2012. november 20., kedd

Farkasfiú ugatja a Holdat


Nem mondom, hogy én lennék a világ legtökéletesebb barátja, viszont szerintem mindenki ismeri az érzést, milyen az, amikor elveszt egy barátot. Nem ideiglenesen, mert majd úgyis fogunk beszélni karácsonykor, hanem úgy véglegesen. Persze, egyszer összefutunk, és akkor majd örülünk egymásnak, de lehet, hogy ez az egész csak az én fejemben létezik.
Linda a múltkor azt mondta, hogy „de jó, végre neked is lesz egy celeb barátod”. Nem, kösz, de nem lesz, és nem is szeretnék igazán egy olyat. Egyszer már írtam máshol a bezzeg-emberekről, de az a tapasztalatom, hogy aki az árnyéban is elfelejti, hogy létezem, az a fényárban sem lesz másmilyen.

 

Hogy is kezdődött a kapcsolatunk? Fiatalon még volt egy olyan mániám, hogy mindenáron barátokat akartam szerezni. Ennek megfelelően hirdetést adtam fel az akkori stílusomnak megfelelő magazinban (Metal Hammer). Jöttek is a levelek szépen, és ugyanilyen irammal szelektáltam az emberek között. Páran azért fennakadtak a szűrőn, ám mára azok a kapcsolatok is az utolsókat rúgják.
Farkasfiú (majd megértitek miért) is ilyen volt. Aranyos, majdnem velem egyidős, igazi virággyermek, aki imád énekelni, és pörög egy fokkal jobban, mint én szoktam fénykoromban. Gombszemek, rengeteg haj, és kiforrott (?) stílus. Szeret színes bakancsokat hordani, farmert inggel. Ennyit elég tudni róla.



Rengeteget beszélgettünk. A mai rideg világban igazi felüdülés volt az ő kis pozitív lelkivilága. Aztán hála az egyik exemnek, ez a barátság valahol megtört. Történt ugyanis, hogy volt egy honlapom, amin kitaláltuk, hogy külön vámpírklánt alakítunk (hajh, fiatalság, bolondság). Páran voltunk is benne. Az exem úgy ítélte meg, hogy nem való közénk, ezért íratott velem egy levelet álnéven, hogy ki van csapva a csoportosulásból. Utána szó szót követett, és azóta vannak kis kihagyások.
Aztán az exem bandázásba kezdett. Előtte Farkasfiút kértem fel, hogy hátha énekelne a bandában. Most, elmondtam neki, hogy power metal bandáról beszélünk. Erre ő visszaírt, hogy oké. Rákérdeztem, hogy de biztosan? Egy hét kellett a normális válaszhoz. Hogy ezek a számok neki túl vadak, inkább bjútiful görlöket énekelne.

És valahol ez volt a pont az i-re. Azóta jó, ha évente egyszer beszélünk. Sosem találkoztunk.
Akkor sem ő keres meg, hanem én írok rá, és akkor két nap alatt bír visszaírni három szót. Egyszer például azt, hogy meggondolta magát, mert egy temetőben „megharapta” valami, és úgy érzi, farkas lett.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogyha azt mondom, hogy minden baráti kapcsolatomat kínkeservesen tartottam életben egy évvel ezelőttig. Utána szanáltam mindenkit, akinek magától nem jutottam eszébe. Vannak még azért olyan emberek, akiket nem akarok leírni, de ha nem írnak, én sem fogok. Belefáradtam, hiszen az ember belefárad, hogy örökké kimázolja a lakását nem? Csak, hogy másoknak mutogassa, hogy bibi, nekem is van ilyenem.

Szóval, nem kell.



Most láttam, hogy bekerült ez a Farkasfiú az egyik tehetségkutatóba. Hajrá! Erre csak ezt tudom mondani. Ezek egy fokkal jobbak, mint amikor az ember kocsányon lógó, pénzéhes, gyűrűhajhásznak mutatkozik, mert ebben talán megcsillan a tehetség.
Azért is nevezem Farkasfiúnak, mert nem szeretném, ha emiatt valami hátrány/előny érné.
Gondoltam, írok neki egy levelet, és meg is történt. Annyit írtam neki, hogy nem értem, miért tűnik el hosszú időre, de mivel kifogás mindig lesz, ez költői kérdés volt. Amúgy pedig, gratulálok neki, és remélem, sokáig kitart majd a műsorban.
Erre jött is a válasz, meglepő sebességgel, csak a tartalmára nem voltam teljes mértékben felkészülve:

Szia! Él még ez a címem, és igen valóban eltűnök hosszabb időkre, konkrétan azt se tudom lassan fiú vok-e vagy lány. Én ennek baromira örülök, hiszen a gőzerő százszorosával építem a megélhetésemet. Nincsenek részemről kifogások, tények vannak, amiért nem tesznek szemrehányást még a legjobb barátaim sem. Baromi sokat güriztem/gürizek, hogy abból élhessek meg, amit mindennél jobban imádok :) Véled mizu? Minden rendben? Mesélj, írok amint tudok!
Csók:)

Hát, akkor kezdjük. Ez az egész, amit leír, pont, hogy kifogás. Mert embert nem láttam még, aki egy év alatt ne tudna összehozni egy levelet, hogy „így vagyok”. Aki elfelejt, annak a barátsága annyit is ért. Én is küzdök minden nap, de amikor csak tehetem, írok vissza mindenkinek. És uram bocsá’ nem vagyok fent egy közösségi portálon sem, úgyhogy nincs meg az alapkommunikáció (lájkolás).
Szóval, az én hibám az, hogy nem emlékeztetem mindig önmagamra, és nem kérdezem meg mindig, hogy van, milyen az élete, és nem támogatom megértéssel, hogy kornyikál 0-24-ben. Úgy gondolom, ennek magától is működnie kellene, hiszen, honnan a lópékből tudnám, hogy „milyen sokat gürizik”, ha nem beszél.
De erre egy válaszom van: néma gyereknek, anyja veri ki. ;)

Kattogtam egy-két napot, hogy mit írjak vissza. Aztán rájöttem, hogy rég elfelejtette, honnan jött, elfelejtett engem is, már nem tartozunk egymás köreibe.
Vagy csak én lihegem túl?
Nem hiszem.



Kicsit a bögyömben van, hogy minden kapcsolatban én vagyok az első, akit el lehet felejteni, vagy második helyre penderíteni. Megelégeltem ezt valahol. De ettől függetlenül sok sikert kívánok Farkasfiúnak.

S hogy Linda kérdésére válaszoljak: nem, nem lesz celeb barátom. Mert ha ebben a világban ez jelenti a barátságot, akkor inkább kösz. Kösz, de nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése