2012. október 28., vasárnap

Vonalak és pontok


Mindenki azt mondja, hogy az életünk olyan, mint egy könyv. Senki sem vesz tudomást arról, hogy a könyv sorokból áll, a sorok mondatokból, melyeket pontok választanak el. Ritkán mondjuk azt, hogy „pontot tettem a végére”.
Azt veszem észre, hogy mindig mindenki csak vesszőzik, de semmit sem zár le.

Úgy beadni egy könyvet, hogy nincs benne egyetlen árva pont sem, belekapva minden témába, néha vesszők nélkül… veszélyes.


Ha belegondolunk, az egész életünk vonalakból áll. Mondatok között, történetek között. Otthon, a szobában, a buszon, mindenhol. Ferde, egyenes, vízszintes és függőleges vonalak összessége. Vékonyak akarunk lenni, mint egy vessző. És így tovább.
Az életünknek is vonala van. A hajunk is egyenes vonalú, még a szoknyánk is.

Aztán vannak azok a vonalak, amelyek azért vannak, hogy távol tartsunk másokat. Akikkel dolgozunk, akikkel együtt tanulunk, akikkel együtt utazunk.
Minden tettünknek eredménye van, és amikor ezt már magunk mögött tudjuk, görcsösen igyekszünk azért, hogy páncélt építsünk magunk és a világ közé.

Egy huszáros mozdulattal húzunk egy vonalat, és vége.
„A szavazást lezártuk.”
„Lapozunk.”

Mások próbálnak ezeken a vonalakon belülre kerülni. Mind zűrösek, mindegyik bele akar keverni valamibe.

Az eseménytelenség vonzó. Ezért vonalazgatunk.
Viszont, gondoljatok bele egy egyedül töltött napba. Megkattanunk, és megszakadunk azért, hogy történjen valami. „Adjon valaki egy tollat, hogy húzhassak egy vonalat!!!”

Latolgatunk. Hiszen megveszünk egy tollvonásért, de ott vannak az éhenkórász, hiénákra hasonlító ismerőseink (barátok, rokonok), akik várják, hogy mikor húzhatják át a vonalainkat.

Mindenki húzgálni akar, de senkinek nem tűnik fel, hogy nem az a feladatunk. Tudjátok mi inkább?
Hogy pontokkal tarkítva tudjunk tovább lépni.
A pontok körök, a körök egészek, az egész boldogság.
Nézz tükörbe. Boldognak látszol? Nem. Miért? Mert körülötted mindenki csak nyafog, hogy engedd be a vonalaid mögé.
Menj át hozzá. Hallgasd meg. Válaszolj neki. Segítsd ki. Végezz el helyette mindent. Főzz rá, moss rá, takaríts rá.
Senki sem fog belépni addig a másik vonalai mögé, ameddig nem látja a világot reálisan.



Emberek vagyunk, és genetikailag van belénk kódolva, hogy belássunk egy másik ember veséjéig.

Azt sem vesszük észre, hogy a dolgok szép lassan odáig fajulnak, hogy ezek a láthatatlan vonalak valóságossá válnak.
Nem tudunk osztozni. Nem segítünk, mert mindent jobban tudunk, a másik csak egy hülye. Nem értjük egymás nyelvét. Nem segít senki. Senki sem kíváncsi. Úgy igazán.

Vonalak vagyunk. Azt hisszük, hogy igazunk van. De ez nem mindig van így. De ha igen, az rémisztő annak is, aki kimondja, és annak is, aki hallgatja. Az egyiknek a tudat, hogy tényleg úgy van a világ, ahogy gondolja, a másiknak azért, mert tényleg nem úgy van, ahogy gondolta.
Talán ezért is vonalazunk.
Nem akarunk tudomást venni, hogy ennek mind ott lebeg a kardja a fejünk felett minden egyes percben.

Hogy jutottunk ide?
Talán úgy, hogy ellenségnek kezeljük egymást, nem vetélytársnak.

Damoklész kardja nem az, hogy rémisztő valami. Legalábbis, nem az igazság, hanem a döntéskényszer.
A vonalakat át kell lépni. Döntést kell hozni, kit engedünk be, és kit nem.
Mennyire zárjuk be magunkat.
Mennyire zárjuk ki a világot.

Eléggé zűrös életem volt. Megtanultam pontot tenni az események végére, és csak utána lapozni. Ha vessző van, az élet továbbra is zűrös lesz.

Sajnos, máig nincs önkortollom. Egy-két helyen még titkon vonalak vannak, és nem múlik el nap, hogy azt a vonalat meg ne erősítsem.
Kockáztatok. Hátha...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése