2012. december 10., hétfő

Elősör is: szeresd magad!



Azt hiszem, most erről a történésről írnom kell, mert úgy érzem, hogy eléggé fejbe kólintott, és valamire ráébresztett.
Vivi barátnőm ma közölte velem, hogy az elmúlt héten valami butaságot akart csinálni magával, és egy szerencsés véletlenen múlt, hogy még mindig két lábon jár a földön, nem pedig fekszik alatta.
Nem kertelek, az öngyilkossági kísérletéről szeretnék írni. Innen tovább csak az menjen, aki szeretne, és tudja, hogy bírni fogja.
Aki nem, annak pedig üzenem. Első és legfontosabb dolog: szeresd magad!



Igazán még most sem tértem önmagamhoz a sokkból.
Nagyban tételkidolgozok, szöttyögök azzal, hogy szerintem az egyik tanárom a velőmig idiótának néz, amikor látom, hogy érkezik egy levelem. A tartalma pedig, üvegszilánkként hasított a szemgolyómon át az agyamba.
Nem másolnám be ide a sorokat. Legyen annyi elég,  hogy nem sok kellett ahhoz, hogy hülyeséget csináljon.

Eszembe jutott, hogy én mit műveltem pár évvel ezelőtt. Összevagdostam a bőrömet a lehető legváltozatosabb helyeken, és hagytam, hogy összevérezzek mindent. Látványosan szenvedtem, mert valahol nem akartam meghalni, igazán csak azt utáltam, hogy nem tartozom sehová. Hiába beszéltem, senki sem hallotta meg a hangomat. Emberek között voltam egyedül. Ez volt az egyetlen fegyverem, hogy végre rám is odafigyeljen a világ.
Így visszanézve, figyelt rám mindenki, csak máshogy figyeltek rám.

Aztán egy halom gyerekkori barátom távozott el az élők sorából a másvilágra. Most nyilván fekete ruhájukban egy zöldellő mezőn ücsörögnek, és az éppeni bénázásaimon röhögnek. Vivi is gyerekkori barátom.
Azt akarom kihozni ebből, hogy valójában nem a világ nem figyelt rám, hanem én nem figyeltem oda másokra.

Ez ott látszik a legjobban, hogy a mai napig nem veszem észre, ha valaki segítségkérően nyújtja a kezét. Pár hete beszéltünk telefonon, és mondta, hogy majd mond valamit, amitől agyf**zt fogok kapni. Gondoltam itt arra, hogy visszafogadta a kamionost, vagy a baltásgyilkost, de nem arra, hogy akármilyen formában véget akart vetni az életének!!!!!!
EGYSZERŰEN NEM HISZEM, HOGY NEM FIGYELEK ODA A JELEKRE!

A világért sem vallanám be, hogy amikor elolvastam a levelet, a szemeim nagy krokodilkönnyekben törtek ki. Nem akartam elhinni, hogy egy olyan ember, aki gyakorlatilag azon kevesek egyike, akik tényleg közel állnak hozzám, megpróbálta megölni magát.
De inkább azon bőgtem el magam, hogy nem figyelek oda rá.

Nemsokára 26 év alatt megtanultam, hogyan mosolyogjak úgy, hogy közben senki sem látja, hogy villát döfök a tenyerembe. Megtanultam álcázni, hogy bajom van. Mosolygós, szeretnivaló ember vagyok, mint Vivi is. Szidjuk a világot, baromkodunk, minden happy. Mint bárki más, aki bajban van! Sosem vennéd észre, hogy önmaga a legnagyobb ellensége, csak amikor késő.

S tudjátok, mi az igazán ku**ára nem f**za ezekben a történetekben? Hogy cipelheted a másikat agykurkásztól, agykurkászig. Elmondhatod neki a saját életed legrosszabb pillanatait. Felteheted nekik ugyanazt a kérdés (mondd el, hogy mi a baj) ezerszer, mindannyiszor ugyanarra a válaszra fogtok kilyukadni: nem érti meg senki, nem szereti senki, egyedül van a világban. Végső soron pedig, nem akar meghalni, csak nincs kedve élni.
Csak mindenki egyetlen egy dolgot felejt el: aki tényleg meg akarja tenni, az nem szenved, nem kér segítséget. Mint Vivi. Én is utólag tudtam meg, és gyanítom, a többi barátnője is.

Nem titkolom, hogy számtalan és egyszer éreztem én is így. Tudom, hogy mi fordul meg az emberek fejében, és nem csak tinédzsereknél. Az élet bármelyik szakaszában fellépő akadályok némelyike akkora, hogy képtelenség még csak elképzelni is, hogy az ember meg tudja ugrani őket.

Vivi okait tudom, ismerem. A családját nagyon rövid idő leforgása alatt vesztette el. Állambácsinak hála, a munkahelye is ingatag, tartaléka nincs. Inkább adósságai. Párkapcsolata nincs, és a férfiak a legkülönfélébb módokon bírják szívatni. Minden napja ugyanolyan.
(halkan megjegyzem, hogy azért a legtöbb problémájának a forrása önmaga, és azok az emberek, akik azt hangoztatják, hogy 30 évesen ideje lenne szülnie)
Szóval, önmagának legnagyobb gátja lett mára.

Igazán azt nem tudtam eldönteni, hogy kiadjam-e ezt ennyire, amennyire lehet. Amikor a legutóbbi mélyrepülésemben voltam, akkor valaki azt mondta, hogy meg kell szabadulnom a démonaimtól, és senki sem hitte el, hogy ez egyedül nem megy. Mára élő bizonyítéka vagyok annak, hogy de, igenis kell valaki, aki támogat, szeret. Nem kell a sok barát, a kényszerkapcsolat, a kényszeregzisztencia, a kényszergyerek. Csak az, hogy az ember némi segítséggel helyére tegye a kirakós darabjait.
Nem is azt kell feltétlenül kérdezni, hogy van a lelke a másiknak, hanem oda kell figyelni az összes olyan válaszra is, amelyek rejtve vannak. Kérdezheti valaki, hogy van a lelkem. Jól. De a bennem dúló vihart már senki sem látja.

Ami nem öl meg, az megerősít. Lehet. Nem érzem magam sokkal erősebbnek az életemtől, sem az életben maradástól. Inkább azt mondanám, hogy amikor Mr.A megérkezett, onnantól kezdve voltam nullponton ismét. Azóta próbálok pozitív lenni, kiiktatni a „jó szándékú” célzásokat és közhelyeket. Próbálok arra törekedni, hogy  megoldjam a problémáimat, és nem bennük dagonyázni. Viccesen azt szoktam mondani, hogy azért élek túl mindent, mert nekem még valami nagyot kell véghezvinnem ezen a világon. Nem kell bánni a régit, meg visszasírni, áldani kell azt, ami van.
Vannak dolgok, amiket meg kell élni, hogy jobb emberekké váljuk.
Mert lehet, hogy a vizsgáimmal nem tartok sehol, éppúgy, mint jelenleg az életemmel. Nem dolgozom, csak lógok a levegőben. Lenne még mit tanulni és megcsinálni. De ettől függetlenül egy fűtött szobában ülök. Tiszta a ruhám. Van, akik szeretnek. Van, akihez hazamegyek. Van étel az asztalon. Kevés, de vannak barátaim, akik nem fácsén ismerősök, hanem olyan igaziak.

Végezetül pedig, mindenki jegyezze meg. Fogadd el magad. Szeresd magad, legalább egy kicsit, és ha valami nem tetszik, tessék elkezdeni dolgozni rajta. Lehet, hogy másnak könnyebben megy, neked meg egy kicsit rögös az utad, de idővel célba lehet érni mindennel.

Jut eszembe. Gondolt valaki arra, hogy a negatív környezet negatív gondolatokat szül, amitől az ember is negatívvá válik? És véget nem ér a bűvös/bűnös kör?

Mindegy is.
Lényeg, hogy figyeljetek oda magatokra és a másikra is. Nem kell a nagy szerelem, meg a trendi dolgok/érzelmek után futkározni. Öleljétek meg a másikat, beszélgessetek vele, hallgassátok meg, figyeljetek oda rájuk.

Jogos a kérdés, hogy én hogy tartom víz felett magam? Próbálom mindenben meglátni a jót, a jó oldalt, ha nincs, akkor poénra fogom. Nem hallgatok olyan zenét, amitől letörnék, sportolok. Olyan dolgokat csinálok, ami feltölt, mondjuk találkozom a barátaimmal, leülök a párommal filmet nézni legyen az bármilyen borzalmas film, magamban egy kellemes zenére táncolok önfeledten, vagy a kedvenc zenémet egy bögre forrócsoki mellett hallgatom.
Jah, és a megtanultam, ha valami baromi nagy gebasz van, akkor segítséget kérek. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése