2012. október 24., szerda

Ébresztőőőőőőőőőőőőőő


„ujkiujhzgtklo.épá.lkjuh” Ilyen, amikor szó szerint belefejelek a billentyűzetbe.

Sosem éreztem még magam ennyire fáradtnak. De komolyan. El tudnék aludni állva, és még csak fél kettő van. Nem mondom azt, hogy nem tudom, miért történik most ez velem, mert pontosan tudom. A mai írásom három részből fog állni, és kicsit hosszabb lesz, mint gondoltam volna.

Szóval, harmadik rész.

 
Hónapok óta ugyanaz a lemez. Az éjszakáimat általában átalszom. Ha nagyon fáradt vagyok, az sem érdekel, hogy Mr.A az éjszakába zombizza (Plants vs. Zomibies) magát, vagy egyig filmet néz. Túltettem magam azon a tényen is, hogy a felettünk lakóknak a nem is tudom, hány éves gyereke menetrendszerűen este hétkor rákezd a bömbölésre.

Torkaszakadtából ordít a gyerek, de olyan tíz körülre nagy valószínűséggel vagy a levegője fogy el, vagy a tüdeje fárad ki, és semmi zaj nincsen.

Álomra hajthatom a fejem. Olyan, mintha kellemes zene szólna, és hamar megnyalintja az agyamat az álom nyelve.

De 9 hónappal ezelőtt a nyugodt álmaimat reggel hatkor félbeszakítja valami. Mégpedig az, hogy két férfi és egy nő fennhangon politizál a lépcsőházban.

A felső szomszédainknak az a fixa ideája, hogy ők kimennek a lépcsőházba, a lépcsőfordulóba, és ott pöfékelnek egy liternyi kávéval a kezükben. Nagyon-nagyon-nagyon hangosan megy arról a duma, hogy az éppeni kormányzás miért szar, mekkora szarban vagyunk, vagy az aktuális műsorokat vonják egybe a politikával…stb.
Akaratomon kívül is meghallom az ilyeneket. Nem szeretek politizálni, és felébredni sem. Azt pedig egyenesen gyűlölöm, amikor az aktuálpolitika rúg ki az ágyból.

Fáradtan és gyűrődötten ébredtek fel napról napra, és ahogy halad az idő, ez egyre rosszabb lesz.

Eleinte csak azt a kérdést tettem fel saját magamnak, hogy „mi ez?”, utána jött, hogy „miért?”. Mr.A mondta, hogy valószínűleg csak a televízió megy a fenti bácsik-nénik egyikénél, ugyanis, egy közülük gyakorlatilag süket.

Régen az agglomerációban laktam, jelesül Szigethalmon. Életemben nem gondoltam volna, hogy leszek abban a helyzetben, hogy hiányolni fogom a reggeli kakast, aki olyankor kukorékol csak, amikor a nap már biztosan fent van, vagy a kutyám ugatását hajnali hétkor, amikor az idegen emberek munkába mennek.
Laktam a hetedik kerületben is, ahol a trolit lehetett folyton hallani, sőt, aludtam olyan házban is, ahol a vonat a kert végében csattogott tova.
De ez kiborító.
Hogy miért? Mert szeretek mindig „csak még öt percet” nyújtózkodni, nyöszörögni, azaz rituálisan felkelni, ahogy az szokás egy normális ember esetében.

De nem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogyha nem is olvasok híreket egy hétig, akkor is pontosan tudom, hogy hol tartunk.
Ez van. Ilyen Budapest.
Egyedi. Minden ember egyedien próbálja ellehetetleníteni a másikat.

Nyáron is üvöltöttek kint a pasik, hogy kiket utálnak. Mivel nem dolgozom, ezért megadom magam a lustaságnak, és szeretek visszabújni az ágyba, miután kiengedem Mr.A-t a munka világába.
Eleinte ez működött.
Aztán most azon kaptam magam, hogy mielőtt elmegy, de miután felkeltem az ordibálásra, ott állok kávéval a kezemben, és hallgatom ezt a triót. A pasik, és kimondottan az idősebbek képesek az embert teljesen kiborítani.

Minden reggel, hatkor kezdik, és nyomják az egész műsort, mintha egy tévéshow-ban lennének. 
Egy hónappal ezelőtt megelégeltem az egészet, felmentem, és bekopogtam a bácsihoz. Egy pók hasú, kopaszodó-őszülő, még a lakásában is sötét füstfelhőben úszó ember nyitott ajtót, és minden köszönés nélkül.
Ő: Mi van?
Én: Jó napot kívánok. XY vagyok, az ön alatti lakásban lakom, és elnézést a zavarásért, meg azért, ha bunkónak titulál, de én is ember vagyok. A reggelem pedig abból áll, hogy alszom még, amikor önök kávéznak a lépcsőházba. És zavar, hogy hangosak odakint, mert zeng az egész lakásom.
Ő: Nem én politizálok, hanem a Pista.
Megdöbbentem.
Én: Tessék?
Ő: Abban ott. – bökött a fejével a szemközti lakásra. – A Pista hangoskodik.
Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Mindenki üvölt!!! – kiabált egy hang bennem.
Én: Értem. Jó. Mindegy. Kérem, legyenek halkabban. Három hang van reggelente, bent meg két alvó ember. Köszönöm.
Ő: Nagyon sajnálom. De ilyenkor tudunk csak beszélgetni. Most jött ki a kórházból, én meg dolgozom, az asszony alszik…. – és itt úgy morgott, hogy fogalmam sem volt, hogy miről beszél. – Szóval, majd halkabban leszünk.

Úgy csapta be az ajtót, hogy a szele meglibbentette a hajamat.
Éppen csak az orromat nem vertem bele.

Egy hét királyság után ismét rákezdtek. Ki a f**z, ki a szemétláda, kit kellene leváltani kire… stb.
Mivel nem aludtam jól (az előző két ilyen írás), ezért magamra kaptam a frottír köntöskémet, és kicsattogtam a lépcsőházba. Úgy beszélgettek, hogy először észre sem vettek.
Elmondtam, hogy ismét én vagyok, egy érző, lélegző, estenként fáradt ember. Lehet, hogy fiatal vagyok, de mindenki utálja az érzést, amikor nem hagyják aludni. Nem véletlenül volt bevált kínzási módszer az alvásmegvonás. Mondtam, hogy azt is megértem, hogy mindenki kénye kedve szerint politizál, de ezt lehetne a normál keretek között is tenni.
Néztek rám, mint egy darab rongyra, morcosan. Fejben biztos sokszor, sokféleképpen megöltek két perc alatt.
A nő szólalt meg: bocs, vissza fogják majd magukat. Cserébe, ne ordítson a zene, mert a gyerek nem tud aludni, ha meg napközben megy, akkor meg ő. – Nem mi, hanem egy másik szomszéd reszortja a hangos zene. De bólogattam, hogy nem, többet nem lesz ilyen.
 
Megköszöntem, és a távozás mezejére léptem.

Sosem értettem a férfiak nyelvén, de úgy látszik, hogy most már a nőkén sem.

Aztán ismételten ordítozásra ébredtem. Ismét kimentem. Mondom, ha ez így megy tovább, akkor biztos valaki odafentről büntet azzal, hogy minden nap újra és újra azokat kell megtennem, elmondanom. Ördögi kör, vagy egy sziszifuszi munka.

Nem tudom, de szerintem nekem is éppolyan jogom van a nyugodt életre, mint nekik.

Naná, hogy következő nap ismét rákezdtek.

Meguntam, hogy átmenjek. Egész nap megy a nyolcvanas-kilencvenes évek popja, vagy a kedvenc rock-metal dolgaim.
Ha az enyém is, akkor dögöljön meg a másik lova is, nem?

Ám két napja végre tudok aludni. Az sem zavar, hogy hétkor üvöltésre kelek. Rájöttem, hogyha minden második nap kifárasztom magam, akkor nincsenek gondjaim azzal, mit hallok meg és mit nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése