2012. november 17., szombat

Csúcsjárat


Ma itthon serte-pertéltem, amolyan itthoni játszóruhában. Semmi smink, laza, kócos copf, fekete, kinyúlt zenekaros póló, lila rövidnadrág, rózsaszín papucs. Az itthoni semmittevéshez (tanulás és takarítás) nem kell más szerintem. Főleg ramaty állapotban akkor vagyunk, amikor nem számítunk vendégre. Énekelünk, táncolunk, jobban leharcoljuk magunkat, mint amúgy.


„Mit tudsz te ennyit piperézni?” – tör ki a kérdés Mr.A-ból, akárhányszor bent piszmogok a szobába, mielőtt elindulnék otthonról. A válasz viszonylag egyszerű. Azért, mert nincs kedvem még jobban azon agyalni a buszon, hogy mit néznek rajtam az emberek.
Igen. A kinézetem a vesszőparipám, tetszik vagy sem, engem ez is meghatároz. A baj ott van, hogy akárhogy vagyok is felöltözve, kisminkelve, mindig szeretnék egy barna papírzacskót a fejemre, ami leér a bokámig, hogy ne bámuljanak az emberek.
A kívülállók (és minden ember önmagamon kívül áll) olyat is észrevesznek, amit mi nem.
A dolog pedig még két alapigazság miatt meghatározott. Az egyik, hogy amikor az ember lánya toprongyos, akkor találkozik olyannal, akivel csak akkor szeretne találkozni, amikor tündöklik. Általában ezek az exek, a régi barátnők, hogy tudják, hogy jól vagyunk, hisz a ruhánk arról árulkodik, hogy velünk minden a legnagyobb rendben.
Karikák eltüntetve, az arcbőrünk kiszínezve, illatozunk, a ruhánk tiszta és ránctalan, a hajunk rendezett.
A másik szabály, hogy amikor így nézel ki, az utcák is kihalnak, mintha egy szellemváros egyedüli lakója lennél.

Az egyik általam olvasott blogon feltették a kérdést: Nézzek magamba, hogy hányszor indultam el otthonról, hogy nem voltam megelégedve a kinézetemmel?
A válaszom az, hogy mindig így indulok el. Önmagam legnagyobb, legvérszívóbb kritikusa vagyok. Talán ezért is indulok neki búvalcseszetten az útnak mindig, de egyszerűen nem tudom azt mondani (hangosan pláne nem), hogy „na, ma igazán csinos, szép vagyok”.



Sosem voltam önmagamnak a legjobb adaptációja. Egy pillanatra sem, és félő a tény, hogy nem is leszek. Igaz persze, hogy alig van időm saját magamra, nem tudok magammal igazán törődni. Ezért is vagyok kiakadva, amikor a hétvégéből az egyik nap nem lehet csak és kizárólag az enyém. Mert vagy szombaton vagy vasárnap kádfürőzök egy kiadós torna után, megreszelem a sarkam, levágom a körmeim, szőrtelenítek, hajat mosok. Ilyenkor tudom akár fonni is, hogy hullámos legyen. Ám most, mint most utóbb is, nem volt időm. Szaladt minden a lakásban, vasárnap Mr.A itthon volt, ezért most úgy nézek ki, mint a legrosszabb verzióm árnyéka… csak, hogy tegyünk rá egy lapáttal.
A hétköznapokon nem mozdulok ki sokszor, és akkor igyekszem, de ha tükörbe nézek látom, hogy lehetne ez még jobb is.

Nem értem azokat az embereket, főleg nőket, akik mindig tip-top kinézetűek. A körömlakkjuk nem pattogzik, a magassarkúban úsznak, minden ruha úgy áll rajtuk, mintha rájuk öntötték volna. A hajuk frissen mosott, szárított, és csillog és formázott. A sminkjük is a helyén van. Nyugalmat árasztanak, boldogságot, kedvességet, egészen azt merném mondani, hogy az éteri tulajdonságok teljében vannak.
Tudjátok, azok az emberek, akikre azt mondjuk, hogy kívülről flash, belülről patent.
Sosem felejt el semmit, mindenre odafigyel, mindenkivel törődik, erején felül teljesít, és nem nyafog sosem. Mindig pontos, betartja az ígéreteit, mindig tudja a dátumokat.
Ezek a gyémántjai a nem létező koronájának, azt hiszem.
De, mert mindig van egy de.
Mindig viselni kell ezt feltétlenül? És mindenkinek van egy koronája? Honnan tudjam, hogy nekem jár-e, s ha igen, akkor honnan tudom, hogy a jót viselem-e?

Úgy látszik, a képzeletbeli királynőm megszokta a koldusrongyokat.



Nem vagyok, nem leszek, és soha nem is akarok miss tökéletes lenni. Hullámokban rám jön a felismerés, hogy az vagyok. Csak pillanatokra, amikor megpróbálom azt a bizonyos nemlétező tiarát a fejem búbjára képzelni.
Hogy kik inspirálnak? Azok, akiket példaképként fogok fel a filmvilágból. Mondjuk rá, mert szerintem kimondottan élő ember még nem volt, akire szeretnék hasonlítani kívülről. Belülről tiszta anyám vagyok, ami szintén megérne egy bejegyzést.
Talán ezért is van, hogy az önértékelésem, az önbizalmam a béka segge alatt van, a személyiségem darabjaira hullik szép lassan.
Mindegy, hogy márkás ruhát viselek, vagy turkálóból öltözöm. Nem érzem azt, hogy igazán az vagyok, ami lenni szeretnék, vagy lennem kellene.
Inkább azt mondom, hogy csak elviselem a jelenlegi önmagamat, ameddig el nem jön az idő arra, hogy azt mondjam, hogy na végre, tündöklök, mint Salamon töke.

Szerintem hiába mondják azt, hogy lelkileg tréningezni kell magam. Ha nem érek rá, hogy tökéletesítsem magam, akkor mindegy, hogy mit csinálok. Fejen is állhatok, ha nincsenek meg a vasárnapjaim vagy szombatjaim ahhoz, hogy törődjek az én kis királynőmmel.

Ezért döntöttem úgy, hogy kijelölök erre egy esőnapot. Ilyen a mai is. Felülmúltam önmagam. ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése