2012. október 29., hétfő

George Orwell: Légszomj


Szerintem, ha azt mondom Orwell, akkor az embereknek vagy az Állatfarm jut eszébe, vagy az 1984. Ameddig bele nem botlottam ebbe a könyvbe, addig én is lementem hídba az utóbbitól. Az előbbi is remekmű, de mióta elolvastam a Légszomj című könyvet, nemcsak toplistássá vált a kis könyvtáramban, de az első helyre került nálam.

A szerzőről


George Orwell eredeti neve: Eric Arthur Blair. Indiában, Motihariban született 1903. június 25-én. Angol író, újságíró, kritikus.
1911-ben anyjával és nővérével költözött Angliába, hogy tanulmányait ott kezdje el. Tizennyolc éves korában az Eton kollégiumban végezte a középiskolát. Első írásai az iskolai lapban jelentek meg.
Nem sikerült egyetemi ösztöndíjat szereznie. Visszatért Indiába, ahol a burmai rendőrségnél szolgált. 1927-ben hazatért. A következő éveket párizsi és londoni szegényebb rétegek között töltötte. Már ekkor a tüdőbaj kerülgette, de továbbra is dohányzott.
Írói vezetéknevét egy lakhelyéhez közeli folyó nevéről választotta.
Írásai zöme életrajzi ihletésű. Nem hoztak számára elismerést, az írásból nem tudott megélni. Recenziókat írt, tanított, dolgozott. 1936-ban feleségül vette Eileen O’Shaughnessy-t.
A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcolt. Megsebesült a nyakán, s többek között erről is szól egy regény. 1937-ben a kommunisták megkezdték a leszámolást a POUM-mal, ezért Orwell és neje kimenekültek az országból, egészen Franciaországig.
Baloldali nézeteket vallott. Élete végéig tartott attól (több regényben is megjelenik a gondolat), hogy egy merénylet áldozatává válik.
Richard nevű fiúkat adoptálták. 1938-ban TBC-s lett.
Felesége halála után a Jura szigeten telepedett le. 1950. január 221-én halt meg tüdőbajban.


Fülszöveg
1938-ban járunk; a borúlátó jóslatok szerint Anglia legkésőbb 1941-ben háborúba lép Németországgal. George Bowling, a középkorú biztosítási ügynök kicsinyes feleségével és két gyerekével az angol alsó középosztály szürke életét éli London egyik jellegtelen kertvárosi negyedében. Tulajdonképpen azon a napon születik mega  fejében a nagy ötlet, amikor megkapja a műfogsorát. Nem sokkal korábban szép summa dugipénzre tett szert a lóversenyen, és kedvtelve fontolgatja, vajon mire költse.
„Egy hétvége egy nővel, vagy csendben elcsepegtetni apróságokra, szivarra, dupla whiskyre, ezek merültek fel mint lehetőségek.” De megpillant egy plakátot, amely az emlékezés különös logikája folytán felidézi benne a múltat. Harmincnyolc évet repül vissza az időben abba a kisvárosba, ahol született és férfivá érett, és emlékképeiből egy azóta elveszett életérzés és a sző minden értelmében lerombolt világ tárul elénk.
Ebből a nagy nosztalgiából fakad a „nagy ötlet”, amely valójában sajátos kitörési kísérlet egy beszűkült életformából, és bár eleve magában hordozza a csalódást, az újabb illúziók elkerülhetetlen szertefoszlását, egy nagy utazás – mint mindig – a lélek belső útjaira is elvisz, és a cselekvés puszta ténye is megnyugvást ad George Bowlingnak, Orwell egyik legrokonszenvesebb alakjának.
George Orwell (Eredeti nevén Eric Arthur Blair, 1903-1950) két leghíresebb regénye, az Állatfarm és az 1984 a világirodalom legnagyobb hatású politikai szatírái közé tartozik. Légszomj című regénye, amelyet 1938-ban, Marokkóban írt, először jelenik meg magyarul, a szerző születésének 100. évfordulóján.

 
Kedvenc idézetem
„Aznap reggel nem voltak illúzióim magammal kapcsolatban. Szinte távolról láttam magamat, ahogy jövök az úton, elhízott vörös fejjel, műfogsorral, közönséges ruhámban. Egy magamfajta fickó képtelen úriember módjára kinézni. (…) Az viszont szerintem érdekes, hogy ha történetesen kicsit kövér az ember, már akárki, még egy vadidegen is minden további nélkül ráakaszt egy becenevet, ami fizikai megjelenésére utaló sértő célzás. (…) A különös az egészben az, gondoltam magamban, hogy valahol igazuk van a kövérekkel kapcsolatban. Tény, hogy egy kövér ember, különösen az, amelyik születése óta kövér – vagy mondjuk inkább gyerekkora óta – más, mint a többiek. Más síkon halad az élete, afféle könnyed vígjátéki síkon, bár azon fickók esetében, akiket a búcsúkban szoktak mutogatni, illetve bárki esetében, aki százhúsz kiló felett van, inkább olcsó bohózatról beszélhetünk, mint könnyed vígjátékról. Én már voltam kövér is, sovány is az életemben, tudom, mit változtat a kövérség az ember hozzáállásán. Mintha meggátolná abban, hogy túl komolyan vegyen dolgokat. Kétlem, hogy egy olyan ember, aki mindig is kövér volt, akit azóta Daginak szólítanak, hogy járni megtanult, akárcsak tudna is az igazán mély érzelmek létezéséről. Honnan tudna? Semmi tapasztalata nincs a témában. Soha nem lehet ott egy tragikus jelenetnél, mert kövér emberrel nincs tragikus jelenet, csak komikus. Képzeljenek el egy kövér Hamletet! Vagy Oliver Hardyt Romeo szerepében.”

Vélemény
Mondhatnám, hogy most ezt kihagyom, mert az egész blogom hasonló jellegű szeretne lenni. Ám úgy gondolom, hogy mindenki egy bizonyos tekintetben az „átlagot” testesíti meg. Élünk valahol, dolgozunk valamit; minden nap mindig ugyanazokkal a metódusokkal. Ugyanahhoz az emberhez/emberekhez/állatokhoz megy haza, ugyanazokon a napokon találkozik a barátaival, ha vannak egyáltalán. Mindenkinek megvan a maga problémája és sokszor cipeli még legalább egy ember dolgait a vállán, és nem akadhat ki, mert nincs joga rá. Testi-lelki alapon nem szabad neki, csak az a fontos, hogy a többiek által kialakított skatulyába beleférjen. Az elvárások és mutogatások után pedig, minden valódi örömnek csak mi örülünk, és nem osztjuk meg másokkal, mert csak akkor igazán a mienk, ha nem fényképezzük le és küldjük tovább, vagy amikor a kezünkben van, akkor nem mutatjuk meg a másiknak.
Ezzel a hirtelen jött örömmel pedig, azt sem tudjuk, hogy mihez kezdjünk. A szívünk mást diktál, mint az eszünk, és hiába pörgetünk végig minden lehetőséget, akkor sem merjük igazán élvezni, mert nem tudjuk, hogy amire elmegy majd, az jó lesz-e nekünk.
Ez annak a csapdája amúgy, amikor időről-időre visszautazunk az időbe azért, hogy sorra vegyük életünk addigi buktatóit, rákfenéit, hibáit. Ilyenkor szokott előkerülni a mondat, hogy „ha visszamehetnék az időbe, akkor mást csinálnék akkor, amikor…”. Minden eszünkbe jut, elragadnak a gondolatok, magukba szippantanak az érzelmek.
Sokat szoktam ugyanígy mélázni. Egy illat, egy kép után emlékezni kezdek, de aztán mindig jön egy sokk, ami egy szempillantás alatt felráz, vagy inkább kirángat az idilli kényelemből. S mindannyiszor szomorúan veszem tudomásul, hogy a dolgok már nem olyanok, mint az emlékeimben. Sem a táj, sem a házak, sem az emberek. Semmi sem olyan, mint volt.
Egyetlen egy dologra jó mindez szerintem, mégpedig arra, hogy az ember elkezdi szeretni, becsülni, tisztelni a mostani állapotát. Akihez hazamegy, amiket csinál, amije van. Egy hitgyülis mondta egyszer, hogy nem szabad keseregni a múlton, a változáson, hanem áldani kell azt, ami éppen van, mert ki tudja, hogy holnap mi lesz.

Értékelés
10/10
Szeretem az olyan könyveket, melyek olyanok, mintha élő beszédben hallgatnánk végig egy történetet. Sőt, azoknak ajánlom főleg, akik azt gondolják, belefásultak az életükbe. Ezután tudni fogják, hogy az átlagember élete annyira nem is átlagos.

Olvastátok már ezt a könyvet?
Orwell-től olvastatok már?
Vélemény?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése