2012. október 6., szombat

Rémélmények


Mindenki retteg valamitől. Most nem azokról beszélek, akik egy szép nyári napon ülnek a buszon, néznek kifelé, hallgatják a zenét, és egyszer csak minden fal rájuk akar borulni, megnyúlik az előttük álló útszakasz, hevesebben ver a szívük, a pulzus az egekben, a levegő fogytán.
Most azokról lesz szó, az olyan félelmekről, amiket látunk a filmeken, és olvassuk a könyvekben.

Aktualitást tekintve, két dolog miatt szeretnék most erről írni. Az egyik, hogy most lesz/ van a mozikban egy animációs film mindenki rémeivel körítve, akik éppen a „nyaralásukat” töltik, és rettegnek az emberektől. A másik, hogy az egyik csatornán pont ebből az apropóból kifolyólag készítettek reggel beszélgetést három kompetens személlyel.

Emlékszem, hogy egyszer azt mondta anyu, hogy amikor velem volt várandós, akkor az a sajnálatos baleset történt, hogy kilencből hét hónapot kórházban kellett töltenie, mert a szervezete csak így tudott engem megörökíteni az utókornak. Ráadásul, nem mászkálhatott sokat, napjainak nagy részét az ágyhoz kötözve töltötte.
Mit csinál ilyenkor az ember lánya? Megkéri az anyukáját, barátnőjét, férjét, hogy hozzon neki könyveket. Édesanyám imádott olvasni, mindenki nagy pechére imádta a horror és krimi könyveket, mint Stephen King, Robin Cook és Evelyn Marsh.
Amikor az orvos meglátta, akkor kicsit letolta. Anyám meg pillázott, hogy „most miért?”. A doki szerint, a babára hatással van az, amit az anya lát, olvas, hallgat.

Ennek később meglett az eredménye. Imádom az ilyen jellegű könyveket, melyek elrugaszkodnak a valóságtól, ridegen mutatják be azt, vagy groteszkek, aberráltak, betegek, most horror könyvekről van szó.
Egyszer, amikor már nagyobbacska voltam, belefutottam Stephen King AZ című remekébe, és mondanom sem kell, hogy azóta a hideg kiráz a bohócoktól. Életem legszebb napja volt, amikor a mekdóból eltűnt Ronald. Végre nyugodtan tudok betolni egy hambit.
Ha belegondolok, akkor a bohócoktól féltem a legjobban. Az akkoriban egyik leghíresebbnek számító bohóc csak lufit akart adni, meg megölelni egy fénykép erejéig, és kábé az látszik a képen, hogy a pasi áll, mint Himnuszban a balsors, én meg szellemkép vagyok, mert futtában kapott le anyám.

Kimondottan a rajzfilmektől nem féltem. Mindig is tudtam, hogy azok aztán nem létező dolgok, függetlenül attól, hogy mennyire nyomaszt lelkileg (Arkana). Annak ellenére, hogy Hófehérkét megmérgezik, Csipkerózsika agyonszúrja magát, Hamucipő mostohatestvérei megcsonkítják magukat, nem kavartak fel a mesék.

A filmek annál jobban. Első találkozásom a filmekkel két sci-fi volt, vagy horror, mindenki nevezze annak, aminek akarja.
Az egyik a Lény (Species) című film volt, különösen az egyik jelenete volt meghatározó számomra. A filmben Sil (Natasha Henstridge) párosodás célján kiköt egy diszkóban. Rárepül egy pasira, akire egy másik nő is. Az idegennek ez nem tetszik, ezért, amikor az ellenlány kimegy a klotyóra, utánamegy. A csaj pisil, mint annak a rendje, és hirtelen áttöri a lény a falat, és kettétépi a gerincét. Na, ezekután csak úgy mertem kimenni vécére, hogy állandóan figyeltem a mögöttem lévő falat.
A másik ilyen lény, ami azóta a nagy kedvencem, az Alien. Az első találkozásom a második filmmel kezdődött, ami mondjuk rá, hogy félelmetesebb számomra, mint az első. Akkor minden este csak úgy aludtam el, hogy anyu vagy apu átfogott, és nem mertem éjjel lelépni az ágyról. Ki tudja? :)
Manapság is félek az alientől. Később leírom majd Mr.A. válaszát erre a jelenségre.
Azt hiszem, kicsit elkanyarodtunk az eredeti témától, de nem tehetek arról, hogy a zombik, vérfarkasok és vámpírok annyira nem mozgattak meg.
Illetve, mégis.
Életem első vámpíros filmje a Drakula volt, Frank Langellával a főszerepben. Ott már nem szörny a vámpír, de még nem is a csillogós fajta, viszont Lucy, aki ugye átváltozik, ijesztő. Emlékszem, hogy a hatodik emeleten laktunk egy hetedik kerületi lakásban, és pont akkor láttam a filmet, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy ideje birtokba vennem a szobámat.
Mondanom sem kell, ugye, hogy az első jó pár éjszakán álomba rettegtem magam, mert azt néztem, hogy a fővámpír mikor kopogtat be az ablakon.
Én azért nézek ilyen filmeket, mert az életben ilyenek nincsenek, és így pótolom ezt. Világéletemben szerettem borzongani, de nem mondanám azt, hogy hiszek a filmekben, könyvekben megjelenő dolgokban. Persze, meg lehet vele rémíteni, de az első rémálom után már tudom kezelni. Nem is a trancsírpancs az, amit nem bírok, a lélektani dolgokkal állok hadilábon.

Az, hogy mostanság egyre-másra jönnek az olyan filmek, melyekben ezek a lények énekelnek, táncolnak, karikírozva vannak, egyszóval szerethetővé válnak, nem feltétlenül baj. Ha van mögöttes tartalma a mesének, akkor még jobb, de ha nincs, akkor csak jó szórakozásnak tekintendő.
Ezért is imádom a Monster High című mesesorozatot, mert csajos attól függetlenül, hogy rémek gyerekeiről szól.
Hogy van-e értelme ezeknek a filmeknek? Kellenek-e? Azt mondom, hogy kellenek. Azt viszont nem, hogy a gyereket tiltsuk el tőle, mert minél inkább tiltjuk, annál inkább akarni fogja. Annyit kell megértetni vele, hogy amit lát, az fikció, és nem a valóság.
Persze, ezzel nem azt mondom, hogy az ötéves gyereket ültessük le Nyolcadik utast nézni. Ám valljuk be, hogy bármikor belefuthatnak ebbe, és a klasszikus mesék (az újak is) erőszakosságán nevelkednek.
Szerintem a baj ott van manapság, hogy az alapvetően rémületet keltő karaktereket (lényeket) kiherélik, és romantikus filmek / könyvek főszereplőivé teszik, tudomást sem véve arról, hogy egyszer eljön az alkonyat.

Mitől féltetek gyerekként? Mitől féltek most?
Mi gyakorol rátok nagy hatást?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése