2012. november 6., kedd

Szeretlek úgy, ahogy vagy!


Minden ember életében eljön egy pillanat, amikor nem akar az lenni, ami, és elég egyetlen szó is ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Az ilyen magok a megfelelő ápolással óriásokká nőnek, és átsegítenek a életünk hullámvölgyein.
Amikor ezeket írom, nem mardos depresszió vagy bűntudat, pusztán az agyam pisszen egyet.

Ugye, mindenki emlékszik a Bridget Jones című filmnek arra a jelenetére, amikor Mark Darcy azt mondja Bridgetnek, hogy „szeretlek úgy, ahogy vagy”?



Az a gondolat eresztett a fejemben gyökeret, hogyha az embert látná a másik, de úgy tényleg és igazán, akkor is ezt mondaná-e? Ha tudná, hogy sokkal több vagyok, mint amit látni engedek (és ez a valami több lehet jó és rossz is), akkor is szeretne-e igazán?

Az életem nagy részében azon igyekszem, hogy más legyek. Többnyire olyan, amilyennek a másik látni akar: kedves, szép, ügyes, okos, türelmes, vonzóbb, egy ember, aki mindenre bólint.

Ez nem arról szól, hogy pusztán csak csinosabbnak vagy jobbnak szeretnék látszani a szemében, hanem egy teljesen más embernek. Mert, ha ez nem így lenne, a másik már nem lenne a párom, barátom, akármim. Ő is ugyanígy tesz, és mind a ketten azt hisszük, hogy titkok változtatnak azzá, amik lenni akarunk. Másik emberré.
Ha nem titkolóznánk és alakoskodnánk, jelszó, mi mások és többek vagyunk, mint amit gondolsz rólunk, akkor nem lennénk egymás igaz dolgai.

Ha én magamra nézek, akkor tudom, hogy milyen vagyok. Önmagam könyörtelen tükre vagyok. Tudom, hogy hol vagyok szép, hol rohadok, látom az összes apró hibát, ami létezik bennem. És azt is látom, hogy milyennek kellene lennem, hogy milyen lehetnék. (ha akarnék)

A másik idealizál, és azt sem tudja, hogy ki vagyok. Megelégszik azzal, amit lát, és elkönyvel úgy, ahogy vagy. Úgy szeret. Úgy szok meg. Úgy fogad el.
S miért?

Mert pontosan tudja, hogy ő is ugyanígy tesz, és nem tehet szemrehányást a másiknak, hogy miért csinálja ezt.

Most, hogy ezt írom, felmerült bennem, hogy látta-e valaki valaha is az igazi arcomat? Igen. Talán egy ember, egy gyerekkori barát, aki a szarabb napokon megsimogatja az arcomat, megfogja a kezemet, és magához ölel. A szívdobogását hallgatva azt mondja, hogy nem baj. Ő így imád, ahogy vagyok.
A hétköznapi arcomat is megérti, és azt is tudja, miért titkolom, hogy ki vagyok valójában.

Viszont, ha a tükörbe nézek, amikor egyedül vagyok, akkor a gyomrom megugrik, mert nem ugyanaz néz vissza rám, amit mindenki lát. Egy másik ember az, akit sokszor nem tudok hova tenni.

S amikor másokat fürkészek, akkor is a másik arcot keresem. Talán az övét. Talán az enyémet.
Nem azért, mert kóros igazságfüggő vagyok.

Pusztán azért, hogy tudjam, a másik is álarcot visel, és szeretetreméltóbb, mint gondolnám.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése