2012. november 18., vasárnap

Miss Godzilla


Oh, igen. Nem kenyerem, hogy valakit az alapján jellemezzek, ahogy kinéz. De erről a lányról már az első cselekedete után azt mondtam, hogy találó neki a Godzilla-lány megszólítás. Nevezzetek sok dolognak, de úgy vagyok vele, hogy aki van annyira elborult elme, hogy hirtelen felindulásból bánt mást és akkora, mint egy hegyomlás, azt igen is, nevekkel illetem.

Ő igazából nekem senkim. Nem tudom a nevét, sem azt, hogy miért olyan, amilyen, de most egy negatív felhangtól túlfűtött poszt következik.




Hétvégén ismét volt iskola. Péntek, már kettő felé jár az idő, és hatvanan ülünk bent a teremben egy feminista jellegű órán. Hallgatjuk, ahogy a tanár elmondja, hogyan és miért úgy boldogulnak a nők a munkaerőpiacon, ahogy. Egy-egy kijelentésére csak egy halott emberekből álló osztály nem mordul fel. Így tettünk most is, mert elkezdtük egymás között morgolódni erről-arról, s a csoport lecsendesedett, mire az egyik csoporttársnőm a mellette ülő férfihoz fordult oda, hogy biztos azt hallotta-e, amit. Mire a másik oldalán ülő lány teljes erejéből ráhúzott egyet Zsuzsának a karjára, hogy maradjon csendben.
Ezen az órán valamiért vannak olyan negyvenes nők, akik csak azért veszik fel a „vicces feminista, nagy szingli” szerepet, mert ott vannak a barátnőik. Egész órán félhangos beszólásokkal szórakoztatják magukat. Nekik én is szívem szerint mondanék egy-két vicces szót egy tockos kíséretében, de nem teszem.

Azért azt sem, hogy mondjuk egy tollal ütögetem a másikat. Miután kiböktem, mi történt, végig a lányt néztem. Olyan magas lehet kábé, mint én (163 cm), viszont igencsak 100 kiló körül, hanem felette. Hosszú, fenékig érő, barna haja van, ami kissé zsíros így péntek felé. Barna boci szemei, kicsit csúnyácska bőre. Fekete nadrág, bakancs, fehér ing (nem blúz) és egy fekete mellény volt rajta. Hanyagul maga mögé dobta a fekete, bőrkabátját, maga és Zsuzsa közé pedig, a táskáját. Állandóan idegesen nézett jobbra és balra, mintha üldözési mániája lenne, az arca pedig, amikor írt, tikkelt. Magától mozgott a pofája, miközben körmölte a szavakat.
A nap folyamán később még az esetről beszéltünk, mire Anna, egy másik csoporttársnőm, aki közvetlenül mögöttük ült, látta, hogy a lány minden mondatot új sorba kezd, de nem akárhogy! Vannak a kihúzó tollak, neonszínűek, és előbb húz egy csíkot rózsaszínnel, sárgával és kékkel, majd csak azután kezdi levésni a betűket.
Értem én, hogy valaki mentálisan betegecske –és ezért is mondom, hogy nem mindenki való felsőoktatásba-, de még mindig nem értettem a kirohanását a tollal. Ha nekem csinálja, én biztos, hogy a hátába állítom.

Óra szünetében forogtam körbe, mint akinek rohama van, és kérdezgettem a csoporttársaimtól, hogy ti is láttátok? Ugye, ti is láttátok? Naná, mintha képzeletbeli barátom lenne, senki sem látott semmit sem. Mr.A barátja PéterÚr odajött hozzánk, hogy lekezeljenek, és odaállt, mint az élő igazság:
-Láttátok, milyet lekevert a nőnek, az az idegbeteg? Láttátok? – bólogattunk. Szendvics volt a szánkban, csak erre tellett. – Az a csaj idegbeteg. Godzilla. De komolyan. Jön, döng minden, állandóan kiakad. Kirohanásai vannak. Godzilla. Én mondom, mint a pusztító gyík. – Találó, gondoltam magamban.
Ezek után PéterÚr kiment, de egymásra néztünk Mr.A-val, és követtük, hátha könyékig tunkolhatunk a pletykában.

-Haj, ti. Jó étvágyat. – észrevette, hogy még mindig eszünk. – Ez a csaj kész van. Képzeljétek el, múltkor ülünk az órán, és a tanár elkalandozott. Sztorizgatott az életéről. De az anyaghoz kapcsolódóan, de tudjátok. Erre Godzi felállt, és elkezdte mondani, hogy ő nem ezért jár iskolába, és nem azért fizeti a 170 ezer forintot, hogy a tanár életét hallgassa végig, hanem hogy tanuljon. Halljátok. Mindenki ült, mint egy faszent, meg sem mertünk mukkanni.
Odajött hozzánk PéterÚr csoporttársa, egy nő, aki bekapcsolódott egy pillanatra.
-Ha sutyorgunk, akkor is folyton néz, figyel, és pisszeg, mint egy ásványvizes palack.
-Jaj, az semmi. – kontrázott PéterÚr. – Képzeljétek… ne, ne, ne. Várjatok. Kíváncsi vagyok, kitaláljátok-e. Volt eljegyzése Godzillának. Találjátok ki, mi lett az eljegyzési ajándék?
Pilláztunk, hogy mondja már.
-Sosem találnátok ki, de nem háromra, még egy millióra se. Na?
-Nem tudjuk. – válaszoltam a számban bukfencező szendvicsdarabbal.
-Sírhelyet vettek egymásnak.
A szemem még egy kicsit jobban elkerekedett, és elsőre az agyam sem nagyon fogta fel.

Sírhelyet? Romantikátlan ember vagyok, de akkor sem mennék haza egy márvány-mintával, hogy „nézd, drágám, melyik legyen a sírunk fejfája?”. Oh, ugyan már! Hihetetlen.
Nem vagyok feddhetetlen ember. Hordtam egy időben én is feketét, sírokon pihentem szabadidőmben, de azt tizennyolc éves koromban ki is nőttem. Nem vágyom fekete menyasszonyi ruhára, sem arra, hogy a párom vérét hordjam a nyakamban. Már nem látom ebben a romantikát. Ez inkább aberrált. Jó persze, aki ilyen gondolkodású, annak ez a szerelem legjobb kinyilvánítási módja.
De ettől függetlenül is úgy gondolom, hogy ez groteszk. Innen már csak egy lépés a nekrofília. Vagy, hazaérek, és a párom: „jaj, milyen szép vázát vettél”, mire én: „ez nem váza, hanem az urnánk”. Brrrr.
Mondjuk azért a fiúnak is kell egy kis kettyó, aki gyűrűt húz a lány ujjára. Vagy nem mert mást csinálni. Egy biztos. Megcsalni nem fogják a lányt, mert félnek a reakciótól. De vizsgákon is kettes, mert félnek a tanárok, hogy kiakad.
Vérszívást félretéve, nem értem ezt a lányt. Valahol igen, mert beteg, tutira, hogy az, mert ilyen dolgokat ép elméjű ember nem csinál. Csodálom, hogy nem pszichológia hallgató (a két top, aki pszicho hallgató szokott lenni: plázacica, aki azt hiszi, hogy megválthatja a világot, közben csak elvétve vannak jó megállapításai, illetve az olyan emberek, akik azt hiszik, hogy különböznek a többi embertől, legtöbbször darkosok).
Kár, hogy bezárták a pszichiátriát. Lehet, hogy szükség lenne rá. Nagy szükség.

A többiekkel persze, sziporkázó poénfergeteget kreáltunk ezekből az információkból a nap végére, ám még mindig előttem van a tizenéves önmagam. Akkor engem sem értett meg senki, sőt, nem is akart megérteni senki. Ahogy láttam, a lánnyal is csak két ember áll szóba. Neki még minden kell, övé a világ, legyen bármilyen. A saját képére akarja formálni, mert a fejében az a jó, ahogy ő elgondolja, nem máshogy. Nekromantikus légyottok, mindenki csendben lapít, ahol megjelenik, előtérbe engedve ezzel a lányt magát. Elpusztít mindent maga körül, mert éhes.
Valahol belül az őszinte szeretetre és megértésre éhezik.

Neki üzenem: Ne add fel, még van remény a változásra. Ne Manhattant vedd célba, hanem a tenger fenekét!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése