után találkoztam Vivi barátnőmmel. Mióta dolgozik, én pedig Mr.A-nál lakom, azóta valamilyen oknál fogva négy-hat havonta látjuk egymást. Persze, hetente vagy minden második héten beszélünk telefonon egy órát.

Az a legfurcsább, hogy telefonon örülünk egymásnak, de amikor ott vagyok, akkor mind a ketten megkukulva ülünk a konyhában. Ő várja, hogy megkérdezzem, amiért ott vagyok, én várom, hogy elkezdje mondani.

Általános probléma, hogy valahogy, ha egy-egy barátnőmnél ott vagyok, mindegyik a telefonját bújja, nézegeti a leveleit. Egy halom téma hever talonban, mert nem beszélünk róla. Nincs rá elég idő. Hetente egyszer öt-hat órába sem lehet bezsúfolni őket, pláne négy hónapot ennyibe.
S ilyenkor jönnek a hideg zuhanyok is.



Mindenki máshogy áll hozzá a barátkozás témájához. Én eléggé lelkis ember lettem az évek alatt, és lehet, hogy az én hibám, de elvárom, hogyha kevésszer találkozunk, akkor a találkozó az CSAK rólunk szóljon, és ne még egy olyan személyről, aki az internetkapcsolatnak hála van jelen.
De még ezt is le tudom nyelni.

Egy valami van, ami igazán sosem fért a bögyömbe. Ez pedig az, hogy olyanokért vagyok hibáztatva, ami meg sem történt. Vivi kifakadt, hogy egyedül érzi magát, mert minden barátnőjének van pasija, és inkább velük törődnek, mint vele. Még az a lány is bepasizott, aki már tíz éve kiszáradt patak.
Erre most mit lehet mondani?
Amikor összejöttem Mr.A-val, akkor nem helyeztem őt egyik barátnőm elé sem, mindig a barátnőim voltak azok, akik azzal a felkiáltással éltek, hogy „inkább töltsétek együtt az időt”, mintha deréktól a férfihoz lennék láncolva. De nem vagyok. Vivi folyamatosan mindenkinek azt mondja, hogy legyen inkább a pasijával, mint vele, pedig a lányok is szeretnék látni.
Ha pedig valaki arra képtelen, hogy elmondja a barátjának, sőt, gyerekkori barátjának, hogy mi nyomja a lelkét, akkor hogy várja el, hogy kitaláljam??? o.o
Néma gyereknek… nah…

A legjobb pedig az volt, hogy a kisszobában fekve beszélgettünk. Jobban mondva, ő beszélt, én meg hanyatt feküdtem az ágyon, és bámultam a plafont. Vivi eközben hol a tévét bámulta, hol a kutyájával játszott. Mindeközben a telefonja a markához nőtt, és folyton leste rajta a gmail-t, meg a Facebook-ot.

Az ő kálváriáját majd el fogom mesélni, mint egy okulásképpen mindenkinek, de most jöjjön az, ami igazán megsértette az én kis lelkemet.
Arról volt szó dióhéjban, hogy Dana (nevezzük így), Vivi barátnője randira készült még délután, aztán este jött az üzenet, hogy ez a pasi is eltűnt, és hogy egyik hímnemű szavában nem lehet megbízni.
Vivi úgy beszélt délelőtt a kapcsolatukról, mintha már hosszabb ideje együtt lennének, de kiderült, hogy a második randi lett volna. Hiába, társkeresőn sok bolondgomba nő.
Aztán rákérdeztem, hogy hol hibázzák el?
Mire a válasz:

„Ott, hogy rossz pasikat keresünk. – adott volt a kérdés, hogy milyet? – Olyat, akivel lehet vitatkozni, pörög mellette az élet, eléggé temperamentumos, nem kuka, aki kezelni tudja azt, hogy a mi életünk kezelhetetlen. Nagy a pofánk, lazák vagyunk, sört iszunk. Aki el tudja viselni, hogy ami a szívünkön, az a szánkon. Aki mellett nem olyan szürke, unalmas és hétköznapi kapcsolatunk lesz, mint neked Mr.A-val.”

Nem mintha annyira felmagasztalnám a kapcsolatomat, hogy baromi pörgős, mert nem, de azért nem nevezném unalmasnak. Inkább kiegyensúlyozott.
Miért baj az, hogy találtam egy jó fiút, akivel jól érzem magam? Miért kell mindig kalandozni, meg pörögni, meg marni egymást, meg „jól ellenni”, meg marhulni?
Az poén néhanapján, de nem egy biztos kapcsolat alapja.
Legalábbis, nálunk nem.

Mi szeretünk itthon lenni, egy takaró alatt tévét nézni, megköpködni a műsorokat. Együtt játszunk a számítógépen. Beszélgetünk. Együtt csinálunk vacsorát. Olvasunk. Teszünk-veszünk.
Meglepjük egymást nem csak ünnepeken.
Tény, nincsenek tányérdobálós, ajtócsapkodós veszekedéseink, de az nem is kell. Vitázni szoktunk, azért annyira nem vagyunk egy világ.
El is szoktunk járni. Tény, hogy nem minden este, meg nem megyünk hétvégén diszkóba, nem mászunk falra egymástól. Nem utazunk külföldre évente egyszer. Pusztán kirándulunk, meg a barátainkkal töltjük azt a kevés szabadidőt. Néha van igazi buli is persze, nem vagyunk besavanyodva.
Nem szöttyögünk úgy az olyan dolgokon, amiket az agyunk fúj fel, hogy a végén úgy becsapja valamelyikünk a bejárati ajtót, hogy soha többet nem jön be rajta.

De ez nem unalmas. Szeretem. Szeretek vele így lenni. Nem elvagyunk. Legalábbis, nem egyszerűen. Embernek, férfinak és nőnek kezeljük a másikat, és rendben van a kapcsolatunk.

Vivi persze kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez akkor is unalmas kapcsolat. Az ő szemükben az. Én meg belül sorakoztattam az érveimet, hogy nem az. Mert az ő élete milyen volt harminc éven keresztül? Elmegy dolgozni, majd haza, lefekszik, és alszik. Senki sem viseli el a savanyú ubikat. Szerintem.
Egy idő után pedig, azon kaptam magam, hogy a kettőnk kapcsolata üresedett ki a ritka találkozók miatt. Ez lett olyan, amiben nincs szín, és hogy ő próbál kapálózni a nyakig érő sárban, hogy neki még lehet jobb úgy, hogy rám licitál.
Lehet, hogy ez megérne egy bejegyzést… hm… elgondolkodtató.


De mondjatok meg nekem valamit.
Bármelyik barátnőmnél is vagyok, bárhogy tépem is a számat nekik, és tudom, hogy az estek 99%-ban igazam van, akkor is ezek a válaszok születnek:
„Igazad van, de…” (és jön a parányi agyból egy kicsit sem racionális magyarázat)
Nem, mert…” (még végig sem mondom, és rávágja)
Vagy egyáltalán el sem jut az agyukig, hogy az ő világuk azért döcög csak, és nem robog, mert csak arra jók, hogy hisztizzenek, és ezáltal a középpontba kerüljenek. Ott pedig jó, mert mindenki velük foglalkozik. Sajnálva vannak. Azt pedig nem fogják fel, hogy az a kaka, amiben tapicskolnak, már rég nem (csak) annak a férfinak a hibája, akire mutogatnak, hanem az övék (is).

Mondtam is Mr.A-nak, hogy alapjáraton letojnám ezt az egészet, de nem tudok könnyen elmenni mellette, mert mégis csak a barátnőm. Inkább nem közlök véleményt, csak mellette állok, döntsenek bárhogy is. Ez tegnaptól kezdve igaz mindenkire.

Kérdés:
    Hogy mondod meg egy barátnődnek finoman, hogy idióta?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése