2012. október 30., kedd

Rózsaszín felhő


Édesapámnak akadt munkája, ezért most én voltam a soros, hogy hazamenjek. Időm, mint a tenger, és gyalogosan voltam, mert vezetni nem tudok, autót fenntartani sem. Szóval maradt a napsütés ellenére, az októberi csípős idő, és a szorongás, hogy mit fog rólam gondolni a többi ember?
 
A szigethalmi buszállomáson ücsörögtem. Még nem vettem meg a jegyem, és két busz is elment már. Nem tudom, mire vártam.
Nem volt kedvem megmozdulni, pedig szíven szerint már otthon lettem volna a négy fal között.
A nap felét otthon töltöttem, a régi házban, ahova apum jár haza, és az elmúlt hat órában csak néztem ki a fejemből.
Az idő olyan lomház mozgott, hogy megállni látszott. Lehet, hogy már nem is mozgott. Hiába mentem előre, mintha egyhelyben járnék. Visszamentem az időbe, és ott ragadtam.
Ezzel még nincs is baj, hiszen mindenki így van ezzel, amikor hazautazik.
A táskám tele volt emlékekkel. Felmarkoltam sok, mások számára értelmetlen dolgot, melyek most ott lapulnak mellettem a padon.
Szüntelenül az jár a fejemben, hogy mit hagyhattam hátra. Hiányérzetem volt. Aztán rájöttem.
Rosszabb vagyok, mint egy polip… Mindent magammal akarok hozni.
Az életem nem spirálszerűen halad tovább. Mindig vissza-visszatérek abba az állapotba, ahonnan elindultam. Vagy csak hasonlóba? Valójában halad az életem, de nem veszem észre, hogy tényleg mozog? Mi tart vissza? Mi tart itt?
A történetmeséléshez kellenek az emlékek. Nosztalgia és trauma, vígjátéki elemekkel.
Mire lenne szükségem, ha nem erre?
Jöhet bármilyen idő, más köntösben ugyan, de elmondom a történeteimet másoknak újra és újra, és keresem az új kalandokat, melyekről még mesélhetek majd egyszer. S mivel minden történet effektíve múlt idő, a múltam a jelenem.
A múltam mindig visszajön, olyan sebesen, mint a vonat. A jelenem éppen csak csordogál. A jövőm pedig, lassabban jön, mint ahogy egy buta ember agya jár.



A következő busznak tíz perce itt kellene lennie. Már a jegyem is megvan. 15:40. Elméletileg 45-kor is indul egy, de semmi előjele nincs annak, hogy akár az is megérkezik. Lehet, hogy a fordulóban van egy fekete lyuk, ami elnyeli a sárga csodákat, amin amúgy is heringként utaznak az emberek. Néha jön egy busz, leszáll róla egy csomó ember, majd jön egy másik, amire felszállnak. A többiek pedig, idegesen ácsorognak körülöttem.
Bár lenne nálam egy könyv. Nem érezném olyan esetlennek magam.
Általában viszek könyvet, mert ha be van dugva a fülem, és könyvet olvasok, akkor nem törődök azzal, hogy mások néznek, vagy csinálnak valamit, és ők sem éreznek késztetést arra, hogy beszélgetésbe elegyedjenek velem.
Keresztbe vetettem a lábam és a karom, majd belemerültem az októberi időbe, tankoltam a D-vitamint, és hallgattam Billy Idol Dancing With Myself című örök remekét.
45-kor sem történt semmi, és egyre többen voltak körülöttem. Valaki paprikásan magyarázott, mások értetlenül járkáltak egyhelyben, megint mások pedig, unottan álltak egyik lábukról a másikra. Nekem nincs hova sietnem, minek legyek ideges? Egyszer úgyis hazajutok. – Volt már rá példa, hogy gyalog közlekedtem Pest és Szigethalom között.
Dugó van, értelmetlen járatot indítani 20 embernek. Ki tudja? Lehet, hogy kísérlet folyik éppen.

 
Olyan típusú ember vagyok, aki nem szeret egyedül utazni, könyv nélkül. Elkezdek egy idő után szorongani, aztán pánikba esem, és majdnem elsírom magam. Mint a gyerekek, akikért elfelejtettek a szülők menni iskola után.
Ültem és vártam.
Leült mellém gyerekkorom egyik legendás alakja. Nem ismertem a lányt, sosem beszéltem vele, mindig csak messziről csodáltam. Tejfölszőke haja volt, élénk, rózsaszín csíkokkal. Halványkék szeme, pufi arca, kerekded teste. Rózsaszínbe öltözött tetőtől talpig. Mindig így volt ez. Sosem láttam más színben. A szája és az orra eltűnt két barackszínű orcája között.
Nem volt rajta egyetlen egy kiszögellés sem, vagy egyáltalán egy szöglet. Kerek volt, íves vonalakkal, dús idomokkal.
Csak ültem mellette, és a szemem sarkából figyeltem.
Látszott rajta, hogy nem érti a helyzetet, de mégis olyan nyugodtnak tűnt, mintha mindig is tudta volna, hogy a busz nem fog idejében megérkezni.
Amikor nekiállt falatozni – a táskájából kivett egy nagy szendót -, egyből megkordult a gyomrom. Sosem szerettem az utcán vagy tömegközlekedési eszközön enni. Mindig kinézik a számból az ételt, másfelől pedig attól félek, hogy megítélnek.
Nem vagyok nádszálkarcsú, és amikor csokit majszolok a Tescoból hazafelé jövet, mindig eszembe jut, hogy most biztos az jár valakinek a fejében, hogy „ezért vagy dagadt”.
De ez a lány nem. Ő jóízűen eszik. Már-már szívesen lennék a szendvics a szájában, nem érezném magam ennyire elveszettnek.
Majd jött a cukros üdítő, amitől rájöttem, hogy szomjas is vagyok.
Aztán a csoki, amitől egyből megéreztem, hogy leesett a vércukrom.
Amikor befejezte, megtörölte a kezét, és gondosan visszatett mindent a táskájába, bezárta, én meg ott maradtam étlen-szomjan, édesség nélkül, a szeretet egy apró szikrája nélkül.



Nem félt attól, mit gondolnak róla. Nem érdekelte, hogy mennyien nézik. Nem érdekelte, hogy miért nézik. Elfogyasztott mindnet, és esküszöm, szerintem mosolygott. A zenét is kikapcsoltam volna, hogy halljam, hogy hümmög-e az élvezettől.
Kérdés persze, hogy amikor nem látja senki, akkor is így érez?
Majd a táskájában kezdett turkálni, és elővett egy könyvet. Nem volt gondosan papírba csomagolva, amit azért tesznek az emberek, hogy ne lássák mások, mit olvasnak. Persze, mindenkinek azt mondják, hogy azért, hogy ne sérüljön a könyv.
Ilyen egy boldog ember. Tesz mindenki másra, és ápolja a testét-lelkét azzal, amivel akarja, akkor, amikor akarja a bűntudat egy apró szikrája nélkül.
A busz begördült, a rózsaszín felhő ott maradt. Visszanéztem rá, és ő is felnézett rám. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Biccentett egyet, majd mosolygott. Egy pillanat alatt úgy éreztem, hogy elönt a forróság.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a sofőr böködi a vállamat, hogy szálljak le.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése