2012. november 5., hétfő

Egyszemélyes sérelem


Nem tudom, ki hogy van vele, de engem igen érzékenyen tud érinteni, amikor a külsőmre tesznek megjegyzést.
Gondolom, mindenki tudja jól, hogy milyen az, amikor általános iskolában a fekete bárány, senki sem játszik vele, tanulásra kényszerül, és amikor a többieknek van lehetősége, megalázzák.
Nekem ez a mai napig játszik.

Sosem szerettem társaságban lenni, mert:

1)Biztos lesz egy nálam jobb csaj, akit istenítenek a jelen levők, mintha én nem is léteznék
2)Biztosan valaki vicces megjegyzést fog tenni a duci nőkre

Félre ne értsetek, nem vagyok valami nőjogi aktivista, akinek szívügye a duci lányok elleni atrocitások kiiktatása, pusztán, csak felkészülök minden ilyen dologra. De akárhogy is készülök, sosem jön össze, amit szeretnék.


Pénteken voltunk Mr.A szüleinél. Imádom őket, az egyetlen pasim, akinek szeretem a szüleit, és ők is szeretnek viszont. A nappalijuk kellemes, családias, s mivel halloween volt, tele volt minden tökökkel, szellemekkel, denevérekkel. Nagyon szép volt a lakás ismételten.
Ebéd után ültünk a nappaliban. A nappali úgy néz ki, hogy van egy bazinagy szekrény, ami alatt egy kanapéágy van, vele szemben pedig két fotel, s közöttük egy asztalka. Ültünk, beszélgettünk Mr.A anyukájával. – Az apukája beteg, ezért csak néha-néha jött át hozzánk a másik szobából.
Az anyuka, Éva(néni) teljesen olyan, mint én. Szeret rajzolni, a kedvenc stílusunk is ugyanaz, a hobbink is ugyanaz. Megértjük egymást.

Átjött Mr.A apukája, éppen cigizgetett, amikor odament a fiához, és megpaskolta a gömbölyödő pocakot, amit én A Tökéletes Gömbnek szoktam hívni.
Zolibá: Jól vagy tartva, fiam! Jól vagy tartva! Emberesedsz.
Anyuka nevetett.
Zolibá: Mit szeretsz legjobban a lányzó főztjei közül?
Mr.A: Nem tudom. (mindig olyan, mintha unná, vagy a terhére lennének az ilyen napok)
Zolibá: De mégis. Mit főz jól? (a párom nem reagált szinte semmit sem, ezért rám nézett) Mit csinálsz a legjobban?
A pajzán megjegyzésemet most megtartottam magamnak.
Én: Nem tudom, neki kell tudnia.
Anyuka még mindig mosolyog.
Zolibá: Na?
Mr.A: A sütiket. Nem tudom.
Zolibá: Sütiket? Az nem fő. Az sül. Áj, fiatalok. Mikor eszitek?
Én: Vasárnap készítem, és rájárunk.
Zolibá: Nem kellene. Vigyázzál kislányom, vigyázzál, beugratós kérdések.

Zolibá morgolódva, és minket (jogosan) hülyének nézve kimegy az erkélyre bagózni. Persze, végig somolyog rám.

Éva néni: Az lehet, hogy ilyen a fajtád (apai ágon mindenkinek hasa van), de lehet, hogy esténként nem kellene süteményt enned neked (fiának) és neked (nekem) sem. (rám néz) Lehet, hogy még jól is jönne, ha este nem ennél süteményt, nem igaz?

És közben nevet. Óhatatlanul is az eszembe jutott, hogy na és akkor mi van? Mi van, ha nő létemre szélesebb a csípőm, és párnázott a hasam? Elvégre, mindez azért van, hogy majd jó sok év múlva egy gyereket hordjak ki, nem?
Sosem ment a kényszerfogyókúra, sem az éhezés, és nem tagadom meg magamtól a finom falatokat. Ha megvonom az élvezetet/élvezeteket, akkor mi marad?
Sóvárgás és besavanyodás.
Nem akarok olyan ember lenni, aki egy ebéd alatt csak piszkálja a kaját és biggyeszti az ajkát. Az annyira lehangoló.


Azt is tudom persze, hogy nem úgy szólt nekem ez a leducizás, ahogy általános iskolában szólt, hanem poénnak indult, de valahol belül nem tudtam nevetni, és azt hiszem a nem éppen őszinte mosolyomat Éva(néni) észre is vette, mert rögtön témát váltott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése