2012. október 18., csütörtök

Szépek a hátizmaid


Sokan vágyunk arra, hogy megdicsérjenek minket. Mindegy, hogy ki adja, egy járókelő vagy a párunk, és mindegy, hogyan, pillantással vagy szóval.

Nyáron érdekes dolog történt velem.

 
Úgy gondoltam egy augusztusi napon, hogy megjutalmazom magam gyöngyvásárlással.

Nem öltöztem túl magam, mert úgy gondoltam, hogy jövök-megyek. Sötétkék farmer, világoskék, nyakba akaszthatós felső, hozzájuk illő nyaklánc. Kész.

Felszálltam a 85-ös buszra, és mivel ez amolyan indiai járat (mindenhol csomókban lógnak az emberek), nem volt más választásom, mint beállni a csuklóba.
Tudjátok, régi Ikarus.

Két megállóval a cél előtt, sikerült beljebb jutnom, ami annyit jelentett, hogy a hátamat a csukló korlátjának tudtam vetni, így szembekerültem azokkal, akik addig a hátamat stírölték.

Velem szemben két, magát minimum Schwarzinak képzelő pasi állt. A szokásos kép köszönt vissza: farmerszerű háromnegyedes nadrág, az egyiken fehér alapon, fekete halszálka csíkos póló, a másikon egy egyszerű fekete trikó.  - !izompóló.rulez!
Fuksz nem volt, viszont két hatalmas sporttáska igen.

A várakozásokkal ellentétben nem voltak kopaszok és rondák. Sőt.
Nagyon is helyesek voltak.

Az egyiknek kék, a másiknak barna szeme volt, és legalább akkora mancsuk, mint az én fejem.

Életem két leghosszabb megállója következett.

Gyerekkorom óta nem bírom, ha megbámulnak az utcán. Mindig azt figyelem, hogy felgyűrődött-e a szoknyám, vagy beleültem, beleléptem valamibe, esetleg elkenődött rajtam a smink, vagy a hajam áll rosszul… stb. Hiába, a gyerekkori bakikat nehezen heveri ki az ember lánya.

Elkezdtem először csak másfelé nézni, aztán észrevettem, hogy még mindig méregetnek. Próbáltam követni a szemükkel, éppen hol járnak. Olyan mérnöké pontossággal figyelt a két izompólós, hogy a végén belepirultam.

Rám is mosolygott a barna szemű.

Ahogy megállt a busz, nyomakodtam volna előre, ha be nem előz az összes kisgyerekes, és idős ember.

Amikor már azt hittem, hogy fellélegezhetek, megkopogtatta valaki a hátamat. Hátrapenderültem, és akkor vettem észre, hogy a barna szemű, igen jó képességekkel megáldott srác áll velem szemben.
Értem a mellkasáig.

Rám mosolygott, és:
SRÁC: Elnézést, de nagyon szép hátizmaid vannak.
ÉN: (a fejemben ööööööööööööööööö), a fejemen a „he?” kifejezés tükröződött. Mondtam, hogy köszi, és visszavigyorogtam.

Biccentettek a fejükkel, és elmentek az edzőterem irányába. Vissza-visszanéztek, én mosolyogtam, mert mi mást csinálhattam volna?! o.O

Végre, van valami látszata annak, hogy sportolok!

 
Két centivel a föld felett járva indultam el a gyöngyöshöz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése